Amerikai Magyar Szó, 1960. január-június (9. évfolyam, 1-26. szám)
1960-02-18 / 7. szám
14 AMERIKAI MAGYAR SZÓ Thursday, February 18, 1960 — Keresünk? V'incze igent hümmögött rá, és megjegyezte: — Valami magyar kellene. — Azt nem hagyják ott a mentők... — jegyezte meg a gépkocsivezető. — Amilyen van... — vonta föl a vállát. A hadtápfőnök nem bánta különösebben, hogy ki kerül az autójukba, most mégis jobban szeretett volna sebesült felkelőt, mint katonát, akár szovjetet, akár magyart. Ma, hajnal tájt is szovjet sebesültet szedett fel. Nem volt súlyos a sebe. A lövedék átütötte a katona fülét, s egy darabon végigszakitotta fejbőrét, amely alól erősen fehérlett a koponyacsontja. Vincze ráparancsolt, hogy vetkőzzék le. A gúnyát begyömöszölte a hordágy alá, ráhúzott egy kórházi inget, és kéz- zel-lábbal magyarázta: — Nem beszélni! Érted? Nem happarlapapp! — közben a hordágy szélére ültette, kcibálta csizmáját meg a vattás nadrágot. Egy szál gatyában végigfektette a hordágyon, s föléje hajolt: — Semmit se nem érteni? Érted? — s oldalra billentve a katona fejét, mutatóujjával kinyitotta száját és szemét lehunyta. — Te kaput. Érted? Spitál nem kaput, de autón kaput! Érted! — Azzal kimászott a kocsiból, s előreült a gépkocsivezető mellé. — Mehetünk — mondta, és halkan hozzátette: — Én vagyok a legnagyobb ökör a világon. Mindig másért viszem vásárra a bőrömet... Vincze csupán azért izgult, hogy a felkelők feltartóztatják őket, s a katona véletlenül megszólal. Akkor széttépik, de őt is. “Legjobb lett volna kupán nyomni — gondolta. —- Elájul, és akikor biztos, hogy nem nyitja ki a száját.” A kórházban a sebészeket nem érdekelte, hogy kit hoz, csak vágták, szúrták, azt sem kérdezték a szerencsétlentől, aki késük alá feküdt, hogy fiu-e vagy lány. Vincze csak először kisérte be a műtőbe a betegét. Ez a bekukkantás azonban tökéletesen elegendőnek bizonyult a megállapításhoz, hogy a isebészkedés a legközönségesebb hentesmunka, s borzongva gondolt rá, hogy netán ő is idekerülhet. Amikor a kórházba érkeztek, egy öreg orvosnő, az ügyeletes helyettese vette át a beteget. V'in- czére ripakodott: — Maga csak ruszkit hoz? — Gyűlölködő pillantást vetett a hadtápfőnökre. Vincze tágrame- redt szemmel bámult rá. Ez az ősz aggleány any- nyit karattyolt a pártnapokon az emberiességről, hogy néha belefájdult a feje. Egymás között Pav- lovkánalc nevezték, mert úgy áradozott a pavlovi módszerekről. Kajánul, de azért csendesen men- tegetődzött, s az öregasszony szónoklatait idézte: — Beteg ez, és akkor mindegy, hogy haragszunk-e rá, vagy szeretjük. Szeretni kell, mert beteg és segítségünkre szorul. . . — vigyorogva leste a hatást. Az orvosnő a papírjaiba temetkezett : — Beteg vagy mem, orosz. Maga meg egy magyar. .. Azaz lehet, hogy rosszabb, mint ez a muszka... Vincze kifakadt: — Ide figyeljen, tudja-e, hogy ha nincs ez a sebesült, akkor maga hiába vár tejet a gyerekeinek?! Sebesült nélkül nekem öt perc múlva lőszert kellene hordanom meg fegyvert, és úgy ri- pityára lőnének, mint a többi kocsit. Abból meg nem kérek! Az irodából könnyű ám a száját huzigálni ! — Akkor ne hozott volna tejet! — sziszegte a nő, s ia. düh vörös foltokba gyülekezett arcának redői közé. A sebesült katona szeme idegesen rebbent egyikről a másikra. Vincze becsapta maga mögött az ajtót, és> dohogott, hogy mit vicsorog ösz- sze a vén csoroszlya, inkább örülne, hogy anyatejet szerzett a fiókáinak. Ez volt az első rossza- ló szó, amellyel huszonnegyediké reggele óta munkáját illették, és ahogy eszébe jutott az ügy, rettentően dühbe gurult. Ez a kiszáradt aggszüz olyan bolondnak tartja, mint a csecsemőit! Azok ugyan beveszik, akármit gagvarászik a fülükbe! De hogy valaki a politikai analfabébaság ilyen magas fokán álljon, az azért sok. .Mert mi lehet? Az oroszok kimennek, ha rend lesz. Naná, majd leülnek a Körút közepén a tankjaik tetejére malmozni. Változnak a miniszterek, de akiknek a kezében az erő van, a hadsereg vezetése, a tábornoki kar — az marad. Ismeri ő már ezt. A végén annak a fejére ütnek, aki nem gazsulál. Na hiszen, majd éppen ő fogja odatartani a kobakját az áldás alá. Sebesültre szüksége van, mert másképp nem tudja ellátni a kórházat. Aztán, hogy hotten tötta-e a jámbor vágy ban tu néger, az őt nem érdekli. Igaza van a sofőrnek: azt Visznek, aki éppen akad. Mindenesetre jobb; lenne civil, semmi értelme, hogy ok nélkül összetűzzön Pavlovkával. Minek szerezzen haragosokat? Eddig úgy festett, hogy teljesítenie kell feladatát, és ezzel a maga részéről tökéletesen le is zárta az egész ügyet. De Pavlovka megjegyzései arról tanúskodtak, hogy az erjedés, amelyet az egész városban tapasztalt, lassacskán eljut a kórházhoz is. Világos, hogy az ő munkaterülete a hadsereg perifériája csupán, különleges hely. Sohasem élte igazán a hadsereg életét. Ez az ujmó- di okoskodás azonban ide is elért, s hogy bekerül-e a fegyveres erő vérkeringésébe, az attól függ, mikor makacsolja meg magát a kormány, és veszi komolyan saját intézkedéseit. Az egészben csupán az az elgondolkoztató, hogy mennyire kirínak a ő hirtclenében felszedett ávós és szov jet meg magyar katonasebesültjei a kórházban ápoltak közül. Mintha ezekkel a kutya sem törődne. Sorsukra hagyatva, ott gebednek meg az utca kövén, vagy a tömeg veri agyon őket, csiak néhánynak van olyan szerencséje, hogy őbelé botlik. Sasváriné jutott eszébe. Reggel találkozott vele. Az asszony panaszkodott, hogy az orvosok feléje sem néznek a férjének. Megígérte, szól nekik, s közben a Pavlovkával folytatott purparléra gondolt, meg arra, hogy a Sasvári szobatársa is ávós. Ezt a következtetést'természetesen nem kötötte Sasváriné orrára, inkább mentegette az orvosokat, hogy annyi dolguk van. Az asszony egyetlen szóval válaszolt: “Tudom.” Hangján lemondás érzett. Vincze nem firtatta, hogy mi az, amit tud. Aludni szeretett volna, sietve búcsúzott, s valósággal rohamléptekkel loholt elintéznivalói után, hogy végre lefekhessen. Most, ahogy maga elé idézte az asszony arcát, olyan fájdalmas keserűség sugárzott a vonásaiból, hogy megfogadta: mihelyt hazaérnek a kórházba, valóban megemlíti a dolgot valamelyik orvosnak, esetleg a •kórházparancsnoknak. Nem fejezhette be gondolatait, mert golyózápor kerekedett körülöttük. A vezető hirtelen fékezett, V'incze beverte fejét az autó tetejébe és feljajdult. A sofőr la volán alá bukva csúszott az ülés mellé s onnan kérdezte: — Nagyon megütötte? — Meglőttek — morogta, és egy káromkodás után odamutatta vállát. Ruháján apró lyukat ütött a golyó. Sziszegett s orrát szívta. A lövöldözés éppoly gyorsan abbamaradt, ahogy elkezdődött. Emberek gyűltek a kocsi köré. Kiáltás harsant: — Az ávósok lelőtték :az orvost! V’incze az ülés mellett kuporgó gépkocsivezetőre mordult: — Vissza a kórházba! Fehér öltönyén átlucskosodott a vér. iSaját lábán ment fel a műtőbe, s kopogtatás nélkül benyitott. A műtőasztalon egy ember feküdt, fehér lepel borította testét, csak rettenetesen elroncsolt lábszára hevert szabadon. A fűrész egyhangú zizzenéssel zsongott az orvos kezében. A terem hullámozni kezdett Vincze szeme előtt. Amikor végigzuhant a kövön, az orvos meg se fordult, összeráncolt homlokkal fűrészelte a roncsolt lábat s rikácsolva ordította: — Nővér! Az isten tegye magát akárhová! Hiába kérem, hogy csönd legyen?! • Gulyás éhes volt, az élelem azonban elfogyott. Kenyeret vacsoráztak vereshagymával. Maradéka egy szétterített ujságlapon éktelenkedett az Íróasztal közepén. A hagyma szaga még ott kavargóit a dohányfüstös levegőben, s az illat csiklandozta ínyét. Nagyot nyelt. Kenyérhéjat vett el az újságról, szórakozottan rágcsálta. Égett alja kesernyés izt adott a szájának. Fintorgott. Fél vereshagyma héjla hevert a parkettán, a forradá- sos arcú férfi széke alatt. Egyszer már megmondta a nevét Gulyásnak, de ő bizony elfelejtette. Aki vele szemben ült, Gulyás, századparancsnoka mellett, egyszerűen Buksinak szólította. Szótlanul hallgatta csevegésüket, amelynek sem célját, isem értelmét nem látta. — Üres szájtépés. . . — gondolta megvető ajk- biggyesztéssel. Dühös volt, hogy annyira vérébe ivódott a kései fekvés, meg hogy amíg elöljárói szobájában ég a villany, addig az övében sem salhat ki. Mivel a nagyfőnökök vitatkoztak, hát ők négyen is — a két funkcionárius, a századparancsnok és Gulyás — összeszedték gondolataikat a pl énről, jövőről. Illetve csak hárman beszélgettek, mert Gulyás hallgatott. A száraz kenyérhéjat ropogtatta. Nem táplált iluziókat. Azok hárman az előző napok beszélgetéseiből ismerték álláspontját. A hadnagy szerette volna, hogy ne legyen igaza. Csendben ült, nem akarta feketébe rántani rózsaszín álmodozásukat. Élesztgessék csak elképzeléseiket; legalább nem lóg az orruk; mint az újévi malac farka; •' • • : -fe • Tfev':-Október huszonharmadikáról huszonnegyedikére virradó éjszaka fogta eKKamuthy Vendelt. Az a szónoklat, amelyet ez a csirkefogó a törvényességre hivatkozva kivágott, felháborította lelke mélyéig megrendítette a hadnagyot. Azóta minden helyzetet úgy is mérlegelt, hogy Kamuthy V endel személyébe és viszonyai közé próbálta élni magát. Már a kihallgatás közben életrekelt benne az érzés, hogy ez a munkássá vedlett Horthy-tiszt áll az események mögött. Mozgatja-e .valaki más ezt az alakot, esetleg külföldről — nem tudta, de nem is- érdekelte. Kamuthyban látta megtestesülni a fegyveres felkelés igazi tartalmát, ebben az olaj foltos overallba öltözött figurában, 'áki szíircsölt már tejszint az élet asztaláról, s aztán iróspoharat nyomtak a kezébe, hogy vágjon jó képet hozzá, ha laikar, de ha nem, akkor sincs mit csinálni. Persze hogy Kamuthy Vendel fegyvert fogott és elsőnek. Mit veszithet ? Az életén kívül semmit. Viszont nyerni — mindent visszanyerhet. Aki megszokta, hogy a Gundelnál mulasson, az nem az Ilkovies spriccerére vágyik. Gulyás maga elé idézte Kamuthy szikár alakját a beszéd közben ugrándozó karvalyorrával, és igy okoskodott: “Én szabadságot és demokráciát, igazságot és törvényességet akarok mindenki számara. Tessék szabadságot adni, de mindenkinek, szóban, írásban. Ahhoz, hogy a demokrácia teljes legyen, oszlassák fel az Államvédelmi Hatóságot, amely börtönbe küldött egy csomó ártatlan embert. Engedjék azonnal szabadon a foglyait, lakik most is ott sínylődnek. Dutyiba került sok-sok magamfajta. Bünösek-e vagy sem, ez most senkit nem érdekel. A demokrácia mindenkire vonatkozik. Most az a . fő, hogy engedjék szabadon az Ávó foglyait, a testületet pedig szüntessék meg. Amikor megszűnt s letette nekem a fegyvert, akkor már én vagyok az állam védője. Persze, az oroszok is táguljalak innen, mert azok veszélyeztetik a függetlenségünket, nem is beszélve arról, hogy a vörös páncélosokban menedéket adnak a magyar vörösöknek is.. . A hadsereg csak ismerje el az én hősiességemet, aki megváltottam a hazát az ávós bitangoktól, és ha egyszer elismerték, onnan már csupán egy lépés ahhoz, hogy letartóztassák azt, aki a, népre lövetett, vagyis rám, aki kifejeztem a nép valódi érdekeit. Amikor mindez megtörtént, észre sem veszitek, és én vagyok a helyzet ura. Fegyver van a kezemben, a hadsereg nem lő rám, úgy táncoltok, ahogy én fütyülök. . .” Gulyás nem rejtette véka alá ezt a bölcselkedését. A többiek kétkedve fogadták, és éppen tegnap—amikor bejelentették az Államvédelmi Hatóság feloszlatását, s ő szomorkásán ingatta a fejét —, az egyik pártfunkcionárius gúnyosan vágta hozzá: — Magában már annyira gyökeret vert az ávós avangardizmus, hogy el sem tudja képzelni maguk nélkül a világot! Pedig forog az, anélkül is.. . — Forogni forog — jegyezte meg a hadnagy kesernyésen —, csak azt nem tudom, hogy mi is forgunk-e majd benne. — Persze, innen fuj a szél! Hát egész jól megleszünk maguk nélkül is... A jugoszlávok sem csináltak ávót, mégis élnek-.. — Tényleg, ők UDB-t csináltak. — Nem arról van szó, maga is tudja. Ott nem gyűlt össze a gyilkosok bandája! — Gyilkosok?! Én.. . Engem.. . — de a funkcionárius nem engedte neki befejezni: — Jó, maga nem, de a testület igen. Rajk, Pálf- fy meg a többiek gyilkosa — és nyál fröcsögött a szájából. — Ne vegye magára, ha nem érzi bűnösnek magát! Sokan megérdemlik ott a kötelet... Katonái ráncigálták át a másik szobába. Még szerencse, mert különben a két markával fojtja meg azt az embert. Ez a perpatvar tökéletesen eloszlatta Gulyásban az illúziókat. Ha már a párt funkcionáriusai között is lábra kapott a nézet, hogy la magyar proletárdiktatúrának nincs szüksége ökölre, akkor Kamuthy célhoz ért, s ő a legjobb esetben elmehet kukutyinba zabot hegyezni vagy borsot gömbölyíteni, ha hagyják, s nem küldik. Földvárra deszkát árulni. . . Ha odadobják őket bűnbakként az utca felizgatott népének, akkor nincs mit várni a jövőtől, és számított rá, hogy ez előbb-utóbb bekövetkezik. Találkozott olyan kézzel írott s falra ragasztott röpcédulákkal, amelyek hirtil adták ország-világnak, hogy Nagy Imre két napon át az Ávó foglya volt, és azért hirdetett statáriumot a rádióban, mert a pribékek csőre töltött fegyverrel álltak mögötte. ‘ — Gyere csak, elytárs -- hívta ki Buksi Gulyást a folyosóra, s áxníkör becsukta maga -fnögött az ajtót, a fűléífe- odabenn
