Amerikai Magyar Szó, 1960. január-június (9. évfolyam, 1-26. szám)
1960-02-18 / 7. szám
Thursday, February 18, 1960 AMERIKAI MAGYAR SZÓ 15 mondani. . . Bizom ugyan bennük, de olyan időket élünk, hogy jobb, ha ilyesmiről csak azok tudnak, akiket érint. . . Ha úgy kerül a sor, eljöttök hozzánk, és ott lesztek, amig szükséges. Megbeszél ük már néhányan. Csak nem képzeled, hogy kiadunk a csőcseíéxnek? — suttogta, s meleg leheleté megcsiklandozta Gulyás fülét. A hadnagy elmosolyodott. — Velem jössz majd ham. Szerzünk másik ruhát, és szépen elbújsz nálunk, amig kell. . . — Kösz... — harapta el a szó végét Gulyás. — Nem szeretek eloujni. . . — Én se — vágo.t közbe a forradásos arcú. — Dehát nemcsak támadni kell tudni, hanem védekezni is.. . Amig jó helyen vagytok itt, maradjatok. Ha pedig itt nem lenne jó, hozzám jössz. Már szervez:ük a munkásmdiciát. Ne félj, komám! Lesz még támadás! Lesz. . . — és erősen megszorítva Gulyás karját, a kilincs után tapogatózott a sötétben. Visszamentek a szobába. Gulyás nagy sóhajjal zökkent a székére. A vitatkozók egy pillanatra elhallgattak, aztán a századparancsnok folytatta fejtegetését: — Most már arról van szó, hogy sikerül-e a fasizmuson innen megállítani ezt a miskulanciát, vagy pedig megint a fehér ló mutatványa következik. Az utca követelése az ENSZ-csapatoknál tart, és a fehér ló előtt valaha román királyi, ezeket megelőzően pedig az ántánt csapatai, szenegáli francia színesek jártak nálunk. Tizenkilenci ben. . . A magyar alföld biztosítása nélkül még f egyetlen hóditó sem indult Kelet felé, sem Napóleon, sem Vilmos, sem Hitler. . . Szueznél elkez- f dődött, de az csak mellékes front. Keletről van szó, és ehhez az Alföld felvonulási területe kell. A birkózás világméretekben folyik. A háború nagyon bekacsingat az ablakunkon... Gulyás kissé oldalt hajtotta fejét. Állát odadörzsölte a vállához. Sóhajtott. Zubbonyáról hiányoztak az arany váll-lapok. Olyan érzése támadt, mintha holmi baromfi lenne, amelyet elevenen megkopasztottak. Kamuthy Vendelre gondolt megint. A sors néhány órával ezelőtt, alkonyaikor, ismét összehozta -vele. A téren s a környező utcákban fegyveresek ólálkodtak. Hárman a párt- bizottság székháza körül sündörögtek, s láthatóan | a páncélautó izgatta őket, mert mind közelebb- r közelebb ténferegtek hozzá. Nyakoncsipték, lefegyverezték a jómadarakat, majd az őrszobára kisérték őket. Gulyás történetesen ott tartózkodott, s kissé csodálkozva ismerte föl egyikükben Kamuthvt. Gúnyosan kérdezte: — Mi az, magának nem volt elég egyszer? A karvalyorru vállat vont. — A kormány amnesztiát hirdetett, jogosan vagyok szabadlábon, és mivel a tűzszünetet is elrendelte, maguknak nincs joguk sem letartóztatni, sem fegyveres akcióban részt venni elleniünk... — Ne mondja! Talán nyújtana némi szives felvilágosítást arról, hogy mire van jogunk? A karvalyorru arcán sunyi mosoly bujkált: — A szabadságharcosokhoz tartozunk. Előbb kikerülünk innen, mint maguk gondolnák. Megszűnt már az ávós paradicsom. Csak vigyenek! Fognak maguk még könyörögni nekünk, hogy kiengedhessenek. — Az őrszobára beosztott, fáradt képű legényeken járatta szemét. — Úgy látom, azért nem olyan büszkék, mint a múlt héten. . . Az egész világ bennünket támogat. Még a jugoszlávok is, a többiekről nem is beszélve. . . Gulyás az asztalra helyezett csomagokra bökve közbevágott: — A cipőket honnan lopták? — A magyar nem lop. Ezzel fölszereltek bennünket. — Hol? — A Rákóczi utón. — Mindegyiküket két pár vadonatúj cipővel mi? Hülyének néz maga engem. Kamuthy flegmán odavetette: — Annyival szereltük fel magunkat, amennyi volt. Megharcoltunk érte. Mi köze hozzá? Gulyás halántékára piros folt ült. — Valami közöm csak van hozzá, nem? — Nem vagyok hajlandó válaszolni a kérdéseiI re. Szerencsére, a társaink látták a maguk manipulációját. Majd eljönnek értünk, arra mérget vehet. Nagyon nagy legény a hadnagy elvtárs — és gúnyosan megnyomta az “elvtárs” szót. — Adja még alább is. Fogtunk mi már rendőrruhába bujt ávós tisztet. . . Gulyásban felforrt az indulat, s magyarosan hátsón billentette Kamuthyt, hogy az ajtónak esett. — Vigyék! — harsogta, s a másik kettőt mellén taszítva lökte Kamuthy után. lVJerev testtartással állt a szoba közepén, s ha akkor bárki is szót emel a törvényesség nevében Kamuthy és társai védelmében, megkapta volna a magáét. Amikor a foglyok mögött becsukódott az ajtó, az egyik őrvezető felsóhajtott: — Előbb kellett volna ezt,‘ hadnagy elvtárs. Most már halottnak a szenteltvíz. Mivélünk már levágatták a pagonyt a váltunkról. . . A hadnagy kifordult az ajtón. Az ő vállán ekkor még ott aranylottak a csillagjai. Aztán Mező Imre hivat ia. — Gulyás elvtárs, ez a miniszter pai*ancsa. Végre kell hajtani. A hadnagy védőn emelte kezét a vállához: — A népköztársaság adta nekem... — és elcsuklott a hangja. — Tudom, nehéz. . . Nagyon nehéz — mondta, és nem nézett Gulyás szemébe. — Amikor Spanyolországban levetettük a köztársaság egyenruháját, a nemzetköziekét, úgy bőgtem, mint egy taknvos gyerek. De ha valaki kommunista, akkor váll-lappal vagy váll-lap nélkül is az. Fogunk mi még együtt nevetni. Most azonban kár kockáztatni, hogy külsőségekért belénk kössenek. Nem éri meg. .. Nem sziabad apró kérdésekkel szembefordulnia, amikor az a nagyobbak megoldását kockáztathatja — mondotta megfakult hangon. — Nem tudom levenni — suttogta Gulyás. — Értsétek meg, nem tudom... — könnye végig- pergett az arcán, kézfejével végigtörölte a szeme alját. Mező nem felelt. Nehéz sóhajjal bicskát húzott ki a zsebéből, és levágta Gulyás válláról a pagonyokat. A hadnagy szótlanul nyelte könnyeit. A titkár gyengéd mozdulattal az asztalára tette a váll-lapokat, és fél karjával átölelte Gulyást. — Lesz még ünnep a mi utcánkban. . . Aztán akkor összeülünk egy nagy asztalhoz mindannyian, és elmondjuk a mostani napokat... Nevetünk majd rajta. . . A hadnagy kissé lehunyta szemét. Fáradt mozdulattal a fejét csóválta, komoran felelt: — Nem... Nem kell vigasztalni... Ha már ott tartunk, hogy szégyen és bűn a proletárállam védőjének lenni, akkor nincs szükség vigasztalásra. Akkor ninps tovább. — Dehogy nincs! — és Mező Imre hangosra erőltetett vidámsággal ütött a vállára. — Csak most kezdődik. Fölfegyverezzük a munkásokat. . . Győzni fogunk. A hadnagy szomorkás, lemondó mosollyal válaszolt. • S — Szeretnék hinni magának, Mező elvtárs, de nem tudok. Elkéstünk mi már azzal. Mindenről elkéstünk. Azok — s fejével az utca felé intett —, azok a hősök. . . Mi meg gyilkosok vagyunk. A kormány mondta rólunk, az a kormány, amelyiket védtíink! Bűnbakok lettünk... Ávósok. A párt mondta rólunk, a mi pártunk, pedig az életünkkel álltunk mellé a bajban... Hiszen már leváltották a Hatóságtól azokat, akikről kiderült, hogy nem odavalók. . . Tudják ezt a pártban, mégis odadobtak bennünket ország szégyenének. Minden mocsok, minden szenny ránkfér most. Az is biin, hogy élek... — Keserűsége gombócczá csomósodott a torkában. Megfordult és kirohant a szobából. Váll-lap nélkül nem akart mutatkozni az emberei előtt, s huszonharmadika óta ez volt az első este, hogy nem ült közéjük. Aludni nem tudott, begubózott, és hallgatta három társát. — Kopasztott csirke... — fintorgott a saját vállára. Nehézkesen fölállt. Átment a másik szobába, s elhozta köpenyét. Nyakába kanyaritotta, úgy telepedett vissza helyére. A köpenyen még ott fény- lett a rendfokozati jelzés. Szeme égett. Feje a mellére kókadt. Miért vitatkozna? Van értelme? — és ismételgette magában: — Semmi értelme. . . Sárral dobáltuk magunkat... Piszkoltuk. .. minek azon csodálkozni, hogy a tömegek bedőltek a demagóg uszításnak? Ma már lassan bűn kommunistának lenni.. . Hadd vitatkozzanak... Úgy sincs semmi értelme. Szemközt köpjük saját magunkat: leverni, aztán elismerni, hogy igazságos célok, jogos követelések. . . A tömegek lecsatlakoznak hozzájuk... Miért ne? A kormány mondta. Nagy Imre mondta, hogy jogos és igazságos... Oda kell akkor állni, nem a párt mellé. . . Gondolatai lassan forogtak agyában, s elfolytak, mint a nyári zápor a szikkadt földön. A feje zúgott. Hallgatta hármójuk szavait, de az egész vitából csupán szótöredékek, mondatfoszlányok jutottak értelméhez. Azok jelentését sem fogta fel. Magában hajtogatta őket, addig, amig valamilyen erősebb hangsúllyal vagy hangosabban kimondott újabb szó ragadt meg agyában, s akkor azt ismételgette. Ült és a végét várta ennek a végtelenségbe vesző éjszakának. “A Szovjet Hadsereg kivonása. . . A Szovjet Hadsereg kivonása. . .” A vereshagyma héja billegett. Buksi térdének árnyéka ijesztő gyorsasággal ugrándozott a falon. “A köpenyen van pagony... Sajnálod a pagonyt ... a pagonyt... a pagonyt.. . Hagyd, öregem . . . Hagyd, öregem. ., ” Amikor azok hárman aludni tértek, a századparancsnok fel akar.a költeni, de Buksi nem engedte. Takarót hozott, körülkerítette vele Gulyást köpenyestül, székestül. — Hagyjátok pihenni — mondta. — Nagyon kifáradt szegény. Eloltották a villanyt. Sarbó lassan ébredezett. Szemét már felnyitotta. Merev pillantás al bámult a mennyezetre, csak nézte a tárgya at, de agya még nem fogta fel a képet. Hanyatt feteidt. Koponyáját, derekát valami léc nyomja. Nem tudta, mi. Az alkov mennybe érői nagy darabon lehullott a vakolat. A nyílásból aláhajlott náderezet szégyenlősen rejtegette. a grán? fűtötte aprócska nyílást, amelyen keresztel a felső emeleti szoba lilavirágos tapétáját láttr. Minden porcikája sajgott.. Nyújtózkodott, a' után lassan felült és ásított. Két oldalán, egr-egv jókora kandeláberben, méteres templomi gyertya csonkja pislákolt. Köpenye csomóba gvü- rődött az ölében. Ámuló fintorral szorította össze pilláit, öklével szemét dörzsölte, majd hirtelen mozdulattal elkapta a kezét, s miaga elé meredt. Nem emlékezett rá, hogy került ide. A szoba közepén, az asztal alatt bundába burkolózott alak gömbölyödött össze, mint a macska, és hortyogott. A parkettába taposott vakolatmál- ladék apró kupackái között literes üvegek hevertek. A falnál csupasz vassodronyon aludt valaki Egyik lábán csizma helyett .piros zománcos fel- mosó-vödör éktelenkedett, amelynek füle minden szusszauására felnyikordult. A kolbász átzsirosodott papírját még mindig a tenyerében szorongatta. Feldobta, azután jobbjával belérugott. A papirlabda elszállt az asztal fölött, és az átelleni falról a földre zizegett. Tegnapelőtt hajnalban a győzelemre ittak, a mambós szamár mellett, össze akarta törni, de a tö’biek védelmére keltek az ócskaságnak, újra és újra koccintottak vele. Valahogy elment az egész nap. Szundított is talán — már nem emlékezett rá pontosan. Igen, este azután a tűzszünetre ittak, s Kacsos üvöltött, hogy aszondja: “Testvéreim, ez több, mint győzelem, ez diadal. . . Belőlünk csinálják a hivatalos haderőt í Urak leszünk ... A hadnagy komából is tábornokot pingá- lunk!” Botladozva eltántorgott, s kis idő múltán visszatért, kétméteres középkori hóhérpallost von szolt maga után, fene tudja, honnan kerítette. “Lovaggá ütlek, haverom” — ordítozott, és szuszogva odarakta Sarbó vállára azt a dögnehéz vasat. Röhögte Kacsest, s közben a válla majd letört a pallos súlya ala t. Ledobta. Kacsos neki akart menni, amiért nem töri végig a lovaggá ütés ceremóniáját. Azután Kacsos ismét eltűnt, igazolványokat hozott, újra ittak, elindultak valahová, menet közben énekeltek egy sort az összelövöldözött házak tövében, és megérkeztek — de hová? Nem jutott eszébe sem az, hogy most hol van, sem pedig, hogy mi történt, miután megérkeztek. Végignézett volt fekhelyén, s félrebillentette a pokrócot, nem gurult-e alá valamije. Ott csak a létra csupaszkodott. Undorral lökte vissza a takarót, kilépett az alkóvból. Az ablak alatt, rendetlenül egymásra dobált matracokon Jutka feküdt. Gyors, apró szusszan- tásait ha ngos vakkantásokkal tarkította. Sarbó hozzálépett. A lány szája szegletén kicsurrant a nyál. Haja hidegtől pirosra csípett homlokába kócolódott. A férfi fölébe hajolt. Jutka orrlyukából áporo- dottan savanykás pálinkaszag biizlött. Álmában kinyitotta a száját és'lihegett. Homályosan derengett Sarbó agyában, hogy ittak, gajdoltak, azután ide is behozták a grama- font. Persze a mambós szamár megint rákezdte. “Ez egyszer majdnem megölt” — üvöltözött ő, és izzé-porrá akarta zúzni azt a vackot. Hárman fogták le. Közben Jutka rummal teli söröspoharat nyomott a. szájához. Ivott, prüsszögött, újra ivott. “A győzelemre!” “A magyar életre... A szerelemre!” — Sarbó is ivott. Jutkát nézte, és még soha nem támadt benne ilyen erős vágy, hogy szúrjon, vágjon, törjön. Foga összecsikordult. A düh vörös foltokban telepedett az arcára. A szél nyikorgatta az ablak szárnyait. A gránát, amely eléktelenitette a mennyezetet, az ablak deszkája alatt vágódott a szobába, kifordította
