Amerikai Magyar Szó, 1959. július-december (8. évfolyam, 27-53. szám)
1959-12-31 / 53. szám
12 AMERIKAI MAGYAR SZÓ Thursday, December 31, 1959 (II—11) Albert meghökkent, s Bartát hallgatva gondolt rá először, hogy jó lesz vigyázni. Az ember sohasem tudhatja, merre forog iá kocka, és hová vezet a sztálinizmus elleni harc. Ezen töprengett, amikor visszatért a lövegekhez, és ismét ott találta katonái között a sógort, aki magával hozta néhány barátját is. Albert erősen figyelte, miről folyik a terefere. A civilek lakonikus rövidséggel beszélték el, mi történt. A tényékhez nem fűztek semmiféle magyarázatot. Elmondták, hogy a kormány meghosszabbította a kegyelmi időt, amíg a felkelők büntetlenül beszolgáltathatják fegyvereiket. Az egészből csupán egy mondat ütötte meg az őrnagyot: “. . .A miniszterelnök az ifjúság követeléseit igazságosnak és jogosnak mondta. .. ” — Tehát akkor a kormány engedni fbg a sztálinisták ellenére — diinnyögte Albert, s bosszantotta, hogy nem hallgatta meg a rádiót. Este azonban módját ejtette. Nagy Imre beszélt. Szavai olyan érzést váltottak ki az őrnagyból, mintha azt hajtogatná, hogy igazatok van, de tegyétek már le a fegyvert, és közben majdnem bocsánatot kér, hogy ellenforradalmároknak nevezte a felkelőket. Albert úgy érezte, rossz lóra tett. Ez a sejtelme csak erősödött azután, hogy huszonötödikén délelőtt bement a városba. Látni akarta, mi történik. A felkelők nem lehettek sokan, de szervezettségük rendkívül impozáns volt: tankok, páncélkocsi és más nehézfegyverzet. . . Akcióikat ügyesen hajtották végre. Albert a Parlament előtt tanúja volt annak, hogy munkájukat menynyire precízen végezték. Békés tüntetés örve alatt felvonultatták erőiket. Egy-két lövéssel kiprovokálták az Országház köré vont csapatok tíizét, s amikor közéjük lőttek, fél óra sem telt el, az egész város ismerte a történteket. Pontosabban: az ő szájuk ize szerint ismerte meg, és még fal is háborodott, hogy az Államvédelmi Hatóság fegyverrel akadályozta meg a társadalmi rend elleni tüntetést, és nem hagyta lelődözni tagjait. Ma, huszonhatodikán reggel pedig egy csatarepülőgép húzott el az üteg fölött. Alacsonyra szállt, két kis kört irt le, a pilóta nagy halom röplapot dobott a lövegállásokra, s tovairamlott a város felé. Barta hozott neki egy cédulát a bunkerbe, azzal, hogy olvassa végig, mert azon cifra dolgok állnak. Aprólékos gonddal betlizte minden szavát. A röplap a katonákhoz szólt. “Sikerrel folytatjuk harcunkat az oroszok és az ávós-banditák ellen. Honvédek! Ne lőjetek magyar testvéreitekre! Tagadjátok meg a tüzparancs teljesítését, forditsátok fegyvereiteket az idegen betolakodók ellen! A magyar nép eddig nem csalatkozott bennetek, viselkedjetek úgy, hogy ne hozzatok szégyent a honvéd nevezetre!” Aláírás helyett csupán ennyi állt: “A néppel tüzön-vizen át!” Albert a fejét vakarta, és megkérdezte, bizonyos-e, hogy ezt a repülők szórták? A közelben volt egy repülőtér, ismerte a parancsnokát. Odatelefonált. Ismerőse megerősítette, hogy hoztak neki valamilyen röplapokat leszórni, hát ő leszólhatta. “Bánom is én, hogy mi van rajta!. . . Fütyülök rá, hogy mit papolnak odafönn... Az én egységemet nem engedem klikk-célokra fölhasználni.” Még magához sem tért meglepetéséből, amikor betoppant hozzá ez a fiatalember, a sógor, és beszélgetés közben elébe rakta az “Igazság” cimü újságot, amelyik azt a csekélységet követelte, hogy az Államvédelmi Hatóság azonnal tegye le a fegyvert, viszont nagylelkűen engedélyezte, hogy aki nem akar az uj Magyarországon élni, elvonulhat a szovjet csapatokkal. A fiatalember értesülése szerint erre az útszakaszra tankokat küldenek— orosz és ávóslegénységgel—, mert az Alföld felől teherautókon jönnek fegyveresek a felkelők segítségére. A harckocsik voltaképpen azért érkeznek, hogy az üteget sakkban íartsálC nehogy átálljanak a felkelők oldaláré- és ha kell, hát kényszerítsék a legénységet a harcra. "í: Abban a pillanatban csengett a telefon, s' a légvédelmi, tüzérezred parancsnoka közölté: bogy> három harckocsival megerősíti az ütégetŐ ^Albéft; megjegyzés nélkül vette tudomásul. A fiatalember szemközt ült vele, ajka körül mosoly bujkált. Albert kifújta orrát és kereken megkérdezte: — Mi a kívánsága? Az egyetemista mosolygott: — Ha őrnagy baj társ, mint igaz magyar, elvállalná a harc vezetését a moszkoviták ellen, akkor alárendelném a csoportomat. . . Albert szeme összeszűkült. — És ha most letartóztatom ? A fiatalember vállat vont. — Akkor este az amnesztia-rendelet értelmében kénytelen kiengedni. — Nevetve folytatta: —Nem vagyok én olyan ijedős. Mi a sztálinisták ellenében harcolunk Nagy Imréért, az utcán, ő meg értünk harcol, szintén a sztálinisták ellen, a Központi Vezetőségben és a kormányban. A kettő kiegészíti egymást, és ebből születik meg a magyar megújhodás. Albert fölállt. Cigarettára gyújtott, és hosszú léptekkel végigmérte a betonbunker köves padlóját. Szeme sarkából az egyetemistára pislogott, s arra gondolt, hogy okos fickó ennek az ütegnek a parancsnoka. Nem ismerte, de hogy esze van, az szent. Huszonharmadikán ágyba betegedett, s azóta sem látták az ütegénél. Az ő fejét nem fáj- ditja ilyen dilemma. A fiatalember a pillantásával követte az őrnagyot. Halkan, úgy egészen mellékesen, mintha magának mondaná, megjegyezte : — Természetesen gondunk lesz rá, hogy Nagy Imre kormányának hadseregében az emberek olyan helyre kerüljenek, amilyent a nehéz napokban kiérdemeltek magatartásukkal. . . Albert mélyet szívott a cigarettájából, és a pléíhhamutartóba ejtette. Megállt az egyetemista előtt: — Előbb igazat mondott. Három tank jön. A fiatalember nem felelt. Albert az orrát nyomkodta: — Hozza ide az embereit. . . — mondta. — Már itt vannak. Gondoltam, jó lesz, ha egy kicsit agitálnak a katonák között. — Tartsunk terepszemlét. — Az őrnagy hátra- simitotta a haját és kifelé indult. A parancsnoki bunkert az ütegállások mögé építették, s Albert szemügyre vehette a fiatalok csoportját. Százan lehettek. Nő is akadt köztük jócskán. — Beszélek a harcpsokkal. . . sógor! — bökte oda társának Albert, és elvigyorodott. —- Ide figyeljen, most már megmondhatja, tényleg rokona magának az a katona? Az egyetemista hangjából mély meggyőződés áradt: — Persze, hogy rokonom, ő is magyar... Albert vállat vont. Magához intette a szolgálatvezetőt : — Sorakoztassa az üteget! A katonák lassan, vontatottan álltak sorba. Arcvonaluk girbe-gurba volt, öltözékük rendetlen. A civilek gyanakodva, de azért kiváncsian nézték őket. Albert úgy vélte, hogy az idő nem alkalmas rendgyakorlatokra, ezért nem oszolhatta őket, hogy sorakozzanak szabályszerűen. Röviden beszélt hozzájuk. Szónoklatának lényege az volt, hogy a tegnapi, Parlament előtti tömegvérengzésből mindenkinek le kell vonnia a tanulságokat. A néphadsereg a népnek a hadserege, akik pedig szembeállították a néppel, azok bűnhődni fognak, ő — mint őrnagy, mint főtiszt —, úgy érzi, helyesen cselekedett, hogy nem vetette harcba ezt az üteget olyan kormány oldalán, amelyik nem a magyar nemzet érdekeit képviselte, hanem egy szűk csoportét. Éppen ezért most felveszi a harcot az elnyomatás ellen küzdő magyar nép védelmében. . . A beszéd tehát rövid volt, és Albert “oszolj ”-t vezényelhetett. A katonák elvegyültek a civilekkel. Barta ott állt az őrnagy mellett. Amikor Albert befejezte mondanivalóját és a katonák : szétszéledtek, parancsnokához fordult. — őrnagy elvtárs... — Hangja elakadt, a kétség leritt az arcáról. Albert megveregette a vállát. — Semmi baj, Barta — mondta kissé tulhangosra sikerült vidámsággal. — Hamarosan befejezzük, akkor aztán hazamegyünk a kemence mellé. . . — Értem — felelt az. Arca sötét volt, szakáll borostázta állát. Megimételte: — Értem. Albert elfordult, intett az egyetemistának, és a domb felé vette útját. A fiatalember elindult. Amikor utolérte Albertet, megkérte, hogy küldje vissza azt a katonát az üteghez, hadd hozzon az ő egyik emberével rumot. Nem kell messze menniük. Albert megállt, magához kiáltotta Bartát. — Na, Barta, hoznak egy kis sziverősitőt... Az egyetemista folytatta a mondatot: — A lövegeknél keresse Szecsődyt. Az én emberem, egy olyan hosszú, szőke. Mondja meg neki, hogy én üzenem, hozzanak rumot, ő már tudja, honnan. Majd elvezeti. A harcos nem nézett az egyetemistára, mintha nem is hozzá beszélt volna, parancsnokára szegezte tekintetét. Albert rábiccentett: — Hallotta. Menjen. — Értettem — hangzott a válasz. Barta tisztelgett, és szabályos hátraarcot csinált. Bokája összecsattant. Az egyetemista cuppantott. — Katonás. Jólesik látni egy ilyen embert ebben a zűrben. Albert elvörösödött. Sokat enged meg magának ez a tejfelesszáju tacskó! Már a nyelve hegyén volt a csipcs válasz, de lenyelte. Minek? Egy csorda farkasai — ne marják egymást. A fiatalemberre pislogott. Szüksége van rá, meg a száz emberére. Ha ebből, szervezett erőt kalapálnak össze, azzal már lehet kezdeni valamit. Szervezettség, egységes föllépés — igen, ez a legfontosabb ebben a kavarodásban. Aztán majd meglátja a világ, kicsoda, micsoda az az Albert őrnagy. e Szliács ezredes a Honvédelmi Minisztériummal szemben lakott. Munkahelye közelségéből rengeteg - jó, de legalább annyi rossz is származott. Gyakran csufondároskodott azon, hogy az ő lakását két okból nem lehet elég jól megfizetni. Egyrészt, mert ha ő ébred fel és kiugrik az ágyból, mindjárt az Íróasztal mögött találja magát, másrészt, ha véletlenül az Íróasztala ébred föl, rögtön elébe áll, tehát mindenképpen azonnal munkába kezdhet. Valóban sokszor érezte, hogy túlságosan is kéznél van elöljárói számára, különösen amikor késő este vagy vasárnap csöngettek be hozzá, hogy ugorjon át a minisztériumba megtárgyalni valamit. Ezért barátkozott a lakáscsere gondolatával, de most szívből örült, hogy egyszer sem jutott az elhatározásig. Október huszonharmadika óta minden reggel és este módját ejtette, hogy hazakerüljön, akkor is, ha éjszakára vissza kellett mennie, mert szolgálati ügyei a minisztériumba vagy máshová szólították. Szliács azon kivételes férfiak csoportjába tartozott, akik szeretnek borotválkozni. Minden reggel a hivatala, és minden este a felesége tiszteletére borotválkozott. Ez a művelet szertartásszerü azonossággal ismétlődött nap mint nap. A szűk fürdőszobában, a mosdó fölötti tükörben szemügyre vette vonásait. Arcának rsdőiből kinyomott egy-két zsirmirigyecskét, és mutatóujját végighuztia serkedő szakállán. Az ajtó kilincsére akasztotta bőr fenősziját és megtáncoltatta rajta kését. Valódi svéd gyártmányú borotvakés volt, egy északon járt ismerősének ajándéka. Megszokta ezt a borotvát, és a világért sem cserélte volna fel ujjal, még kevésbé pengével. Abban a szent meggyőződésben élt, hogy simára borotválni arcát — csakis ezzel sikerül, sem a borbély, sem más nem képes rá. Elvből borotválkozott naponta kétszer, nem pedig megszokásból vagy hiúságból. Kamaszkorában olvasott egy könyvet, amely mély nyomokat hagyott benne. Dale Carnegie amerikai szerző “Érvényesülés” cimü munkájában kifejtette, hogy sem férfiak, sem nők nem szívesen állnak szóba borostásképü emberekkel. Szliács személyes tapasztalata is megerősítette ezt az igazságot. “Bizony, bizony — hajtogatta gyakran, — az élet útja csupa csekélységgel van kikövezve, mint ahogy apróság például a bazalt- kocka, ha egy müuthoz viszonyítják. De rettentő nagy valami, hű egy ember fejére koppan.” Sajnálta, hogy a fiatal tiszteket nem oktatják ki olyan aranyigazságokra, mint pédául: “Ha érvényesülni akarsz, vigyázz, ne szerezz haragosokat, csak ha ez elkerülhetetlen.” “Vitatkozz, de ügyesen!” “Tudj viselkedni, mert az élet egész művészete a viselkedés minőségében rejlik.” (Folytatása következik) ■■wvwwwv**wvvwwwvw*wwwv*wvwvw*vwwvw Versenyt a nép jólétére, Nnm a gonosz fegyverekre/ ► < I
