Amerikai Magyar Szó, 1959. július-december (8. évfolyam, 27-53. szám)
1959-12-03 / 49. szám
AMERIKAI MAGYAR SZŐ 6 Thursday, December 3, 1959 "Menj és add Irta: BÓDOG ANDRÁS Különösen, amíg az ember még zöldfülűbb ebben az Amerikában, a füle frissebb és jobban felkapja az angol nyelv szokatlan és eltérő kifejezésmódjait, bizony némelyiken nagyon elakadhat Nem arra gondolok, hogy a nyelve nehezen forog rá, hanem az esze. Sokan évelődtek például az olyan nyelvi eltérésekkel, amilyen például az, hogy miért is mondja az angol ember, hogy “csinálja a pénzt” (make money) akár keményen megdolgozott érte, akár a tőzsdén szerezte. Ugyan akkor a német bizonyos álszerénységnek hangzóan úgy fejezi ki magát saját nyelvén, hogy ó' “kiérdemli a pénzt”. A magyar se nem “csinálja” a pénzt, se nem “érdemli ki”, hanem egyszerűen “keresi”, “megkeresi”. Már olyasmit is következtettek ebből, hogy e nyelvi szó járások néplélektani különbségeket lepleznek, mint például, hogy az angol ember vállalkozókedélyü, aki kimegy a világba és szilárd elhatározással pénzt “csinál” magának; a német nagy nekigyürkőzéssel lát neki mindennek, amit csinál és ezért úgy gondolja el, hogy a pénz erkölcsi jutalmazás fáradságáért és iparkodásáért, akár könnyen, akár nehezen jutott hozzá. Ami pedig a magyart illetné, az inkább a keserűbb és valóságosabb képét látja a dolognak, tudja, hogy á pénzt nem “csinálja” az ember, de nem is “érdemli” ki, legalább is abban az értelemben, hogy az emberek jövedelme sajnos nagyon ritkán értékmérője munkájuknak ebben a világban. Ha tehát azt mondjuk, mint ahogy a magyar nyelv teszi, hogy az ember “keresi”, “megkeresi” a pénzt, akkor sokkal közelebb vagyunk a valósághoz, mert az emberek ha dolgoznak, ha nem, keresik a pénzt és ha találnak, ki mennyit, sokat, keveset — hát ez szerencse dolga, vagyis semmi köze a munkaértékhez. Jómagam nem nagyon hiszek abban, hogy ily, vagy hasonló nyelvi különbségek különöskép utal nának különböző nemzetek lélektani eltéréseire. Végre is a történelem folyamán azt látjuk, hogy akármilyen nyelvet is beszéltek az emberek, nagyjában a folyamat ugyanaz volt, a sokpénzü nem “csinálta” pénzét és nem is “érdemelte” ki, de még csak nem nagyon “kereste”, hanem elszedte vagy értékesítette mások eredményét a gazdasági rend szabályai szerint. Az angol bányásznak semmi oka sem volt soha arra, hogy azt. képzelje magáról, hogy milyen nagy pénzcsináló ő, amig ha- soncsuszkál a szűk tárnában. A német szövő se gondolta soha, hogy háromkrajcáros kereset az egész, amit kiérdemelt a munkán, egész napon keresztül a szövőszék mellett ülve családjával. És a magyar jobbágy vagy napszámos sem kapálta az uraság földjét látástól vakulásig merő passzióból azzal a meggyőződéssel, hogy pénzt keres, nem pedig éhbéres napszámot. Nyilvánvaló, hogy szólásmondásokból egyedül nem lehet népi felfogásra következtetni; a nyelv múltjából örököltük őket és ennél többet sokszor nem is lehet mondani ezekről. Néha azonban egy-egy különleges nyelvhasználatnak, akármilyen okból is eredt a múltban — mintha alakitó hatása volna a jelenben. Egyről legalább is tudok az angolban. Zöldfülű jövevény koromban megütköztem rajta és azóta is, bár megszokhattam volna régen, — még mindig be- leborsódzik a hátam, ha hallom. Ez a mindennapos angol mondás, jótanács és bátorítás a fiatalnak, aki iskola végeztével munka és állás után megy. “Go and sell yourself!”, mondja neki az apja, rokona, idősebb jóakarója szokásszerüen. “Menj és add el magad”, ez a szószerinti fordítása a kifejezésnek. És ha például szó van egy tehetséges jól dolgozó munkakeresőről, akit elutasítottak egyszer, többször, arra azt mondják: “He en-’H not sell himself!” (Nem tudta eladni ma*».X íviagyarban, németben és valószínűleg jóné- hány más nyelvben csúnyán hangzik, ha valakiről azt mondják, hogy “eladta magát”. Nemcsak abban a vonatkozásban, ahogy egy nőről mondják, hogy “eladja magát”, de hasonlóan nagyon rosszat jéléht, ha bárkivel, vagy bármivel kapcsolatban használják e kifejezést. A művész eladja magát, amikor nem belső hajlandóságait követi, hanem azt nézi, miért kap több pénzt, az ember eladja magát, ha nemcsak munkaerejét, de meggyőződését is áruba bocsátja, eladja magát, amikor siker, pénz, népszerűség reményében elárulja vagy elhagyja barátait és elveit. A tudós eladja magát,, amikor az embertársai javára szolgáló kutatásait “vagy tanításait feladja, mert sokkal töb pénzt “csinálhat” valami jófizetésü haszontalan állásban és igy tovább. Az ember erejét, munkáját eladhatja, de ne adja el ezekkel együtt önmagát, elveit, hajlamait, tehetségét, meggyőződését és hitvallást szőröstül bőröstül. A kérdés csak az, lehet-e az ember sokkal jobb, mint a világ, amelyben él. Jogosultak vagyunk-e arra, hogy elitéljük az embert, aki végül is komolyan vette és szaván fogta környezetét, amely állandóan azt kiabálta a fülébe, hogy “add el magad”, még hozzá minél drágábban, mert minél többet kapsz, annál tehetségesebb vagy. Vegyük csak az újságok, rádió, televízió hivatásos hirbe- mondóit. Egyik szavával a csalhatatlan és hamisítatlan igazságot mondja az egész világról a teljes “szólásszabadság” jegyében és a következő mondatban valami hashajtó vagy fogyasztószer betanult és jól megfizetett dicsőségét zengi ugyanaz az ember. Ha nem is tudnánk, hogy a nagybotos ember ott áll a háta mögött és állás- vesztés terhével vigyázza minden szavát a szólás- szabadság képviselőjének — el tudnánk képzelni, hogy valaki egyik pillanatban teljes meggyőződése szerint beszéljen és a másikban ugyanolyan meggyőző erővel elmondjon valami bemagolt hirdetést, mert megfizették érte. Ha addig nem tanulta volna meg, akkor ebben az iskolában megtanulja, hogy minden, amit mond, az eleje, kö zepe és vége egyformán megfizetett hirdetés, azt kell mondania, amit előírtak neki szószerint. Nyilvánvaló, hogy aki ezt csinálja, arról is el kell mondani, hogy sikerrel “eladta magát”. De nem azért rongálom én itt az Írógépet, hogy erkölcsi Ítéleteket hozzak. Éppen ellenkezőleg. “Add el magad” lehet, hogy csak afféle sajátos kifejezése az angol nyelvnek, de a tény megmarad. Gyakorlatban van mindenfelé. Ott ül az orrunk előtt, tehát nehéz megmondani, hogy vakság-e, vagy képmutatás-e az a fene nagy megrökönyödés az elmúlt hetek televíziós botránya körül. A rádióval kezdődött az egész, hogy messzebbre ne is menjünk, melyet a hirdetésekből tartanak fenn. Aki ezt a rendszert valaha is kifundál- ta, azt képzelte, hogy a hirdető csak pár perces szöveggel fog beleszólni a műsorba és a többi mind “szabadság” és nyilván sose hallotta azt a jó angol közmondást, hogy “He who pays the Piper, calls the Tune”, azaz jó magyarul szólva: “Az rendeli a nótát, aki fizeti a cigányt!” És ha valaki nem is tudta volna ezt a mondást, a hirdetők annál jobban tudták és egyre jobban rendelték a nótát. A televízió eljövetelével ez még csak fokozódott és folytatódott. Jöttek a találós kérdések, először szerényebben pár dolláros jutalmakkal, aztán egyre merészebben. A 64 dolláros kérdésekből $ 64,000-os kérdések lettek. A dollárokkal nőtt a közönség érdeklődése. Hogyisne, ritkán lehet olyasmit látni, hogy valaki egy pár szavas válaszért mesebeli összegeket vágjon zsebre! Gyárosok, bankárok ugyan naponta gyakorolják ezt a művészetet és még kérdésekre sem kell válaszolniok érte, de ezek a “művészek” nem mutogatják magukat a televízión. Másik tényező, amely az érdeklődést elősegítette az volt, amit egyszerűen általános, titkos tudatlanságunknak lehet nevezni. Hogy tudni nem tudtunk semmit, az még hagyján lett volna. De nagy ártatlanságunkban még azt sem tudtuk meg Ítélni, hogy milyen nagy mértékben vagyunk tudatlanok. A rádió és televíziós találós kérdések kikezdték ezt az ártatlanságunkat. A kezdet kezdetén a pár dolláros kérdések nyomán kitűnt, hogy középiskolai végzettségű emberek nem tudtak elemi földrajzot, hogy India melyik világrészben van, hogy Mexico City melyik ország fővárosa ; meg, hogy nem Edison találta fel a villámhárítót. És még a rosszabb része ezután jött a dolognak. Tudniillik, saját lakásunkban ülve felfedeztük, hogy mi sem tudtuk az ilyen vagy hasonló kérdésekre a helyes választ. Minthogy pedig senki sem szereti kitalálni önmagáról, hogy szamár, a kérdezős műsorok végelgyengülésben pusztultak volna el, ha a hirdetőipar okosai nem alkalmazták volna az ellenmérget azzal, hogy a tudatlanok helyett egyszerre csupa lángeszű tudóst kezdtek felléptetni, ők maguk sem tudták ugyan, hogy mi az igazi tudás és hogy néz ki egy tudós; abban a hiedelemben, hogy az egész csak emlékezet dolga és az ember szellemi értéke, ha sok jelentéktelen részletet a fejében tart — tehát elárasztották a televíziót valóságos vagy látszólagos emlékezőgépekkel. Eljött a korszak, amikor az úgynevezett lángelmék pontosan tudták, hogy milyen szinü sapka volt Grant generális fején azon a reggelen, amikor a világ másik végében Ferenc Jóska kettőt tüsszentett kávézása után. Ezt már jobban elviseltük egyénileg lakószobánkban, hiszen az ilyesmik tudásának hiánya nem sértette önérzetünket, ilyen nagyfokú lángeszeknek úgyse tartottuk magunkat. Azért tudós a tudós, hogy tudja az ilyesmit, ezért ez rendben is volt. Ekkor azonban megzavarták a vizet a fránya szovjetek. Hiszen azelőtt is kiabálta már egy pár okoskodó csodavirág, hogy az oroszoknak olyan iskoláik is vannak, amelyek tanítják a gyerekeket tantárgyakra, a világosfejü polgár azonban tudta, hogy az ilyen beszédekre ne adjon semmit, mert az, aki ilyeneket mond, az úgyis csak afféle vörösödő ember lehet. Mondjam-e a folytatást? A kiabálás egyre több lett az effélékről és végül el kellett hinni, hogy van valami a dologban és bizony megpiszkálja az ember önérzetét, akármilyen hosszú is az automobilja, ha megtudja, hogy a szomszédnak van egy, amelyik még hosszabb és egyik saroktól a másikig ér. Akkor olyant kell szerezni, amely a harmadik sarokig nyúlik, még akkor is, ha az istenverte jószágnak semmi haszna, mert be sem lehet fordulni vele a sarkon. Ez pedig televízióra lefordítva annyit jelentett, hogy produkálni kellett olyan nagy tudósokat, hogy még a világ hasonlót sosem látott.. Hogy a Jani gyerek 2—3—4 évi iskola után esetleg csak Képeskönyveket tud olvasni, az nem számit, amikor olyan 10—12 éves gyerekek jelentek meg a televízión, akiknek fejében volt minden tudása minden könyvnek, beleértve a jövőben megiran- dókat is. Az egyik gyerek tudta minden részvény minden tőzsdei árfolyamát attól kezdve, hogy Ádám apánk az almával kezdett spekulálni és vészitett. A másik gyerek meg úgy tudta az atomfizikát, hogy ha fele igaz volna, már régen megnyithattuk volna az első holdbéli részvénytőzsdét, persze kizárólagosan magánvállalkozási alapon. Minthogy még azt sem tanultuk meg az iskolában, hogy különbség van tudomány és cirkusz között, mi tudományt kértünk és cirkuszt kaptunk, csak nem tudtuk. Az egész dolog akkor sem lett volna több emlékezet bűvészkedésnél, mutatványos bódénál ha a szereplők nem tanulták volna be előre a válaszokat. Hát akkor mi joggal panaszkodunk csalásról, mi jogon képmutatósko- dunk? Ezúttal is csak azt kaptuk a televízión, amit rendesen: mutatványt, hazug hireket, hazug hirdetéseket. Vagyis a nótákat megrendelték azok, akik fizetik a cigányt. Azonban egy kis képmutogatásért nem megyünk a szomszédba. Az eladók hosszú sora mutogat egymásra — ő a hibás. A nagy televíziós vállalat csak eladja az időt és szállítja a műsort a hirdetők tetszéséhez képest. A nagy hirdető meg azt sem tudja, hogy fiu-e vagy leány, ő csak eredményt akar, mert különben felrúg mindenkit, mint a fene. A rendező az ügynököket, ezek pedig a szereplőket rúgják ki. A szereplők valószínű leg csak önmagukat rúgják meg, amiért elfelejtették, hogy sorban mindegyik szőröstül bőröstül sikerrel eladta magát. Hogy a kecske és káposzta megmaradjanak, mindenki jól belerúg az elmeversenyek egykorú levitézlett lángelméibe, akiknek pedig legtöbb a mentségük, mert hiszen csak egy rövid szereplésre adták el magukat a foglalkozásszerü hazugságok e világának. Nem egyéb a büníik, csak hogy jól betanulták a válaszokat és szaván fogták a világot, amely egyre azt tanácsolta nekik, hogy “Go and sell yourself.” ÉPÍTSE A MAGYAR SZÓI, SZEREZZEN EGY UJ OLVASÓT! k HA ÖN RÉGI VAGY UJAMERIKAS " ÉRDEKELNI FOGJA „ ► Szabó Miklós " ► „ ^ volt emigráns érdekfeszitó leleplező könyve 4 ■ “FűSsIlLESZáSiM EHWRÄNS” ; ► ► amely korlátolt mennyiségben Kiadóhivatalunk► ban kapható. — Ismerje meg Ön is azok arcké► peit, akik idegen pénzért árulják hazájukat 4 ► és népüket * ' RENDELJE MEG MÉG MA! ► ► Ára: 1.50 dollár
