Amerikai Magyar Szó, 1959. július-december (8. évfolyam, 27-53. szám)
1959-12-03 / 49. szám
Thursday, December 3, 1959 AMERIKAI MAGYAR SZŐ 7 Tibet ben terjed a fény — Fábián Ferenc riportja — III. Volt rabszolgák itélőszéke előtt A LHASZAI FŐNEMESEK kastélyai, a város zsivalyától és a köznép, a “kitaszítottak” kasztja bűzös, nyomorúságos viskóitól kissé távolabb, a Ihászai völgykatlan peremén emelkednek. Szilárd dán megépített, jól karban tartott, lapostetejü, csonka kúp alakú emeletes házaik — körben a fal felső szélén az előkelőséget jelző biborsávval -— és a házakat övező gondozott ligetek már messziről elárulják, hogy a házban a nemesek kasztjához tartozó nagyur lakik. Lhasza nyugati szegéiyén a többi nemesi kúria közül is kiválik a dúsgazdag nagyhatalmú Laru-család kastélya. A Lhasza folyó jóltermő völgyének nagy része, de szerte Tibetben sok más birtok is a Laru-család tulajdona, egész megyék lakossága a Laru-család jobbágya. Egymagában ebben a kastélyban több százra rúgott a házi rabszolgák száma. Itt laknak, a kastélyhoz vezető ut mentén álló cselédházakban. De most, amikor itt elhaladunk, a házakban teremtett lelket sem látunk. A volt rabszolgákat családostul a kastély négyszögletes udvarán találjuk. Megilletődötten ülnek a kövön, a bátrabbak, jobbára fiatalok, a négyszögbe futó faoszlopos erkélyszerü emeleti folyosókra is felkapaszkodtak, hogy jobban lássák, mi történik majd. Az esemény egyelőre az, hogy néhányan, külföldi újságírók, megjelenünk Laru volt rabszolgái körében, de — nem csekély meglepetésünkre — ügyet sem vetnek ránk. Egyáltalán nem azért, mintha európaiak oly gyakori vendégek lennének errefelé. A jelenlevők nagy része bizonyára most lát először “péling”-et, európait. Az idősebbeknek pedig — akik emlékezetében minden “péling” az 1904-ben szörnyű vérengzéssel betört angol hadsereggel egyet jelent (az angol expediciós hadsereg éppen itt, a Laru-kastélvban rendezte be főhadiszállását!) — volna okuk, hogy gyűlölködő pillantással sújtsanak minket. De ugyan miféle eseményt jelenthet még annyi fehérarcu “péling” megjelenése is, amikor a nagyurat, a Laru-család mostani fejét, Cövan Tobgyét, várják. VARJAK? HOZZAK! Innen, a kastélyból, “saját” házibörtönéből. A kastély egyetlen olyan helyiségéből, melyet az itt összegyűltek szinte valamennyien ismernek. Azok is, akik nem “belső szolgálatú” rabszolgák voltak, és akiknek egyébként tilos volt a kastélyba lépniök. S amikor Laru két fiatal férfi, a gyűlést szervező lakóbizottság két tagja kíséretében a pincefeljárón az udvarra lép, a tömeg eddigi halk zsivaja egyszerre elnémul. Laru kiélt arcú férfi, földre szegezett pillantással, meghunyászkodva, szinte alázatosan megy kísérői között az emelvényhez. Drága bőrcsizmája, finom angol szövetből készült, derekánál brokáttal átkötött hosszú tibeti köpenye utal csak egykori hatalmára. A gyűlés elnöke rászól. .— Laru Cövan Tobgye, a nép előtt állsz! Hajolj meg előtte! S Laru, sok ezer hektár szántó és több tízezer jobbágy meg rabszolga nemrég korlátlan ura, Laru, aki 1947 óta a tibeti helyi kormány minisztere, 1959 márciusában pedig a lázadók, a “Szent Vallás Védelme Hadseregének” főparancsnoka volt, mélyen meghajol egykori rabszolgái előtt. — Azért gyűltünk össze — hangzik ismét az elnök szava —, hogy szemébe mondjuk Larunak rajtunk elkövetett bűneit. Ki kíván szólni? Az udvaron néma csend. Az Európából jött újságíró tolla gyenge ahhoz, hogy érzékeltesse, mi mehet most végbe a némán, ülő volt rabszolgák fejében és szivében. Valóban kiönthetjük-e lelkünk ezer keserűségét? De egyáltalán büne-e a nagyurnak, amit velünk tett? Hiszen Buddha úgy rendelte, hogy a kitaszítottak kasztja örökké szol gálja a bátor nemesek és a tisztalslkü lámák kasztját! A nagyurnak istentől való joga, hogy korbácsoljon vagy megcsonkítson, eladjon vagy megölessen valakit, aki tulajdonát képezi. Lehetséges, hogy Laru valóban nem bosszulhatja már meg, ha szánk szóra nyílik, de Buddha.. . ! Talán már az is bűn, hogy szembe merünk nézni urunkkal, akivel csak hétrét hajolva beszélhettünk és szemünket sem emelhettük térdénél magasabbra.. . Az európai újságíró képzeletéhez ez a szó: forradalom, vörös zászlókkal, vörösgárdisták diadalmas rohamával, a Téli Palota ostromával társul. Hogyan tudhatná hát érzékeltetni, hogy az, amikor a tibeti gyűlésen a percekig néma hallgatóságból egy kiszáradt, öreg rabszolganő szólásra emelkedik, ugyancsak forradalom jele. AZ ASSZONY — akit én öregasszonynak néztem — 39 éves. Neve Not Czun. Megszokásból-e, vagy szándékosan, majdnem földig hajol Laru előtt, aztán — szinte segélyt kérőén, mintha bátorságot akarna meríteni, hol az elnökre, hol a hallgatóságra pillantva — akadozva beszélni kezd. — Hét esztendeje, hogy férjemet a nagyur megkorbácsolta, mert az egyik lovat hibásan nyergelte fel. Férjem azután nem tudott már többé lábraállni és 3 hónap múlva meghalt. Aztán csak én dolgoztam, mert a gyerekek még aprók. Élelem igy csak nekem járt. Egyszer, árpa aratásakor, a nagyur kijött a földre és észrevette, hogy ételem nagy részét meghagyom és elteszem. Megparancsolta, hogy ezután eddigi adagomnak csak egytizedét adják. A 3 gyerek közül — itt hangja elcsúszik — kettő még abban az évben éhenhalt. Akkor elmentem a nagyurhoz, szent selyemhatát vittem, amilyet csak nagy ünnepen viszünk Buddha istennek. Kéi’tem, könyörüljön meg rajtam. De ő korbáccsal kergetett ki. Ebből az udvarból. . . A tömeg zajongani kezd. Not Czun megijed, s mintha jóvá akarná tenni saját merészségét, mentegetőzve teszi hozzá — ... én akkor csak azt akartam, hogy több erőm legyen és jobban szolgálhassam a nagyurat... A LELKEK GÁTJAI azonban már felszakadtak. S az összetört rabszolganőnek a hangulat csillapítására szánt szavai annyit érnek, mintha a kitört ár útját egy szalmaszállal akarná valaki elrekeszteni. A következő felszólaló La Ba jobbágy, már egyenesen Laruhoz intézi szavait. — Emlékszel ugye, amikor 3 évvel ezelőtt a Tűz Majom évében, uj házat építettél a városban. Minden jobbágycsaládnak a rendes ula (a földes- urnák teljesítendő ingven-jobbágyrobot tibeti neve) mellett 900 téglát meg a festékhez vajat kellett adnia. Honnan vett volna valamelyikünk is ennyit? Én eladtam családunk egyetlen kincsét, az anyámról maradt ezüst fülbevalót és el kellett adnom két lovunkat is. Éppen te vetted meg. Száz ezüstöt értek, de csak húszat adtál értük. Azt sem fizetted ki, hanem lefoglaltad a harminc ezüst fejében, amivel földadóban tartoztam... Nem jut hozzá, hogy befejezze mondanivalóját. A földadó említése — mintha zsilipeket nyitna meg — közbekiáltások zuhatagát váltja ki. “Talán bizony a mienk volt az a föld?” “Mi csak dolgoztunk a földön, a termés a tied volt, mégis tőlünk követelted az adót!” “De nemsokára mienk lesz a föld is meg a termés is!” — Mintha egyszerre megnőttek volna e gyűlés pár hónapja még rabszolga és jobbágy sorú részvevői. A közbekiáltások már szabaddá lett parasztok szavai, akik ősi jussukat, a földet követelik. S most már a gyűlés elnökének is bőven van dolga. Egyszerre húszán is jelentkeznek, türelmetlenül szólásra, alig tud köztük rendet tartani. S szavaik, nemcsak a nép előtt most görnyedten álló Laru, de az egész tibeti rabszolga-jobbágyrendszer szörnyű vádirata. Tangla Dauva, egy széparcu, erőteljes magas fiatalember lép most az asztalhoz. Varkocsba font haja feje köré van csavarva. Bátyjával és két öccsével együtt Laru házirabszolgája volt. — Két öcsém — mondja — nem bírta a rengeteg korbácsot. Megszöktek. Azóta sem tudom, hol vannak, élnek-e vagy meghaltak. Amikor anyám ötödik gyerekét szülte, beteg lett. Senki nem volt, aki ápolja. Hiába könyörögtem Larunak, nem engedett hozzá. A gyerek is, anyám is ugyanazon a napon halt meg. . . — Add vissza anyánk lelkét! — ugrik fel a hallgatóság soraiból Tangla Dauva bátyja és szinte őrjöngve Laru felé rohan. Kínai katonák fogják le és csillapítják. De azt nem tudják megakadályozni, hogy az egyik katona válla fölött Laru arcába ne köpjön. — Szerencséd, hogy itt vannak a kommunisták — kiáltja —, különben itt ölnénk meg. . . Vékony öregemberke, Szuvan Csine jobbágy lép aztán Laru mellé. — öcsém fütő volt itt, a kastélyban. Két éve, a Kerek Hold ünnepén egy kicsivel többet ivott a kelleténél, Laru nagyur saját kezével vert rá 50 korbácsot, töihlöcbe zárta, 40 napig keze-lába kalodában volt, aztán elkergette délre, Pomi felé. Azóta se tudunk róla. Volt egy 15 éves lánya, azt magunkhoz vettük. De a nagyur elvette tőlünk és behozta a kastélyba... Nem azért mondom — teszi hozzá szinte bocsánatkérően Laru felé fordulva —, hiszen joga volt hozzá, mert apja az ő rabszolgája volt. De amikor a lány már erősen gömbölyödni kezdett, a nagyur öreg felesége igen megharagudott. Azt mondta a lányra, hogy ördög és a lámákkal kikergettette a hegyekbe. Amikor később a pásztorok ráakadtak a testére, a keselyük és a varjak már alaposan kikezdték. A tömeg zajong. Undor és iszonyat kavarog bennem. Kíváncsiságom azonban erősebb. A tolmácshoz fordulok: Mi az, hogy a nagyur “öreg felesége”? — Hát az öregebbik. Kettő van, egy fiatal meg egy öreg. Itt laknak a kastély másik szárnyában. Megismerheti őket, ha akarja. A KASTÉLY E SZÁRNYÁBA csak halkan jut el a gyűlés zaja. Az egyik emeleti tágas szobá- .ban találjuk a két asszonyt. A fiatalabbik, csinos, széparcu, 30 év körüli nő, éppen néhány hónapos kisbabájával foglalatoskodik. Az öregen pedig, aki az ablaknál egy szőnyegen ülve indiai cukorkát majszol, jóltápláltsága ellenére is látszik, hogy jóval 60 éven felül van. Legalább 20 évvel idősebb férjénél. Mindent szeretnék tudni és szörnyű zavaromban semmit sem merek kérdezni. Zavaromon a tolmács segít át. Az öregasszony pedig — mint aki csodálkozik, hogy mi lehet ezen érdekes — elmondja, hogy mielőtt Laru felesége lett, anyja volt Larunak, Laru apjának második felesége. Amikor aztán az öreg meghalt — tibeti szokás szerint, hogy a birtok egyben maradjon — a legidősebb fia vette őt el. Megborzongok. Néhány órával előbb még nem gondoltam volna, hogy a Ihászai szeméttelep tövében, förtelmes büzü sátrakban lakó “kitaszítottakat”, akiket a trachoma és a szifilisz férgei rágnak, tisztábbaknak fogom érezni, mint az előkelő kastélyok angol szövetbe és hindu selyembe öltözött urait. Pedig á Laru-család a legelőkelőbb tibeti családok egyike. Nemcsak világi urak, de nagyhatalmú egyházi vezetők is származnak belőle. E családban született a VIII. dalai láma és a XJjL, a jelenleginek közvetlen elődje. Micsoda kegye az isteneknek, hogy a főpapok két alkalommal is éppen a hatalmas Laru-családban találták meg azt a gyereket, akibe a meghalt dalai láma halhatatlan lelke költözött! S a nagy tisztesség mellett nem megvetendő persze a vagyoni gvarapodás sem! Hiszen a kiválasztott család, ahol a nagy láma újjászületett, roppant birtokokat kap ajándékba! Óriási latiíundiumok, mérhetetlen gazdagság korlátlan világi és egyházi hatalom, jobbágyok és rabszolgák tízezrei — ime a válasz arra, hogy mit akarták a lázadók az örök változatlanság állapotában tartani. Ezt akarta Laru, a főparancsnok, a “Szent Vallás Védelmének Hadserege” élén. Amikor visszaérek a gyűlés színhelyére, egy tucatnyi ember korbácsokat, bilincseket, kalodákat és egy hatalmas vaspántos ládát cipel az udvarra. A ládában adóslevelek. Nagy máglyát raknak, meggyujtják. Ropogva égnek a széthasogatott kalodák, az udvart a jakbőrből font égő korbácsok émelyítő füstje tölti meg, az adóslevelek pernyéjét a lángok emeletmagasra röpítik. A tűzben egy egész társadalmi rend, Ázsia korai középkorának Tibetben ezer esztendeje megmerevedett rendszere hamvad... (Folytatjuk) S-----------------—--------—------s, RENDELJE MEG MÉG MA! Ják Sándor: EIsfeEIM ! lá@LYAN megkapó, igazán emberi életből merített regényét Ára szép kemény kötésben csak 31.25 (plusz 25 cent posta- és csomagolási költség) Kérem küldjenek részemre Ják Sándor: Emberek a máglyán c. könvéből.................. példányt. — Mellékelek $..............................L Név: .................................................................. Cim: .................................................................. Város: .................................. Állam: .......... s_________________________________________________________________________^
