Amerikai Magyar Szó, 1959. július-december (8. évfolyam, 27-53. szám)

1959-10-15 / 42. szám

10

AMERIKAI MAGYAR SZÓ

Thursday, October 15, 1959

Barta újra és újra megforgatta agyában Gara szavait, s egyszerűen nem értette. Veszélyes idők?! Hol a veszély? Olyan nyugodt minden, valami buta kavarodás van a fejekben, s pezseg az élet. Szép az élet. Mellére nézett. A “Kiváló szolgálatért” érdemérem ötágú csillagjának vörös zománcán csillogott a napfény. “Nem kis dolog” — állapította meg elégedetten, s úgy határozott, nem tér vissza margitszigeti szállásukra, hanem ellátogat apja öreg barátjához. Hadd lássa igy Gulyás bácsi. Lebirhatatlan kívánságot érzett, hogy megossza valakivel örömét. “Kitüntetés” — muzsikált a lelkében, s örült, hogy az emberek megnézik a mellén himbálódzó érmét.

Gulyást nem találta otthon. Felesége fogadta, s hellyel kínálta, tányér húslevest és marhahúst, meg kis tálkában ecetes tormát rakott eléje az asztalra.

— Bátyád ügyeletes. Négyhetenként esik rá a sor. Egyszer szombaton, másszor vasárnap délután. Nemsokára hazajön, te csak egyél, fiam — kenyeret szelt és a tányér mellé tette.

Barta szabadkozott, de az öregasszony ráripa- kodott:

— Ne mérgesíts, te gyerek! Hogy lehet valaki vendég létére ilyen utálatos? Amikor csak krumplink volt, ettél, most a húsleves nem jó? Marhafarkot kaptam. Olcsó, de abból a legjobb a leves. Elrontottak téged a katonáéknál. . .

Barta enni kezdett. Gulyásné várt, amig elfogyasztja, majd konyhaszéket húzott a konyha közepére, ócska harisnyákat stoppolt, s panaszkodott:

— Úgy nyuvi ez az ember a fuszeklit, hogy rettenetes. Minden áldott nap lyukasan huzza le a lábáról. Reggeltől estig talpal. . . Nyisd már ki azt az ajtót, hadd szellőzzön ki!

Barta sarkig tárta a konyhaajtót. Kellemes, kissé hűvös levegő áradt be. Visszaült a székére, s hallgatta Gulyásnét. Neheztelt rá, hogy észre sem vette a kitüntetését, csak beszélt, beszélt, beszélt. Végre becsukatta vele az ajtót, s alig fordult vissza, száraz köhécselést hallott a folyosóról. Az öregasszony felpillantott:

— No, itt az öregem! — S hogy Gulyás benyitott, azzal fogadta: —- Nézd csak, micsoda vendéget kaptunk... — Csak azután köszönt vissza, hogy: — Szerbusz, apa.

Gulyás hunyorogva mustrálgatta Bartát:

— És mekkora plecsnije van!... Gratulálok, gyerek, viseld egészséggel. Aztán miért ad' ik?

— Aknaszedésért. . .

— Az ronda munka — hümmögött Gulyás. — Nem szerettem, pedig nekem is volt részem benne. De hányszor! De mi inkább csak lefelé raktuk. Veszélyes, ronda munka. — Levette köpönyegét, kezét dörzsölte. — Öregszem. Ahogy elment a nap, már vacogok — dünnyögte és Bar- tára pislogott: — Mind fölszedtétek? Nyugaton is?

— Mind. . .

Gulyás szipákolt, az orrát húzogatta. Zsebkendőt vett elő, beletrombitált és vállat vont.

— Majd visszarakjátok.

Barta összeráncolt homlokkal bámult rá:

— Honnan veszi?

Gulyás lezökkent a konyhaszékre s nagyot csapott az asztalra:

— Honnan? — kérdezte vissza dühösen. — Onnan, hogy én egy kivénhedt vörös vagyok, de nektek lehetne annyi eszetek, hogy felkössetek mindenkit, akiből ellenforradalmár lenne. Bolondgombát ettetek? Megmondtam a taggyűlésen, hogy marhaság az akna fölszedése! Azt hiszitek, mert a Pallavicini őrgróf átkeresztelkedett Pálinkásra, a lelke is más lett? Majd egy gróf ilyen feketegatyás parasztokkal érzi jól magát, nem pedig a kastélyában? A Pallavicini őrnagy “elvtárs”. Kötelet neki, nem aranycsillagot! Esküszöm, ostoba valamennyi béresivadék! Hülyék vezetik ezt az országot?! Mi, öregek semmire sem vagyunk jók. Tizenkilencesek. Szektás népség. Le is ut, fel is ut. Az úristen tegye akárhová azt a proletárdiktatúrát, amelyiknek az őrgróf megfelel, én meg nem. A sógorok meg a komák, azok jók. Azok tudják illegetni magukat, hátulsót nyalni.

Én nem tudok. Fölszedni az aknát?! Jól tettétek. Hadd legyen szabad az ut a grófi pereputtyhoz, nyugat felé. . . — Fölugrott, csontos öklével megmarkolta Barta gimnasztyorkáját a mellén. — Hát azt hiszed, játékból tartják Nyugaton a csendőröket? — és megrázta istenesen.

— Megkergültél, öreg? Engedd el azt a gyereket. . . — kiáltott felesége a vénemberre. Megragadta a karját és visszaerőltette az asztal mellé.

Barta pislogott.-— Nekem hiába mondja... Nem én tartom őket...

Gulyás vasvilla tekintettel méregette:

— Táncolni tudtok ti, mást nem — dörmögött.

— Savó folyik az ereitekben.

Felesége már a tűzhely körül forgolódott. Melegedni tette az ételt. A nyelve úgy kezdett peregni, mint a kereplő:

— Éhes vagy megint. Akkor nem lehet bírni veled. Egy évben egyszer jön ez a gyerek, akkor nekiesel, mintha ő lenne az oka mindennek. Egyél, addig ne szólj semmit. Ne vele legénykedj. . .

—- Mit “ne vele legénykedj”? — horkant fel Gulyás. — Megmondtam én már nagyobb embereknek is, ami a gyomrom nyomta. Hazafelé jövet találkoztam azzal az agitátorral, aki a múltkor itt volt. Most is előre köszönt. Nem vagyok én szívbajos...

Barta behúzott nyakkal ült, szusszantani sem mert. Laposakat pislogott Gulyásra. Már megbánta, hogy feljött hozzájuk. Valami baja lehet az öregnek. Akkor veszekszik mindenkivel. Az öreg dohogott.

— A menyed is egyszer jön egy évben. . . A hadnagyné asszonyság...

A menye utálta őket. Soha nem is tudott hozzájuk melegedni, pedig az öregasszony a fia kedvéért nagyon igyekezett a menye kegyébe jutni. Gulyás azonban átlátott a fiatalasszonyon, és ki nem állhatta. “Hadnagyné — igy hivta, — Nem a fiadhoz ment az feleségül, hanem a hadnagyhoz” —, és ha módja nyílt rá, éppen úgy kimutatta megvetését menye iránt, mint amaz a vállveregető leereszkedését férje szüleihez. Gulyásné a levesesfazékra csapta a fedőt.

— Hagyd abba! — rikoltott az emberére. — Mi bajod? Mit okvetetlenkedsz már megint? Vén- ségedre olyan leszel, mint egy házsártos boszorkány. . .

— Mi bajom, mi bajom — hümmögött Gulyás.

— Nincs nekem semmi bajom. Csak az, hogy vén vagyok. A kutyának se köllök már — és a fejét ingatva, előhúzta pipáját.

— Ne gyújts rá... Mindjárt eszel — reccsent rá a felesége.

Az öreg engedelmesen letette a pipáját. Nagyot sóhajtott:

— A kutyának se. . .

Az asszony az orra alatt mormogott, de nem értették, hogy mit. Barta feszengett a széken. Kényelmetlenül érezte magát. Nem szerette a veszekedést.

— Megbántotta valaki?

— Bántott a nyavalya — köhécselte Gulyás.

— Fölvettek egy uj altisztet. A főnök ismerőse. De hely nincs. Elküldenek valakit majd, hogy legyen. — Elhallgatott, várva, hogy tovább kérdezik. De az asszony összeszoritott szájjal ka- vargatta a főztjét. Barta sem szólt. — Öreg vagyok. “Maga már úgyis nyugdíjba kerül, Gulyás bácsi. Bőven túl van a koron...” Hát igy. Biztosan engem fognak meneszteni, azért célozgatnak rá... De nem hagyom, nem, az istenit! Ha Pallavicini jó őrnagynak, én is megfelelek altisztnek! Az úristenig is elmegyek, ha kell. El én. Húzzanak rá az ilyen főnök valagára! Kiskirály, azt hiszi, neki mindent lehet. . .

Az asszony levest mert az urának.

— Megleszünk akkor is, ha nuygdijba mégy — mondta csöndesen. — Eleget mászkáltál már életedben . ..

— Megleszünk — bólintott Gulyás, és a tányér fölé hajolt. A leves gőzölgött. — Majd kiírom az ajtóra: “Gulyás Bálint, nyugalmazott bolsevik.”

Eelekanalawtt az ételbe. Barta jó étvágyat kívánt, és nézte az öreget, ahogy eszik. Inas ujjai

remegtek a kanál nyelén. Megviselte az élet. Kinek van útjában? Gulyás bácsi a nép világát a megvalósult mesék birodalmának látta, s hogy hibák, bajok is vannak benne, arra csak legyintett: “Hiba mindig lesz, nem az a lényeg, hanem a hatalom, az, az legyen a mi kezünkben...” Barta csendesen sóhajtott, Gulyásné meg elbeszélte, hogy még most is olyan husosétvágyu az öreg, mint régen.

— Bablevest főzök neki, belekotor, s mondja: “Se kolbász, se csülök?” Pedig a bablevest szelheti nagyon. . .

Barta elgondolta, szól az asszonyának, miért ne vehetnnk magukhoz öregségére a két embert ? Úgy érezte, tartozik ennyivel Gulyáséknak. Megférnének. A fiukhoz úgyse mehetnek, a menyük miatt. Legszívesebben azonnal hivta volna őket. Homlokát ráncolta. Azért az ilyesmit meg kell beszélni a feleségével. Nélküle nem szólhat nekik a dologról. Várt, amig az öreg megvacsorál, aztán szedelőzködni kezdett.

TIZENNYOLCADIK FEJEZET

Sasvári jókedvű gúnnyal állapította meg, hogyha rajta múlna, valamennyi férfi diplomatánkat leváltaná, s nőket küldene a helyükre. Megjegyzésére Krisztin elégedetten mosolygott, Leszenka pedig sajnálkozását fejezte ki, hogy barátját egy királynő veszi férjül. Kissé otrombán nyers modorában mindjárt meg is magyarázta szavai értelmét :

— Vita sem fér hozzá — okoskodott —, hogy maga veszi férjül őt, s nem ő nőül magát. Maga pedig annyira jólelkti, mint a mesebeli királyasz- szony, és pontosan úgy nem lehet ellenkezni az akaratával. . .

Krisztin elpirult és csak nyelt egyet a szemtelen bókra.

Tény, hogy Krisztin mesterien kiaknázta a tábornok látogatását és párja kitüntetését. Alighogy a vezérőrnagy kitette a lábát az ajtón, dolgára hivatkozva elsietett. Fél óra múltán, keskeny papirszeletkét lobogtatva tért vissza s mintha mi sem történt volna, helyet foglalt Sas vári ágya szélén. Hosszas faggatás után, végre hajlandó volt elárulni,^hogy a papírra az ügyeletes tisztnek a portások számára kiadott utasítását Írták, miszerint ő, Krisztin, éjjel-nappal szabadon közlekedhet a kórház területén.

Ennél a mitugrász hadtápparancsnoknál jártál? — duzzogott Sasvári. — Ugye, olyan kis, minden lében kanál emberbe? — kérdezte, és Krisztin válaszát nem is várva meg, hozzátette: — A lépéseiről meg a hangjáról gondolom...

— Jó hallásod van — mondta csendesen az asszony.

— Van annak most gondja. . . Ilyen letolást megemészteni. Minek még ezzel is zavarni?. . .

Krisztin ugyanolyan nyugodt hangon folytatta, mint az imént:

— Azt mondta, jó barátság fűzi a kerületi anyakönyvvezetőhöz. Azonnal telefonált is a lakására, és szavát vette, hogy kedden délelőtt idejön. . . — Szeme kigyult, zavart mosollyal elhallgatott, megigazította Sasvári feje alatt a félre- csuszott párnát, A férfi feléje fordította arcát:

— Minek?

Az asszony elpirult.

— Összeadni benünket — és ujj ával a párna csücskét gyurögette. Bűntudattal kérdezte: — Most haragszol rám?

A férfi Krisztin keze után nyúlt és erősen megszorította hosszúkás ujjait.

— De azt" kikötötte, hogy ha már ő segít nyélbeütni az esküvőt, akkor tanúnak meg ne kérjünk mást, mert haragudni fog. . . És azt is megígérte, hogy szerez nekünk egy szobát. Beszél a parancsnokkal, és elintézi, hogy idebenn együtt lakhassunk, amig neked itt kell maradnod...

Leszenka megköszörülte a torkát.

— Ma volt a kézfogó, holnapután áldomást iszunk. Én leszek a másik tanú.

Okt, 23-án délelőtt megtartották az esküvőt. Az anyakönyvvezető Vincze százados társaságában érkezett. A középkorú, félszeg emberke hóna alatt cipelte a vaskos anyakönyvet. Sietősen kezet fogott mindannyiukkal, és könyvét Sasvári ágya végében az élére állította. Zsebéből kopott, foszladozó szegélyű, széles nemzetiszinü szalagot vont elő és a nyakába kanyarintotta.

— Kérem az irataikat — mondta, miközben az ajtó felé pislogott. Krisztin átadta neki a papiro- kat. A hivatalnok az orrára biggyesztette barnakeretes szemüvegét, s az ágy szélén fölütötte az anyakönyvet. Miközben irt, harcsabajuszát rágcsálta, s ennek következtében a bajusz nyársként meredem két vége úgy mozgott, mint valami ideges halfajta uszonya.