Amerikai Magyar Szó, 1959. július-december (8. évfolyam, 27-53. szám)

1959-10-01 / 40. szám

Thursday, October 1, 1959

AMERIKAI MAGYAR SZÓ

1

“Kutyák Hete” Amerikában

Nem hiába vagyunk híresek jó szivünkről. Az idén harminekettedik esztendeje, hogy az ebek iránti vonzalmaink megerősítésére egy teljes hetet szentelünk, amely idő alatt magunkbaszálltan elmélkedhetünk és nem kevés lelkiismeretfurda- lással kutathatjuk, hogy voltunk-e legalább olyan jók kutyáinkhoz, mint amilyen hűséggel ők szolgáltak bennünket? Persze többféle célt szolgáló “hetet” is ismerünk, mivel nálunk ez már a jó szándék mellett kissé hóborttá vált, — de most a KUTYÁK HETÉ-nek ünneplésével vagyunk elfoglalva. Ezt megelőzőleg a RAB-NEMZETEK HE- TÉ-vel foglalkoztunk és megkondultak a harangok, amikor Mr. Kruscsev Amerika földjére lépett a nagy orosz nép békeüzenetével. És a harang kísérettel szállt az imádság és fohász az Egek Urához azon országok “szabadságáért”, melyekben két világégés irtó szenvedései és megpróbáltatásai után végre jóllakhatnak az emberek és hosszú évek óta először érezhetik a holnap biztonságát.

Na, de Kutyák Hetében ebekről illő beszélgetni, mivel amúgy is azzal vádolnak bennünket, hogy mi csak politizálunk ennek a lapnak a hasábjain; és annak ellenére, hogy minden szelet kenyérhez, amit elfogyasztunk a politika is hozzátartozik, (sőt, elválaszthatatlanul!) azért most én eltérek tőle és drága barátainkról, a kutyákról beszélgetek olvasóimmal. Erre az elhatározásra pedig úgy jutottam, hogy néhány lapolvasó társaságában vertük a talon-máriást a Crandon Parkban, a magunkfajta szegényemberek Miami-i hires játszóterén, amidőn nagy hirtelen olyan záport zúdított reánk a haragos ég, hogy valamennyien Fonder Bözsi Otthonába menekültünk, ő egyébként most érkezett vissza New Yorkból és a tőle megszokott szívességgel még is vendégelte a társaságot egy kis magával hozott “hazai” húsfélével. Persze a nagyszerű uzsonna után elbeszélgettünk, majd nővére, Schill Teréz nagyasszony igen komoly arckifejezéssel tudomásunkra hozta, hogy neki bizony már mennie kell, mert a macskának vacsorát kell adni.

— Én is megyek, Mrs. Schill, engem meg a kutyám vár, — jegyeztem meg. És csak miután a ház előtt elköszöntem tőle, jutott eszembe, hogy “kutyahét” van és én úgyis egész napra magára hagytam hűséges kutyámat. Illetlenség volt ez tőlem, no de csak megbocsátja nekem, mivel feleségem hazament meglátogatni nagyon öreg édesanyját, a fiam állatszeretete pedig a simogatás- nál nem terjed tovább, mert hiszen nem mindenki születik a kutya-kultusz érzésével. Ezért azután széles mosollyal nyitottam ajtót, de bizony a kutyám nem fogadott. Máskor mindig ott ül az ajtónál, hogy alig tudok bemenni tőle, most meg néhány másodpercbe telt mig szemében keserves szomorúsággal elibém cammogott. Rámnézett sértődötten, szemrehányó pillantással és nézése beszélni kezdett:

“Kedves gazdám! Legyen szives vegye tudomásul, hogy én itt vagyok, itt is maradok, szívesen őrzöm a házát és igen szeretem magát, még akkor is, ha igy egész napra elhanyagol. Én különb vagyok az embernél. Mert az ember legjobb barátja is nagyon könnyen halálos ellenségévé válik még a legkisebb provokációra is. Fia, leánya, akikért mindenét áldozta, hálátlanok tudnak lenni. Azok, akikben legjobban biznak, akiket legjobban kedvelnek, akik legközelebb állnak hitben, erényben egymáshoz, képesek megtagadni hitüket, elrontani egymás boldogságát. A pénz, a gazdagság akkor hagyja el néha az embert, amikor arra legnagyobb szüksége lenne. Egymás jóhirét beszennyezik a legkisebb félrelépésnél. Azok pedig, akik térdencsusznak mások elé, hogy hízelgésüket kifejezzék, — a legelsők között találhatók, ha fordul a szerencse és követ kell dobni jótevőjükre. Mi kutyák jó emberismerők vagyunk. Talán nem sértek meg senkit, ha azt mondom, hogy mi különbek vagyunk az Embernél, mert mi nem bánjuk, hogy mint megy sorsa gazdánknak, mi jóban-rosszban önzetlenül osztozunk vele, soha el nem hagyjuk, soha nem leszünk hűtlenek hozzá, soha el nem áruljuk. Mi vele vagyunk ha prosperál, megosztjuk nyomorúságát, betegségét és jó

7

egészségét. Mi megalszunk a hideg földön, dacolunk a szélvésszel, hideggel, tikkasztó forrósággal, csakhogy közelében lehessünk. Mi hálánk jeléül megcsókoljuk a kezét, amellyel enni ád és nyelvünk egy-egv simításával enyhítjük fájdalmát, amit környezetének gonoszsága okozott. Mi éppen olyan hűséggel őrizzük álmát, ha szegény is, mintha király lenne. S ha már mindenki elhagyta, mi akkor is ott maradunk mellette. Ha elhagyja jóhirneve, megszökik tőle a jómód, mi akkor is olyan hűséges szeretettel keringünk körülötte, akár csak a föld az életet adó nap körül. Ha pedig már a szerencséje véglegesen elhagyja, barátai nem ismerik többé, otthona is elveszett, mi nem kérünk egyebet, minthogy gazdánkat szerencsétlenségében is kisérhessük, őrizhessük az elhagyatottság érzésének közepette is, verekedhessünk érte ellenségeivel. Aztán, ha a halál könyörtelen karjai kiszorítják belőle az életet és porhüvelyét örök nyugalomra helyezik a hideg földbe, csak azt kérjük, hogy mi nemes hűséggel őrködhessünk a hantok felett mindhalálig, hogy senki ezután ne háborgassa nyugalmát.”

— Már elég volt a szónoklatból, gyere menjünk egy rövid sétára, aztán adok vacsorát, — mondtam neki nyájasan. De ő nézésével tovább beszélt. Most már a mennyezetre emelte szomorú tekintetét, (ezek a vadászkutyák igen szomorúan tudnak nézni) s az Egek Urához fohászkodott:

“Oh, Emberek Istene! Könyörgöm hozzád, segítsd meg gazdámat, hogy ő is olyan jó és őszinte legyen embertársaihoz, mint amilyen én vagyok őhozzá. Adjál neki erőt és lehetőséget ahhoz, hogy barátaihoz és családjához olyan áldozatos legyen, mint én őhozzá. Legyen nyílt és őszinte gondolatában és cselekedetében, mint én vagyok és hogy az igazság és emberiességbe vetett hite sohase hagyja el és legyen ez élete célja, úgy, mint ő énnékem. Ai'cának kifejezése mindig örömet és boldogságot sugározzon, mint az én farkcsóválásom. Legyen a hála szellemével áldott, amit én nyelvem simogatásával fejezek ki. Áraszd el lelkét azzal a türelmességgel, amellyel én járok nyomdokaiban. Oltsd szivébe az én hűségemet, bátorságomat és azt a készséget, ami által minden kényelmetlenséget el tudok viselni, sőt ha kell, még életemet is feláldozom. Tartsd meg őt fiatalnak, játékos kedvűnek, mint én vagyok. Formáld őt olyan Emberré, mint amilyen Kutya vagyok én, mért igy méltó lesz hozzám, mint ahogy én méltó vagyok ö hozzá! Auuumen!”

Aztán szónoklata végén örömében rámugrott, csóválta a farkát és táncolva-ugatva kérte a vacsoráját. Nálunk igy ünnepeltük a “Kutyák Hetét”. Ezért is hagytam őt beszélni. Mindenesetre sok megszivlelnivaló van mondanivalójában az ember számára is. De hát ezt kutya mondja. Neki szabad. Ha mi mondjuk, — akkor azt mondják, hogy mi sokat politizálunk. . .

Lég! szerencsétlenség Brazíliában

Rio de Janeiróból jelentik, hogy 20 ember vesztette életét egy légiszerencsétlenség következtében. A 16 utassal és négy személyzettel rendelkező repülőgép Sao Paulóból Rio de Janeiróba készült és röviddel a felszállás után egy erdőbe zuhant 11 mérföldnyire a sao-poulói repülőtértől..

A Milwaukee-i tejkihordó és a városi Írnok:

KI HOGYAN ÚTJA SZÜLŐFÖLDJÉT?

Andrew Makowsky 70 éves nyugalmazott tejkihordó és Stanléy J. Witkowski városi Írnok közti hasonlatosság abban merül ki, hogy mindkettő Lengyelországban született, Milwaukeeban laknak és látogatóban voltak e nyáron szülőföldjükön.

Ellentét azonban nagyon sok van e két ember között. Az ellentétek nagyrészét megtaláljuk a Milwaukee Journal azon cikkeiben, amelyek a két polgártárs nyilatkozatait tartalmazzák hazai látogatásukról. Még a fényképeik is sokat mondó- ak. A fényesre kefélt hajú hivatalnok szúrós, hideg tekintetével szemben mosolygós, bizalmat- keltő nagyapai szempár tekint ránk a tej kihordó arcképéről. De lássuk, hogyan élvezték lengyelországi látogatásukat.

Witkowski — az Írnok — 1921-ben jött el otthonról és most ment vissza először két hétre tervezett rokoni látogatásra. De egy hétnél tovább nem bírta. “Tapasztalataim még most is dermesztőén hatnak rám. Siettem ki onnan, ahogy csak tudtam” panaszkodik.

Már az év elején rosszul kezdődött. Aug. 6-án repülőgépje már 550 mérföldre volt az Atlantióceán felett, amikor vissza kellett jönnie New Yorkba, mert az egyik motor bedöglött. Két napot töltött Varsóban, ami még nem volt olyan rossz. Onnan taxin ment 120 mérföld távolságra levő Torun szülőfalujába unokatestvéreihez.

“Két napig kutattam egy üveg hideg sör után s nem találtam. Csak vodka és meleg szódavizük volt. És a viz is meleg.”

A szakmunkás fizetése alacsony. Egy jó ács 40 dollárt keres havonta, de egy pár cipőért 80 dollárt számítanak. Élelmiszerhiány van. Az asz- szonyok reggel 3-kor már sorbaállnak egy kis husért, pedig az üzlet csak 9-kor nyílik, sorolja tovább a bajokat.

“A farmon még rosszabb az élet. A kommunista kormány halálra adóztatja a farmert. Adót fizetnek földjük után és a termény egyrészét is be kell szolgáltatniok. A nép rosszul ruházko- dik, de az unokatestvérek úgy néztek ki, mint akik jó egészségben vannak. Látszólag mindenki szabadon gyakorolhatja vallását”, mondotta Witkowski.

“A benyomásom az, hogy a kormány annyira leköti a népet a kenyérkeresethez, hogy nem sok idejük marad a politikához, vagy a vallásgyakorláshoz. Az emberek hangulata nagyon rossz.”

így Witkowski a Milwaukee Journál szept. 2-iki számában. Ezt olvasva Makowski apó, aki szintén most jött haza, nem tűrhette és sietett az újságban saját tapasztalatait közölni. Ez szept.

6-án jelent meg. “Botrányos és sértő a lengyelekre”, amit Witkowski mondott, fakadt ki a rosszakaratú írnok honfitársa ellen és ebben osztozott vele a Milwaukee déli oldalán lakó lengyel születésű polgárság.

MEGLÁTOGATTA GOMULKÁT

Makowski 1909-ben hagyta el szülőföldjét. Mielőtt nyugalomba vonult 27 évig dolgozott a Blo- chowiak Dairy Co.-nál. Három hónapot töltött e nyáron Lengyelországban. “Bejártam az egész országot ezen idő alatt és mondhatom, hogy Lengyelország csábítóan szép és csodálatos újjáépítésen megy át.”

Elmondta, hogy bejelentés nélkül elment Go- mulka otthonába, ahol a lengyel vezető szívesen fogadta és elbeszélgetett vele. “Mag akartam köszönni neki, amit eddig tett az országért és kértem, hogy tovább is doigozzon a nép érdekében. Biztosított arról, hogy a lengyel parlamenttel együtt mindent megtesznek az ország felépítésére és ez a jövőben be fog bizonyulni. Elmondta, hogy a nép apraja nagyja segített az országot a háborús pusztulásból kimenteni és megérdemlik a világ csodálatát.”

Makowski haraggal beszélt Witkowski “torzításairól. Nevetséges, hogy két napig nem talált hideg sört. Nem igaz, hogy ott nincs hideg sör, vagy hűtőkészülék. Én nem azért mentem oda, hogy ezeket keressem, de mindenütt láttam őket, különösen városokban és nagyobb falvakban.”

Az sem igaz, amit a keresetről és drágaságról mondott, állította az öreg. Volt ideje megtudni, hogy egy szakmunkás kb. 75 dollárt keres havonta és cipőért 12-től 20 dollárig menő árakat számítanak. “Az állapotok még messze vannak ugyan az itteniektől, de nem felejthetjük el, hogy Lengyelországot a háború romokban hagyta. És azt sem hagyhatjuk szem elől, hogv sehol sincs oly magas életszínvonal, mint az Egyesült Államokban.”

“A nép hangulata nagyon is jó Lengyelországban”, mondotta. “Láttam őket táncolni, templomba menni, politizálni. Igaz, az élet még kemény, de a viszonyok állandóan javulnak.”

Meghazudtolta azt az állítást is, hogy az asszonyok reggel 3-kor mennek a piacra. “Akárhányszor a nővérem elment bevásárolni, minden nehézség nélkül tudott húst kapni. Nem kellett a mészárszékben tovább várnia, mint amennyit az amerikai asszonyok várnak. Egyes helyeken talán kevesebb a hús, mint másutt, de sok lengyel házban nevelnek baromfit és senki sem éhezik.”

Akiben van emberség és megértés, az megláthatja a jót, amit a ma nyújt és benne a jövő Ígéretét, de a rosszakarat még a napfényben is árnyékot lát, amint a két lengyel polgártárs esete is mutatja. Hasonló példákkal már mi is találkoztunk.