Amerikai Magyar Szó, 1959. július-december (8. évfolyam, 27-53. szám)
1959-09-17 / 38. szám
10 AMERIKAI MAGYAR SZÓ Thursday, Sept. 17, 1959 ▼ rnrTTT t ttttttt t-ttt t~t ▼ * * i ^ A -*■ A A ^AAAAiiÁAAÁÁ^ ^ -»■ *. -a. -a ^a a a a .a a a a a a .1 (15) — Mit lokdöstök? — sivalkodott Szliács éles hangja, és odébbtaszitotta testőreit, kettejük között, mint a fergeteg rohant, megelőzte Szakácsot, nagyot rúgott a labdába. — Magas! — zengte örömujjongását az ellenfél kórusa. Az első emeleten ablaktábla csörömpölt. Üvegje szétcserregett az aszfalton. Ezzel egy időben Szliácsra a legkülönfélébb, nyomdafestéket tűrő és nem tűrő jelzők zuhataga áradt. — Marha, hülye, állat, ökör, őrült. . . — s nem derült ki, vajon azért szidják-e, mert betörte az ablakot, vagy mert nem rúgott gólt. A kitörött ablak Keretéből magas férfi hajolt ki. Mester főhadnagy atlétatrikója vakítóan fehérlett a napsütésben. Káromkodott. — Mit csináltok már megint, az apátok istenit! — Szliács volt — hangzott alulról egy cérnavékony hang. Szliács Pityu a vállát vonogatta, kényszeredetten mosolygott. Mester elmormogott még egy káromkodást, de már csak magában, s hogy meglátta saját fiát az alkalmilag alakult labdarugócsapat tagjai között, ráorditott: — Jancsi! Azonnal gyere fel! — hangzott vészt jóslóan. A Mester-gyerek futtában emelte föl kapufaként szolgáló iskolatáskáját, és elborult arccal lélekszakadva rohant az emeletre. Egy pillanat, aztán az udvaron is hallhatóan felcsattant Mester főhadnagy hangja. — Már megint ezekkel kószálsz? — és már puffant is valami, minden bizonnyal Mester tenyere a fiú fenekén. Jancsi zokogott és ordítva bizonygatta igazát. — A Szliács rúgta... — bömbölte, ahogy a torkán kifért, és kiáltása egybeolvadt idősb Mester János baritonjával: — Te is ott voltál! Majd a Szliács apját klop- folom el, hogy csavargót nevel a fiából, mi? — De ezt már egyre halkuló tónusban mondta, s ha az udvaron nem lett volna visszafojtott csend, a gyerekek nem is hallották volna. — Szemtelen, taknyos! Kész a leckéd? Mi? Takarodj tanulni. .. — Holnap vasárnap. . . — Hogy megint vasárnap este állj neki?! Majd adok én neked! A két csapat felbomlott. A gyerekek magukra kapták az eddigi kapufákat: kabátot, sapkát, kézbe a táskát, és igyekeztek mielőbb eltűnni a futballmeccs színhelyéről. Nyurga, hosszunyaku fiú pullóvert húzkodott magára, s közben szenvtelenül megállapította: — Ez azért van, mert mindig te akarsz a császár lenni. Ha egyszer elkaplak, amikor egyedül vagy, megemlegeted. Önző dög — és kiköpött Szliács elé. Az hosszú madzagra kötötte a labdát, a madzagot tenyerére csavarta s téi'dével rugdosta : — Köpködj! Sokat beszélsz, nem engedlek játszani. . . A nyurga meglódult, de Szliács résen volt. Szaporán szedte lábát, kiszaladt a keritetlen udvarból az utcára, éppen az ott álldogáló rendőr karjába. A nyurgától megmenekült ugyan, de a rendőrtől nem. Ahogy kikerülte volna, a rendőr a nadrágtartójánál fogva megállította. — Várj csak, öcskös. .. Ha én nekirohanok valakinek, legalább bocsánatot kérek tőle. Szliács nem felelt. Kíváncsian fürkészte a rendőrt, hogy hová akar kilyukadni. A rendőr unta meg előbb a hallgatást. — Hogy is volt azzal az ablakbetöréssel ? — Mi közöd hozzá ? — felelte a vállát rándítva. A rendőr a fejét csóválta, türelmesen mosolygott: — Felétek a gyerekek tegezik a felnőtteket? ■ — Te is tegezel. — Bocsánat, polgártárs — mondta a rendőr és kezét a sapkájához emelte. — Azt hiszem, önt kissé alkapatják otthon. — összehúzott szemmel nézte a fiú arcát. Szliács elvörösödött, de igyekezett magabiztosan viselkedni. Mellét düllesztette s úgy felelt: .— Állok rendelkezésére. A rendőr finoman elmosolyodott. — \olna oly kedves, ifjú polgártársam, elmondani, hogy áll a dolog azzal az ablakkal? — Majd az apám elintézi. — Igen. Bizonyára lesz egy-két szava a dologról. — Ez már a családra tartozik — feleselt Szliács. A rendőr alig bírta elfojtani kacagását. Micsoda nagy képű felnőtteket majmol ez a gyerek! — Ugyan-ugyan — ingatta meg a fejét. Szliácsot felpaprikázta ez a gúnyos hang. — Mit ugrál olyan sokat? Az én papám ezredes. Majd magára sózatok néhány nap fogdát, aztán ugrálhat — és el akart szaladni, de a rendőr fürge volt és újra elkapta a nadrágtartóját. — Szabadna tudnom becses személyének lakáscímét ? A fiú megmondta, a rendőr mély reverenciával tisztelgett. — Most sajnos nincs időm az ön ügyével foglalkozni, de még ma meglátogatom az édesapját — s kezét mindvégig a sapkája szegélyén tartotta. Szliács, tekintélyének tudatában, végigmérte, vállat vont és—elszaladt. Befordult a sarkon, barátokra bukkant. Fejelni kezdtek. Fél ötkor Pityu ismét madzagra fűzte a labdát. — Sziasztok. Vár a mutter. Hazafelé menet felfigyelt néhány uj plakátra, megbámulta, s elejétől a végéig elolvasta valamennyit. Amikor benyitott a lakásba, ötöt ütött az óra. A “mutter” nyitott ajtót. — Hol csavarogtál már megint? — kérdezte, de nem várt választ, becsapta Pityu mögött az ajtót, fiát a konyhába tessékelte, ő meg a szobába tartott. — Az étel a gázon van. Melegítsd meg és egyél! — Már nyitotta volna a szobaajtót, de meggondolta és a gyerek után mert. — Pityu —mondta halkan. — Vendégek vannak, tanulj idekint! Pityu utálta a konyhaszagot, különben is jobban szeretett volna benn lenni. Nyafogott. Anyja azonban — a maga módján — rendíthetetlen maradt. — Maradj csak. Ha jó leszel, kapsz egy cukrászsüteményt. Pityu, anyjához hasonlóan, hajlithatatlan volt. Nyafogott, szilárdan, kitartóan. Siránkozása kísértetiesen hasonlitott a zsibáruséhoz, aki minden második szava szerint tönkremegy, olyan olcsón vesztegeti a portékáját. Eredmény: mozijegy holnapra s öt forint külön zsebpénz, amit anyja azonnal le is számolt. Pityu még folytatta volna, de anyja felfortyant. — Vagy békén maradsz, vagy ezt is visszaviszem — de ezt már elmenőben mondta, biztos volt a dolgában. Pityu egyet-kettőt szippantott, aztán kifújta az orrát. Elégedett volt. A muttert meg a vendégeket úgyis kihallgatja. Evett. Aztán a tányért a mosogatóba tette. Kinyitotta iskolatáskáját, találomra kivett egy füzetet. Felütötte. Mellérakta ceruzáját is, majd lábujjhegyen az ajtóhoz osont. A kilincs halkan nyikordult, és Pityu máris részese volt a felnőttek érdekes világának. Egyébként kevés ember olyan tájékozott a helyőrség tisztjeinek egy csoportját illetően, mint Pityu. Előbb tudta, hogy Boldizsár hadnagy egy szőke szépség megjelenése folytán elválik a feleségétől, mint Boldizsárné. Kuruc hadnagy még nem sejtette, hogy iskolára megy — Pityu már tudott róla. Pityunak biztos értesülései voltak arról, hogy hogyan akarja Jó- zsa százados újdonsült beosztottjával feleségül vétetni csúnya, de igen takarékos lányát. S ha arról kérdeznék, hány féldeci rumot ivott meg teg nap este Elekes hadnagy a Tiszti Házban, habozás nélkül s pontosan felelne. Persze ez az, “amiről nem beszélünk”. Pityu ezzel tisztában volt. Ez titok. Legfeljebb egy-két szivbéli pajtásának adta tovább tapasztalatait — természetesen hét pecsét alatt. Időnként külön örömet okozott Pityunak, hogy valami “tikos” dolog kipattant, s a pajtások, néha pedig a pajtások szüleinek közvetítésével az érdekeltek fülébe jutott. Pityu élvezte, hogy a felnőttek sokat tudó emberként kezelik. Az is növelte önbecsülését, hogy Józsa százados, amikor tehette, moziba hívta, vagy hogy Boldizsár hadnagy megvendégelte a cukrászdában. A mulatság teteje pedig: a mutter összecsapja a kezét, sápi- tozik, hogy milyen barátnői vannak, egyik sem tud lakatot tenni a szájára. A mutter különben mindenen sopánkodott, és soha nem volt egy perc ideje sem. Papa három évvel ezelőtt egy szép napon azzal jött haza, hogy “gratulálhattok, hivatásos alezredesből előléptem tartalékos honvéddé” — azzal földhöz csapta sapkáját és káromkodott. “A nénéd! Az tette be a kaput — ismét káromkodott —, mert megmondtam, hogy ne kezdj vele levelezni! Persze, azért is Írtál neki, és persze, hogy erről az egész utcát értesíteni kellett Szliácsné nagyságos asszonynak... Most itt van... Eltagadtam önéletrajzomban, hogy feleségemnek rokona él az Egyesült Államokban.” A mutter bőgni kezdett, a papa meg káromkodott, és szidta, mint a bokrot. Egy hét múlva vidékre költöztek. Papa nappal kapált az állami gazdaságban, és esténként a levelek meg kérvények tömegét irta Pestre. A mutter ezalatt a kezét tördelte, sopánkodott, sirdogált, amig a papa rá nem ripakodott, hogy hagyja Írni, különben itt rohadhat haláláig. Nem telt bele egy év, papát visszavették, és azonnal költöztek Budapestre. Papa kevéssel azután ezredes lett, és kijelentette, hogy túlságosan sokat kell reprezentál- niok ahhoz, hogy mama továbbra is dolgozhassák. Hogy a reprezentálás mit jelent, azt Pityu nem tudta, de a szó tetszett neki és megmaradt emlékezetében. A mutter sokáig berzenkedett, hogy ő mégis dolgozni megy, de papa csak legyintett. — Itthon maradsz. Legalább a gyerekkel is foglalkozol. . . A mutter maradt. Kezdetben együtt csinálták a leckét, anyja mindig kikérdezte, segített, ő pedig szinjeles bizonyitványt hozott haza. Később a “mutternak” egyre több halaszthatatlanul fontos megbeszélése volt, vagy vendégségbe ment, még inkább hozzájuk tértek be az asszonyok. A kikérdezések elmaradtak, a mutter esténként lefekvés előtt rábiccentett: —- A leckéd? — Ühüm — bólintott Pityu, hogy kész. Néhányszor odavitte anyjának a füzetet, de az nem nézett bele, a feje fájt a sokféle dologtól, amely- lyel a vendégeskedő asszonyok traktálták. — Elég nagy vagy, magad is tudod a dolgod — mondta. Pityu ezt tudomásul vette, s ennek igazolásául bizonyítványában megjelentek a hármasok. Pityu otthon unatkozott. A felnőttek örökké csak magukban akartak társalogni, s ha belépett, már mondták is: — Zsindely van a háztetőn. .. így hát elcsatangolt az iskola után. Az udvaron, az utcán mindig talált ráérő pajtásokat, akikkel jól szórakozott. A mutter nem törődött vele, sőt néha örült is, mert legalább nem zavarta a vendégeket. Most pedig ott állt a konyhaajtóban és fintor- gott, mert odabenn arra fordult a szó, hogy ki, milyen ruhát csináltat. Pityu fancsali képpel sóhajtott — erről reggelig is eldiskurálnak anélkül, hogy valami érdekeset mondanának — és az asztalhoz ült. Újságpapírba kötött könyvecskét halászott elő az iskolatáskából. A táskát nyitva az asztalon hagyta, a könyvecskét a nyitott füzetbe tette, s izgalommal olvasta Mosolygó Dán életének sorsfordulatait. Nyolc óra előtt néhány perccel nyikorgóit a szobaajtó, a vendégek távozni készültek. A könyvecske hirtelen mozdulattal a táskába repült, a füzet maradt, a vendégek pedig mentegetőztek, hogy köszönésükkel zavarják a tanulásban, amikor szegény gyerek amúgy is alig győzi a leckét. Fél óra múltán papa hazajött. Rettentő éhes volt, és dühös, hogy szombaton is annyira lefoglalják az ügyei. Pityu kaján mosollyal segített kapkodva terítő anyjának, s fogadni mert volna, hogy az apja zsörtölődésébe jókora önigazolási szándék is szorult, mivel erősen kerülte a muttert. Úgy látszik, hivatali ügyeibe belekeveredett két-három féldeci is. Asztalhoz ültek. A vacsora kellős közepén csengettek. A rendőr volt. Szabályosan jelentkezett papánál. Bocsánatot kért a zavarásért, korábban jött volna, de a hivatalos ügyek miatt csak most ért ide, s állt feszes vi- gyázzban. Papa sóhajtott — az embernek még enni sincs nyugta —, dühös volt a rendőrre, mindenkire. (Folytatjuk)
