Amerikai Magyar Szó, 1959. július-december (8. évfolyam, 27-53. szám)
1959-09-17 / 38. szám
Thursday, Sept. 17, 1959 AMERIKAI MAGYAR SZÓ il AHoGrAN ÉW IAtOm írja: ehn A betegek, a felgyógyultak, a N. Y. Times és a Magyar Szó Régi jó ismerősömet látogattam meg nemrégiben, akit 76 éves kora ellenére a háza előtt találtam fii-vágás és egyéb kerti munka közben. Örömömet fejeztem ki afelett, hogy annyi idő elmúltával is jó egészségben találtam, amire ő egyik közelben lakó, közös jó ismerősünket említette, aki a “lábaira panaszkodik.” Tudvalevő, hogy a lábak, amelyek hűségesen végzik rendeltetésüket és cipelik az emberi testet hosszú évtizedeken át, néha rakoncátlankodnak és okot szolgáltatnak panaszra. Mindjárt melegében felhívtam Mrs. Roth-ot, régi olvasónkat és minden progresszív megmozdulás hűséges támogatóját, aki érdeklődésemre igy felelt: “Bizony van egy kis baj a lábaimmal, de már valamivel jobban vagyok és vasárnap még ha lesántitva is, de ott leszek az Otthonban, az István-napi összejövetelen.” Még ha lesántulva is, — igy mondotta — és ott is volt. De ott volt valamennyiünk meglepetésére és örömére Magyari Jóska is Elsinoreból, aki hetekkel ezelőtt alaposan ránkijesztett azzal, hogy sziv-atakkal kórházba vitette magát. Alig fejeztem ki örömömet gyors felépülése felett, máris félrehúzott egy sarokba, mert fontos mondanivalója volt... Azzal kezdte, hogy: “Te erős ember vagy, szeretném, ha kijönnél Elsinoreba és agyonütnéd az orvosomat... Öreg ember, nem lenne nehéz dolgod vele és nem is lenne kár érte, mert úgy sem él már sokáig.. .” Rögtön bevallottam nagy szégyenkezéssel, hogy eddig még senkit agyon nem ütöttem, bár ilyen sorsot megérdemlő embert ismertem már nem egyet. Beismertem, hogy e téren semmi gyakorlati ismeretekkel nem rendelkezem és ezért nem tudom, hogy vállalkozhatom-e ilyen baráti szívességre. Azonban mielőtt végleges igent vagy nemet mondtam volna, megkérdeztem, hogy mit követett el az öreg orvos, amiért neki ezt a szomorú sorsot szánta? A válasz körülbelül ez volt: “Amikor a kórházban tolókocsira emeltek, hogy hazavigyenek, ettől az orvostól megkaptam az ‘utravalót’. Kijelentette, hogy engem a halál Nemrégen jelent meg Ják Sándor, a Magyar Szó külmunkatársának tollából: “Emberek a máglyán” c. könyv a budapesti Táncsics Könyvkiadó nyomtatásában. A 240 oldalas könyvbe be- leszoritotta az iró mindazt a tragédiát, szenvedést és szívfájdalmat, amit 1944 májusa és 1945 májusa között átélt. Sajátmagán tapasztalta a nácik minden emberségből kivetkőzött brutalitását. Kérdezhetnénk, hogy miért jelent meg ez a könyv 1959-ben, 14 évvel e szörnyű események után? A fasizmus brutalitásai mindig napirenden vannak. Akik figyelmesen olvassák a napi eseményeket, azok tudják, hogy az a szellem, amely a koncentrációs táborokat létrehozta, sajnos ma is él és éppen ezért a nácik által okozott borzalmakat az emberiségnek sohasem szabad elfelejtenie. Az írót, feleségét és édesanyját Beregszászról hurcolták el, a magyar csendőrök segítségével. Rettenetes utazás után Buchenwaldba érkeztek. Itt elszakadtak egymástól, anyját sohasem látta többé, ő a gázkamrákban fejezte be életét. Megismerkedünk a tábor életével, a német pontossággal, amely itt is betartja az előírásokat. Az örökös sorakozók, álldogálások az Apellplatzon, harc a létért, egy cipőért, élelemért; az SS-legények és a Capo-k (a barakkokban szolgálatot teljesítő kiemelt foglyok) brutalitása elleni küzdelem teszi a foglyok életét majdnem elviselhetetlenné. Már itt kezdenek elhullani mellőle azok a magyar sorstársak, akikkel együtt tették meg a szörnyű utat, a lezárt vagonokban. Innen a Dora büntetőtáborba került a szerző, ahol több. mint 20,000 orosz, ukrán, cseh, holland, lengyel, francia, belga politikai fogoly volt az odahurcolt zsidókon kívül. Ebben a táborban nem a gázkamra pusztított, hanem az embertelen muntorkából kellett visszaráncigálni, mert öt napon át ő maga sem tudta, hogy életben maradok-e "vagy sem. Mindent megtett, amit lehetett, de ettől kezdve tőlem függ, hogy mi lesz a sorsom. “A feleségem füle hallatára előírta, hogy MIT KELL tennem és MIT NEM SZABAD tennem. Elsősorban le kell fogynom, amit már el is kezdtem jó eredménnyel. Salátát, főzeléket és gyümölcsöt kell ennem. Nem a kannázott főzelékeket, nem a szirupos, édes gyümölcsöket, hanem friss főzelékeket és gyümölcsöket. Fűszer, só használata tilos. Nem szabad dohányozni, sem szeszes italt fogyasztani. Zsíros ételek fogyasztása, husevés, még halat sem szabad ennem. “Szerényen megkérdeztem, hogy egy kis visz- kit szabad-e innom, egy kevéskét néha napján? NEM! — mondotta, — mert az is szeszes ital. Hátha mindentől eltilt, akkor miért éljek, kérdeztem tőle, amire ezt válaszolta: Azért, hogy egészséges legyen és éljen!” E volt hát az oka, amiért szerette volna az öreg orvost velem agyonüttetni, de erre a hallottak után határozottan nem vállalkoztam. Ellenkezőleg: megígértem, hogy felhasználom a legközelebbi alkalmat arra, hogy megköszönjem az orvosnak, amiért olyan diétára tette a barátomat, amilyenen én már több, mint 40 éve élek és amitől az ő felépülését remélem, hogy még sokáig folytathassa a munkát lapunk érdekében. Biztos, hogy Magyari barátunk felépülését mindenki örömmel vette tudomásul. Bizonytalan, hogy hányán okulnak Magyari sorsán és követik a számára előirt orvosi tanácsot MIELŐTT öt napig élet-halál között lebegnének és SZÜKSÉGBŐL lesznek kénytelenek elfogadni az orvosi tanácsot. • Pesti levél jelentette, hogy idős testvérem, aki annak idején leányával együtt végigszenvedte a nyilas-náci deportálás minden kínját, “viruszos influenzában” megbetegedett. Több, mint 40 fokos láza volt, egy órán át eszméletlenül feküdt és hajnali fél ötkor kellett kihívni hozzá az orvost. A magas állású orvos nem jár ki házakhoz, de ennek ellenére azonnal jött, testvéremet kórházba szállíttatta, ahol “szanatóriumi szobában” feküdt. Amig kórházban volt, a kitűnő orvos minden reggel 8-kor megvizsgálta és hazamenetele előtt ismét benézett hozzá. Az inspekciós orvosoknak esténkint külön figyelmébe ajánlotta beteg nővéremet. A kórházban “mindennel ellátták, az ápolónők kitünően gondoskodtak róla. A kosztolás nagyon ízlett neki” és ami számunkra külön is említésre katempó, a felügyelők kegyetlensége. Sok ezek közül egyenesen az akasztófa árnyékából került a Dora lágerbe, ahol szadisztikus kínzásoknak vetették alá a foglyokat. Azokat, akik nem bírták a bánásmódot, a munkát, egyszerűen agyonverték. Ják Sándort nagyszerű humora még e szörnyű helyzetben sem hagyta el. Valószinüleg ez és a jövőbe vetett hite tartotta őt életben. Kitűnő tollával élő, húsból, vérből való figurákat vetít az olvasó elé. Megismerkedünk Fried fuvarossal, aki mindig éhes volt, Scharf doktorral, aki biztatta társait, hogy ha vége lesz a szenvedésnek, leleplezik a bitang SS-ek minden szörnytettét. Tikkasztó napsütésben deszkákat kellett hordaniok, vizet inni azonban tilos volt, mert attól megbetegszik a fogoly. Az éhség, a rengeteg szenvedés következtében csont és bőr lett mindenki, muzulmán-nak nevezték egymást. Közben gyötri a szegény foglyokat a bizonytalanság, hogy mi lett hozzátartozóikkal, hová lettek a feleségek, a szülők, a testvérek. A náciknak azonban még arra is gondjuk volt, hogy a nyomorult társaságot nőkkel lássák el. Szörnyű érzések közepette keresik fel a szegény foglyok a táborba hurcolt asszonyokat, hátha valamelyik hirt tud adni egy-egy hozzátartozóról; ugyanakkor mindenki arra gondolt, hogy talán a saját feleségét találja meg a nők között. Akadtak azonban jóindulatú emberek is a táborban. Ilyen volt Johann, az osztrák ápoló és egy lengyel orvos, aki az irót a kórházban tartja és ezzel megmenti életét. Johannák köszönhette, hogy nem ment a betegek többségével az “üdülőbe”, ahová a nácik kiirtásra küldték a beteg foglyokat. A sikertelenül végződött Hitler-ellenes merényletnek is meg volt a visszhangja a táborban; az méltó: “A kórházi ápolás teljesen ingyenes volt.” Itt talán érdemes mindezzel szembehelyezni annak az ismerősömnek az esetét, akinek nem Pesten, hanem itt Los Angelesben volt gyors orvosi segélyre szüksége a késő esti órákban. Felhívott egy orvost, akit ki jövetele előtt nem annyira az illető állapota érdekelt, hanem az, hogy “van-e a házban 25 dollár KÉSZPÉNZ?” Hajlandó kijönni, de csak úgy, ha — nem csekkben, hanem — készpénzben azonnal megkapja a 25 dollárt! Milyen szerencse, hogy idős testvérem Budapesten van, ahol kitünően gondoskodtak róla. mindennel ellátták és a kórházi ápolás teljesen ingyenes volt! • New Yorkból elküldték a Times augusztus 10- iki számának 15-ik oldalát, amelyen 8 hasáb közül hetet Herbert Bailey “A Matter of Life and Death” cimü könyvének hirdetése foglalt el. Olvasóink emlékeznek még arra a cikksorozatra, amely a Magyar Szóban “KREBIOZEN” címmel jelent meg és amelyet lapunk rqpirat formájában több ezer példányban terjesztett el az amerikai magyarság között. Bailey könyve erről a rák-ellenes gyógyszerről, tesz részletes jelentést és ad kimerítő információt. A Times hirdetése ama sajnálatos körülményről tett említést, hogy csak kevesen tudnak ennek a gyógyszernek a létezéséről, mert az American Medical Association mindent elkövet a KREBIOZEN használata és terjesztése ellen. Megemlíti a hirdetés azt is, hogy már több,. mint 300 orvos' — valamennyien az AMA tagjai — használta az orvosságot és arra a meggyőződésre jutott, hogy a KREBIOZEN rákbetegek számára több reményt nyújt, mint bármely más ismert gyógymód. A hirdetés azt is megemlítette, hogy ez az a gyógyszer, amelynek készítési titkáért és terjesztési jogáért az AMA által pártolt üzletemberek hajlandók lettek volna milliókat fizetni. Csak miután a KREBIOZEN nem volt eladó, — lett az AMA a gyógyszer ellensége és azóta mindent elkövet, hogy lehetetlenné tegye annak használatát. A New York Times, a hatalmas, gazdag újság ezt a közérdekű közleményt csak pénzért, hirdetés formájában volt hajlandó közölni. A Magyar Szó, — szegény dolgozók, szegény újságja, — nemcsak cikksorozatot közölt erről, hanem költséget nem kiméivé röpirat formájában is terjesztette a gyógyszer ismertetését, mert az emberiség rettentő kínzója és gyilkolója: a rák az emberek ezreit és millióit érdekli. SS-ek nyugtalanok, dühüket a foglyokon töltik ki. Aki pedig menekülni próbált, az feltétlenül életével fizetett bátorságáért. De minden menekülési kísérlet uj erőt és kitartást öntött a tábor lakóiba, habár tudatában voltak annak, hogy a táborból való menekülés a lehetetlenséggel határos. Tisztálkodni is kellett, mert a nácik rendkívül sokat adtak a tisztaságra. Jaj volt annak, akinek ruhájában tetüt találtak! René, a francia politikai fogoly és a többiek társaságában vitákra is alkalom nyílott, várták a nyugati támadást, ami véget vetne Hitler uralmának és az ő szenvedéseiknek is. Mire eljött a felszabadulás órája, azok, akik ezt megélték, ösz- szetört, végelgyengüléshez közelálló emberek voltak. akik már örülni sem tudtak szabadságuknak. Nem kisérheti az olvasó ezeket az eseményeket anélkül, hogy ne érezze magát is a szörnyűségek részesének. Dokumentumszerü könyv az “Emberek a máglyán” és mint az életben, úgy itt is az ember győzedelmeskedik a világ legkegyetlenebb rendszere felett. Érdemesnek tartjuk Ják Sándor könyvét olvasóink figyelmébe ajánlani, még azoknak is, akik olvastak ilyen és hasonló tárgyú könyveket, mert uj és eddig még nem ismert részleteket tár az olvasó elé. A könyv rövidesen kapható lesz kiadóhivatalunkban, már most elfogadunk előjegyzéseket. FÜGGETLENSÉGET KÖVETELNEK Szenegál és a francia Szudán autonóm területek .értesítették De Gaullet, hogy egy éven belül teljes függetlenséget akarnak elérni. A két ország a Mali Szövetségben egyesült egymással. ^WVW»VmMWVUWWWWWVWVWVWWW(i Ellentmondás: Egy hátralékos előfizető! Emberek a máglyán”
