Amerikai Magyar Szó, 1959. július-december (8. évfolyam, 27-53. szám)
1959-08-27 / 35. szám
6 AMERIKAI MAGYAR SZÓ Thursday, August 27, 1959 Panama lakóinak panasza Az amerikaiak Panama államba is bevezették a szegregációt. Lenézik a bennszü lőtteket PANAMA VÁROS, Panama. — Hogy a nagyon beharangozott külföldi segélyek dacára is a közép- és délamerikai köztársaságok népe miért jnutat ellenszenvet a “hivatalos” Amerikával szemben, amelynek megnyilvánulását Nixon al- elnök leköpdösésével mutatta ki, ezt meg tudjuk érteni J. Halcro Ferguson, amerikai újságíró adataiból, amelyet számos amerikai újság közölt a napokban. Panama államban és általában az egész “La- tín-Amerikában” egyre nagyobb ellenszenvvel nézik az amerikaiakat. Ennek oka az, hogy az amerikaiak vezették be a faji megkülönböztetést, a szegregációt ezekbe az országokba, ahol azt azelőtt nem ismerték. ' Panama állam lakói egyre hangosabban szidják azon “gringo”-kat (amerikaiakat),' akik a saját országukból (az Egyesült Államokból) ide is áttelepítették a faji megkülönböztetést, amelynek a lényege az, hogy a bevándorolt fehér ember lenézi a bennszülött néger, vagy néger-indián keverék népeket. Latin-Amerikában a faji megkülönböztetés idegen, külföldről importált eszme. Itt a nagy nép- tömeg, a munkásság csaknem kizárólag néger, vagy kevert szülőktől származik. Ezek között tehát nem volt, nem lehetett faji megkülönböztetés, amit csak a Panama-csatorna építésével egy- időben importáltak ide. Mint ismeretes, a nagy csatorna építésénél az állam területéből kisajátották a “csatorna zónát”, 5 mérföld széles sávot a csatorna mindkét oldalán. A csatorna építésénél az alkalmazottakat eredetileg részben arany, részben pedig ezüst pénzzel fizették. Arany pénzt kaptak a fehérek, a szines népek pedig ezüstöt. A munka kártyájára mindenkinek ráírták, hogy a fizetését aranyban, INDIAI PROBLÉMÁK Amíg a nagyon gazdagok eldugják kincseiket, a nagyon szegények nem akarják elfogadni a modern élet javait NEW DELHI, India. — India még ma is a “csodák országa, ahol az emberek életében olyan különös dolgok mutatkoznak, amiket az európai és amerikai emberek képtelenek megérteni, — Írja az AP hírszolgáltató vállalat egyik levelezője. Nézzük pédául a nagyon gazdag emberek esetét. Indiában és Pakisztánban éltek a világ leggazdagabb emberei, akik a szó szoros értelmében könyökig dúskáltak a kincsekben. Ezek nemcsak nagyszerű kastélyokban laktak, amelyeket felszereltek mindenféle modern kényelmi eszközökkel, hanem a legszebb és legdrágább amerikai automobilokon száguldoztak mindenfelé a nagy mulatságaikra. Az utóbbi időkben a gazdaságság ily mutogatása teljesen elmaradt. Ennek oka az Amerikában is jólismert tényező: a jövedelmi adó. Erről Pakisztán államban a gazdagok eddig nem sokat tudtak, olt az adókat a szegényeknek kellett megfizetni. A nagyon gazdagok, a hatalmasok, a vezető politikusok a csalás és a furfang minden módját felhasználták arra, hogy az adófizetés alól kibújjanak. PAKISZTÁNBAN • Pakisztán gazdag osztálya nem sokat törődött az uj törvényekkel, a korrupció nagyon általános lett. Ez a nagy korrupció idézte elő a múlt évi katona piuccsot is, amely után a hatalmat átvevő “junta” vezére, Ayub Khan generális bejelentette, hogy ezentúl mindenkit a vagyona és a jövedelme szerint adóztatnak meg. Az uj rendeietet a nép örömmel fogadta és az újságok is nagy publicitást adtak annak. vagy ezüstben kapja-e. Ez a megkülönböztetés vezetett a fehérek és a szines bőrűek elkülönítésére, amely bizonyos formákban mai napig fennmaradt. A demokrácia nevében A csatorna egy volt alkalmazottja mérgesen mutatta a kártyáját: “Látja, ide be van Írva a bőröm színe, ‘barna’. Miért Írták ezt ide? Mi szé- gyelni valóm van nekem azon? És mire olyan büszkék a gringók? Talán arra, hogy kiirtották a vörösbőrüeket és elnyomják a feketéket?” Egy másik még dühösebben mondotta, hogy a második világháború alatt “az Egyesült Államok valósággal megszállva tartotta országunkat, úgy bántak velünk, mint a kutyákkal. És tették azt a demokrácia nevében”. Ma az arany- és ezüst fizetési rendszert már nem alkalmazzák, de^helyette megmaradt a faji megkülönböztetés számos más formája. Ehhez hozzájárul maga az állam geográfiái beosztása is. A 10 mérföldes csatorna zóna két részre osztja a mindössze csak 3,000 négyszög-mérföld területű országot s annak körülbelül egy milliónyi lakosságát. Panama város Ancon nevű kerülete a csatorna zónában fekszik. Ancon a város legelőkelőbb része, ott vannak a leggazdagabb és legelőkelőbb emberek lakóházai, árnyékos fákkal körülvéve, szép gondozott gyepes udvarral, szépen és tisztán tartott utakkal, parkokkal és minden olyasmikkel, amik az életet kellemessé teszik. A parkokban és a játszótereken mindenütt ott vannak a táblák a szigorú figyelmeztetéssel, hogy ezek a helyek “kizárólag csak az itt lakók és azok barátainak az élvezetére valók”; másszóval ez azt jelenti, hogy a szines népek ne menjenek oda. A rendelet- következtében mindenkinek be kellett mondani a jövedelmét és a vagyoni állapotát. Erre egyszerre eltűntek az eddig fitogtatva hordott gyémánt ékszerek, a drága amerikai automobilok, sőt még a lakásokból is eltávolították a léghűtő és egyéb kényelmi eszközöket. Hogy miért? Hát azért, mert a gazdagok által bevallott KIS JÖVEDELEM ÉS KIS VAGYONBÓL nem futna a sok ékszer, a drága autók és a minden modern kényelmi eszközökkel felszerelt kastély. Az adóhivatalnok ugyanis mindjárt kiszámítja, hogv a BEVALLOTT KIS JÖVEDELEMBŐL NEM LEHETNE OLYAN PAZARUL ÉLNI, mint addig élt a gazdag ember. Ez az oka annak, hogy mostanában a pakisztáni gazdag emberek csak titokban gyönyörkádnek brilliáns ékszereikben, de még a drága ruháikban is és nyilvános helyeken csak igen szerény módon öltözködve, más szegény embereket utánozva viselkednek. INDIÁBAN Pakisztánnal ellentétben, Indiában a szegénységhez, a legprimitívebb élethez ragaszkodó törzs lakók kerültek mostanában szóba. Az igazi törzslakók (tribesmen) száma Indiában körülbelül 25 millióra tehető. Ezek kisebb csoportokban elosztva élnek az ország különböző helyein. Civilizáció tekintetében vannak közöttük olyan törzsek vagy családok, amelyek még csak most jutottak el a vaskorszakhoz, mások viszont már alkalmazkodnak a környezetükhöz. Nemrégiben az Crissa törzs néhány tagját rávették, hogy Bunbaneshwar várost látogassák meg. Egyszer csak észrevették, hogy a csoport egyik tagja eltűnt. 24 órai keresés után a várostól 16 mérföldre, egy fa tetején találtak rá. Panaszkodott, hogy nem bírta a civilizációt. A felszabadulás után a hivatalos hatóságok a törzslakókon is segíteni akartak, de kisült, hogy Egy jól ismert panamai ügyvéd, dr. Isaias Sanchez ugyancsak keserű szavakkal ítéli el a Panamába is átültetett faji megkülönböztetést. Szerinte az azért kezdődött, mert a csatorna építésének idején a mocsaras, egészségtelen vidéken az élet igen nehéz volt és azért az amerikai munkásokat csak igen nagy kedvezményekkel lehetett ide csalni. De még igy is csak Texas és egyéb déli államokból jöttek a “gringók”, akik magukkal hozták a fehér faj felsőbbrendűségének eszméjét. amelynek ők a szegregációban adnak gyakorlati kifejezést. _ Hivatalosan most már abbahagyták a szegregációt, de a gyakorlatban a csatorna adminisztrációja ma is fenntartja, mert abban az adminisztrációban még ma is hasonló gondolkodású “gringók” találnak helyet. Dr. Sanchez azt mondja, hogy Panamában csaknem lehetetlen leküzdeni a fajgyűlöletet addig, amig az Egyesült Államokban annak helyet adnak. Panama elnökének, Ernesto De La Guardianak az unokahuga is ugyanígy nyilatkozott: “Miért nem hagynak bennünket magunkra? Más népek, akik felett nem gyámkodnak annyira, mint felettünk, úgy látom sokkal boldogabbak, mint mi vagyunk”. Amerikai “prokonsul” LONDON. — Az angol újságok igen hidegen, sőt lehet mondani hogy némi ellenszenvvel Írtak Eisenhower sajtófőnökének, James C. Hagerty pár napos londoni útjáról, aki azért ment oda, hogy Eisenhower útját előkészítse. Hagerty és segédje, Harold Evans, Eisenhower privát repülőgépén tették meg az utat, a repülőtéren 14 “hivatalos” automobil várta és az angol miniszterelnöki palotába, No. 10 Downing St. vitték őket. Hagerty dacára annak, hogy ő is volt újságíró s a sajtóiroda főnöke, mégis távoltartotta magától az angol újságírókat s azokkal igen “fölényes” módon beszélt. Ez okozta az angol sajtó hidegségét s ezért olvashattunk oly cikkeket, mint amit pl. a liberális “News Chronicle” is irt: “James C. Hagerty úgy jött ide, mint a hatalmas ‘imperator’ személyes megbízottja, prokon- zulja, akinek egy jet-repülőgép áll rendelkezésére. Mert Hagerty nem egyszerű titkár. Az alatt a hat év alatt, amit Eiesenhowerral töltött, a gyengélkedő elnökkel csak rajta keresztül lehetett érintkezni, ami sajnos, nagyon kicsinyre zsugorodott. így mégis csak ő az, akinek a hangja adja a tanácsokat korunk nagv sorsdöntő kérdéseiben”. a gyors változást, ha az úgy az anyagi jólétet, mint a magasabb kultúrát hozta is, a törzslakók nem szívesen fogadták s boldogtalanságot keltett náluk. Azért maga Nehru miniszterelnák mondotta, hogy “a törzslakók bizonyára természetesebb, tehát boldogabb életet élnek, mint azok, akik a tőzsde utján tartják el magukat”. Nehru tehát azt tanácsolta a jóléti hivatalokoknak, hogy előbb ismerjék meg a törzslakók életét, mielőtt azon változásokat akarnak keresztülvinni. VÉGTELEN SZEGÉNYSÉG Ezért a jóléti iroda most tanulmányozza a törzs lakók életét. A törzslakókat röviden az “Adivasis” néven említik, aminek a helyes fordítása: “a talaj gyermekei”. Az anthropológia tudósai szerint a törzslakók valaha civilizált emberek voltak, de valami oknál fogva egyszer csak visszamaradtak. A hegyes vidéken egészen elzártan, még egymással sem érintkezve, elmaradtak a civilizáció fejlődésétől. Elszigeteltségükben azonban az egyes családok, a rokonság, vagyis a “klan”-ek nagyon ragaszkodnak egymáshoz, a klán elhagyása, vagy a klan-en kívüli házasság a legritkább esetek közé tartozott. A klán tagjai többenjüségben éltek és ruhát csak annyit viseltek, amennyire az időjárás kénvszeritette őket. Az elmaradottságukat természetesen a környező fejlettebb népek kihasználták úgy, hogy ezek a törzslakók szinte hihetetlen szegénység közepette éltek s leszármazottaik élnek még a mai nap is. Férfiak és nők 10 mérföldnyire is elgyalogolnak, hogy a nagy hőségben is pár centért a legnehezebb napszámos munkát végezzék. Mintegy kárpótlásul, a munkába menet és hazafelé útjukban mindig dalolnak. Talán ebből a folytonos dalolásból gondolják Nehru és társai, hogy a törzslakók nagyon boldogok, vagy legalább is boldogabbak, mint India civilizáltabb lakói. . * »* ! I -- I Z & ét * rf * * Ä r •» r \ f.' í í t I f- R f * f f 1 r Vy Ti H » í í í> K.
