Amerikai Magyar Szó, 1959. január-június (8. évfolyam, 1-26. szám)
1959-06-04 / 23. szám
AMERIKAI MAGYAR SZÓ APAI TE Irta: REMÉNYI BÉLA Közeledik a nyár, még kettőt-hármat ugrik az idő, és itt az évvégi bizonyítvány. Most aztán nincs kegyelem, vége a játéknak. Mindezt Dininek mondtam, a kislányomnak, azzal a határozottsággal, ami egy apára jellemző, két-három hónappal a bizonyitványosztás előtt. Mentségemre legyen mondva, hogy nem én találtam ki, nekem is úgy mondták néhány nappal ezelőtt a szülői értekezleten. — Legfőbb ideje, hogy az elvtárs latba vesse apai tekintélyét. . . Most pedig föl-alá járkálok a szobában, s a gyerek tátott szájjal hallgatja ezeket a megszívlelendő szavakat. Ahogy egy kis szünetet tartok, rögtöm meg is kérdezi: — Miért van vége a játéknak? — Azért — feleltem —, mert nem lehet tanulni is, meg játszani is egyszerre. Most júniusig semmi nem fontos, csak az iskola. — Attól még lehetne egy kicsit játszani. Ma délután is feljön a Pali és mindenfélét hoz magával ... — Mi az a mindenféle? — Hát a “Hármat ugorhatsz” nevű társasjátékot, meg a mackóját igazi barlanggal, és a barlangban igazi gombával, amit a bácsikájától kapott születésnapjára. . . Nagy erőfeszítésembe került, hogy megőrizzem nyugalmamat. — Ha jön a Pali, szépen megmondod neki, hogy menjen most haza és év végéig ne is jöjjön, mert te tanulni akarsz, hogy kijavítsd a ketteseket, meg a hármasokat. Kislányomnak megnyúlt az arca, Szomorúsága leírhatatlan volt. Nem tartozom az engesztelhetetlen apák típusához, s már kedvem lett volna azt mondani, hagyjuk az egészet a fenébe, jöjjön Pali a barlangjával meg a gombájával, s ráadásul én is beszállok a játékba harmadiknak. Hanem az iskola komoly dolog, nem lehet vele viccelni. — Gyere csak, hozd ide a könyveidet. Dini szó nélkül engedelmeskedett. Arcát beszippantja fogai közé; ez nála a nagy sérelmek kétségbevonhatatlan jele. —Miből állsz legrosszabbul? — Történelemből. — Mi van feladva történelemből ? — A szabadságharc. — Gyönyörű! — kiáltom. — Mikor én a szabadságharcot tanultam... Na de hagyjuk. Hát mi is a szabadságharc... a te véleményed szerint ? Dini hátrateszi kezét, s fejem fölött elnézve, szemét a legfelső polcra szegezi. — A szabadságharc a nép felszabaditása volt az elnyomás alól. — Miféle nép ?. . . — A szegény nép.. — Szegény, szegény, persze, hogy szegény, de hát... Várj csak. Ki nyomta el ezt a szegény népet ? — Hát... az uralkodó osztály. Látom már, ez igy nem fog menni, ezért aztán hosszas magyarázatba fogok. Főnemesség, liberális nemesség, császári csapatok, Windischgraetz és Jellassich, független magyar minisztérium, Kossuth, Petőfi, sajtószabadság, Táncsics, jobbágyfelszabadítás, nemzeti függetlenség; csak úgy kavarog a százesztendős magyar történelem. De kislányom fejében mindebből nem marad meg más, mintát kizsákmányolás és a népfelszabadi- tás. • Látom már, a tettek harcmezejére kell lépnem. Dini színeseivel egy kitépett irkalapon pillanatok alatt nemzetiszinü zászlót rögtönzők és gombostűvel a kabátom gallérjához erősítem. — Látod ezt? Ez a magyar nemzet jelvénye. Most tegyünk úgy, mintha én lennék Kossuth. — Kossuthnak szakálla volt. .. — akadékoskodik Dini. — Mondjuk, hogy nekem is szakállam van. — Jó, mondjuk — egyezik bele s felcsillan a szeme. — Ez itt az országgyűlés — folytatom, s kitárt karjaimmal körbepásztázom a szobát. Dini végigsöpör kezével a glédában álló könyveken. — Ezek itt a küldöttek, az országgyűlés küldöttei!. — kiáltja a felfedezés örömével, s várakozóan néz rám, hogy beleegyezem-e? — Úgy van! Ezek a küldöttek!- - - - — A legfelső polc legyen á karzat — tóditja a gyerek. Thursday, June 4, 1959 KINTÉLY — Hogy-hogy legyen?... Semmi legyen! A legfelső polc-a karzat! Ettől azután végkép tűzbe jövünk, és rázendítek a íegyvermegajánlási beszédre: — “Uraim, midőn a szószékre lépek, hogy felhívjam önöjcet, mentsék meg a hazá...” Nem tudom folytatni, Dini kezét a szájához emelve üvölti: — Megmentettük a hazát! Vesszen az ellenség!-— Állj! — kiáltok rá. — Te nem kiálthatod, hogy vesszen az ellenség, mert te nem vagy küldött. — Nem vagyok küldött? — kérdezi csalódottan. — Hát akkor én mi vagyok? — Te vagy a császár. . . te vagy az ellenség. Mert a császár az ellenség. Érted? Ezért nem kiálthatod, hogy vesszen az ellenség. — Én nem vagyok ellenség! — kiáltja kipirult arccal, vérig sértve, s még kétszer-háromszor megismétli: — Én nem vagyok ellenség! — Nem az életben vagy ellenség... — magyarázom neki —, hanem. . . hanem... a történelemben. . . — Én a történelemben sem vagyok ellenség! — Jó — mondom, akkor én vagyok az ellenség, és te v^tgy Kossuth. így rendben van? Letépem magamról a piros-fehér-zöldet és kitűzöm ínmellére. — Most. te vagy Jellasich bán? Ki a császári csapatok élén betör az országba? — Úgy, ahogy mondod. Csakhogy nem a császári csapatok élén török be, hanem a horvátok élén, méghozzá délről, Szerbia felől. A császári csapatok élén Windischgraetz herceg tör be az országba, mégpedig nyugatról. — És Windischgraetz herceg kicsoda? — Windischgraetz herceg. . . természetesen az is én vagyok. És én vagyok Metternich herceg, a császár kancellárja i.^... sőt maga Ferdinánd császár is én vagyok, aki a bécsi forradalom után átvette az uralmat. . . Látom, nem érti egészen, de nem is csodálom. — Gyere csak — mondom. — Huzzuk ide az asztalt, a széket meg ide egymás mellé. . . — s kezdjük fölforgatni a szobát. — Ez itt az ország déli határa. Erre húzódnak a horvát községek. Mondjuk, hogy a rekamié a Duna felső folyása. . . ez itt az osztrák határ. Innen jönnek majd később a császáriak. Te pedig hol Kossuth vagy. hol Per- czel Mór, hol Damjanich tábornok, aszerint, hogy mikor, hol és kivel szemben kell kiharcolni a nemzeti függetlenséget! Érted már? Percek alatt nem lehet ráismerni a szobára. Valóságos csatatér, az ország eleven térképe. Dini kiszalad a partvisért és kettőnk közé fekteti két szék támlájára, mint egy sorompót. — Vesszen a császár, éljen a magyar szabad- sá-á-ág! — kiabálja szemét villogtatva. Ebben a pillanatban csöngetnek. — Jön Bem apó! — kiáltja Dini s rohan az ajtóhoz. Pali a negyedik emeletről vigyorogva megáll a szétdult szobában. — Mi az, játszol apukáddal? — Nem játszom, hanem történelmet tanulok. — Jó kis tanulás. Be lehet szállni ? — De mennyire! Te vagy Bem apó és mondjuk, hogy neked is szakállad van. Hozd a felmentő seregedet. Pali eltűnik, s perceken belül újra megjelenik, nyomában a felmentő sereggel. A ház minden gyerekét összecsőditette s elkezdődik a döntő ütközet. Dini föláll az Íróasztalra, s lelkesítő beszédet tart. — Vesszen a csá-há-szá-hár, élje-hen a magyar sza-ha-ba-had-sá-hág! A fiuk meg föl az asztalra, a székre, a rekamié- ra s mindenáron meg akarnak fosztani harci jelvényeimtől. Éppen bekuporodom a rekamié mögé a sarokba, amikor újra csöngetnek. Az egyik gyerek kiszalad ajtót nyitni, de a csata szünet nélkül folyik tovább. Dini éppen azt kiabálja, hogy: Halál az áruló főnemesekre! — amikor kinyílik a szoba ajtaja, s ott áll a tanárnő, zavart mosollyal az arcán. Eljött, hogy szavamon fogjon. — Hát ti nem tanultok? — kérdezi. Dini leszáll az Íróasztalról, odaáll eléje, és tenyerét a combjához szorítja, mintha vigyázz- ban állna. — Amikor Jellasich horvát bán a császár megbízásából... — és mondja, mondja, mondja. A nemzeti függetlenséget és a bécsi forradalmat és-az országgyűlést- és Kossuthot és a liberális nemeseket és a főnemeseket és Damjanichot és mindent és az egész szabadságharcot Pákozdtól a Laf-í gendorfi ütközetig, s még ami azon kivid volt, azt is. A tanárnő csodálkozva hallgatja, én meg leplezetlen gyönyörűséggel, megfeledkezve róla, hogy még mindig a sarokban kuporgok, oldalamon a fekete-sárga övvel, kezemben a rozsdás fűrésszel, fejemen a szőrmetáskából rögtönzött föveggel. Akkor kezdek csak tápászkodni, mikor a tanárnő közelebb jön. — Egész jól tudja a történelmet. . . —- mondja, s látom az arcán, hogy visszafojtja nevetését. Én meg csak állok előtte, s keresem a szavakat, amit ilyenkor mondani kell. De nem jut más eszembe, s igy végülis csak annyit mondok: ____________________~ 13 — Azt hiszem, sikerült végre megszilárdítanom apai tekintélyemet. . . ŐNAGYSÁGA1916-BAN Irta: KARINTHY FRIGYES — És ez például micsoda? — Ez, nagyságos asszonyom? Melyik ez? — Ez a katona a másik asztalnál. — Ez egy főhadnagy. — Főhadnagy? Azt miről látni, hogy főhadnagy ? — Tetszik látni, nagyságos asszonyom, két arany csillag van a gallérján. — Úgy. De bizony négy van. — Mindkét oldalon kettő. — Ahá, már értem. És ez nagy állás? — Ahogy vesszük. Sok rang van alatta, de fölötte is van elég. — És ennek milyen állása van a csatában? — Pardon, nem egészen értem a kérdést — hogy milyen állása van a csatában? — Na igen, hogy milyen foglalkozása van, mire van beosztva — ez vezeti a csatát? Ez mondja azokat az izéket, a vezényszavakat?' — Milyen vezényszavakat tetszik gondolni ? — Hát hogy hapták, meg bal obb, meg előre arc, hátra arc — amik kellenek , csatában. — Hát — ezek éppen nem kell nek az ütközetben. . . De mindenesetre vezénj el, igen. Rendesen egész zászlóaljat vezet, ami háborúban több száz emberből állhat. — Tudom én, láttam már ily t az “Ezredkis- asszony” operettben. Egy nagy n jó primadonna-színésznő játszotta a főhad lagyot. Az is mondta, hapták, hapták. — Na igen — hát nem éppé: . .. — Nem vagyok én olyan müve etlen. — Dehogyis, nagyságos assz myom. . . Sőt meglepő és tiszteletre méltó ez a: érdeklődés korunk legnagyszerűbb mozgalma, a militarizmus iránt. — Hát persze, az ember érdél tődik. És aztán, mondja, mennyit kap egy ilyen főhadnagy egy csatáért? — Hogy mennyit. . . Nem érte m a kérdést. — Na hát, csak van fizetése ;gy ilyen nagy- rangú főhadnagynak. — Persze, hogy van. — Hát azért kérdem, mennyi j ír neki egy csata után? Vagy átalányban fizet k, nem csatánként ? — Hm... mondjuk átalányba:, — És körülbelül hány csatát k dl neki csinálni havonként? — Istenem. . . azt nem lehet ] ontosan... — És amelyiket megnyeri azér: többet kap? — Mindenesetre nagyon mélt myos gondolat, nagyságos asszonyom. Csodálom hogy a hadvezetőség még nem gondolt erre. — Pedig világos. És mondja, :z a főhadnagy hol dolgozik? — Hogy hol dolgozik... A par dija után Ítélve valamelyik vadászezredben. . . — Hisz akkor nem lehet ross: dolga. — Hát persze. Vadászni nem rossz. És ezelc mikor vadásznak, délelőtt vagy célután? —• Pardon — azt nem egészei úgy kell érteni. . . ez csak ilyan szimbólum. . . — Na, és a szimbólumok nem vadásznak? Aa más. És milyen idős lehet ez a f< hadnagy ? — Azt igazán nem tudom, n: gyságos asszonyom. — És most mért komolyodott uly el? — Nem tudom... Az újságol olvassa, taláír rosszul esik neki, hogy Erzerumo elfoglalták. — Na és? Hiszen az jó, ha elf( glalták. Mindig örülni szoktunk, mikor valamit el: oglalunk. — Igen... de Erzerumot kivételesen nem mi foglaltuk el... — Ja! Az más. Na, és mondja — mit gondol, - varr ennek a főhadnagynak felesége? És ha nem — ki lehet a szeretője?
