Amerikai Magyar Szó, 1959. január-június (8. évfolyam, 1-26. szám)
1959-04-23 / 17. szám
Thursday, April 23, 1959 AMERIKAI MAGYAR SZÓ 5 NYUGAT PENNSYLVANIÁBAN VÁLSÁGOS A HELYZET Acélmunkások, szénbányászok elképzelhetetlen nyomora és Nyugat-Penn sylvania válsága Pennsylvaniában Pittsburgh környéke és a szomszédos West Virginia északi része az acél- termelés és a szénbányászat egyik legfontosabb területe az Egyesült Államokban. Az ezen a környéken dúló munkanélküliség és a velejáró nyomor, nélkülözés és szenvedés már a képviselőház napirendjére is rákerült, minden látszólagos eredmény nélkül. A “Pittsburgh Post-Gazette” napokon keresztül sorozatos cikkekben közölte Alvin Rosensweet riporter helyszíni jelentéseit. A statisztikai adatok mellett a riporter munkanélküli proletárok panaszait is idézi cikkeiben, amiket személyesen mondtak el neki a reménytelenséggel sújtott emberek. A reménytelenség uralja a cikksorozatot, mert a való helyzet nyomta rá bélyegét. Mi egyebet tükrözhet vissza egy olyan terület, ahol az átlagos munkanélküliség 12.1 százaléknál állapodott meg, amikor az egész országban 7.03 százalékos a munkanélküliség. Minden nyolcadik ember munka nélkül van, de a területen belül vannak helyek, ahol a munkanélküliség olyan nagymérvű, hogy minden négy munkás közül egy állás nélkül van. Mi adjon reményt nekik arra, hogy visszakapják állásukat, amikor a szénbányákba szénásó és rakodó gépeket állítottak be az elbocsátott munkások helyébe, az acélüzemekben automata felszerelések végzik a munkások és a gépek munkáját és,legalább 100,000 acélmunkás nem kerül többé vissza az üzemekbe. A 40 éven felüli munkátkeresővel már szóba sem állnak a felvevő irodában. Megmondják neki: túl öreg. A fiatalnál nem törődnek azzal, hogy nemrégen cserélte ki katonaköpenyét munkaruhára, vagy hogy néhány évi háborús szolgálat után családot alapított és máris nem tud gondoskodni róla*. A serdülő fiatalok ezrei végzik el az iskolákat és nem tudnak elhelyezkedni. Az országban nő a fogyasztók száma, felszökött a termelés aránya is, de a munkaalkalmak leestek és nem mutatnak semmi szándékot az emelkedésre. Az pcélmunkások A cikkíró a munkanélkülieket nagyon nyomott kedélyállapotban találta. Sok mindent nem értenek. Az emelkedő termelést például. De ha értenék is, hiába magyaráznák meg az asszonynak, vagy a középiskolából vizsgázó leánygyermeknek, akinek az apa nem veheti meg a vizsgaruhát, az osztályegyüttes fényképét, az emlékkulcsot és más, e soha-vissza-nem-térő-esemény izgalmait. Nem értik azt sem, hogy az Egyesült Államok a külföldnek ad segélyt és saját polgárairól nem gondoskodik. “Billiókat adunk más országoknak. Ugv gondolom, hogy engem megilletne gondtalan élet”, mondja egy szénbányász, aki 28 évet dolgozott az Allegheny County szénbányáiban és a 2-ik világháborúban Okinawa-ban szolgált. A Monorgabela völgy acélüzemei egész nap, s éjjel öntik a füstöt. Január óta a környéken 6.000 acélmunkást hívtak vissza, de McKeesport munkanélküli biztosítási irodáiban végnélküli sorokban állnak a heti jelentkezők. 35 dollár a legmagasabb heti kiutalás, de az acélmunkások a munkáltatótól pótbiztositást harcoltak ki, és ez, amig tart, lényeges segítséget jelent. De sokan már két éve vannak kint a gyárból, elvesztették rang- idősségi (seniority) jogukat és a munkanélküli biztosítást is kiszedték már. Az acéltermelés fellendülését a munkások ideiglenesnek tekintik. Úgy érzik, hogy a gyártulajdonosok tartalékot termelnek a közelgő sztrájkra. A rendelések is megnövekedtek, mert a sztrájk után az árak emelkedésétől tartanak. McKeesport környékén az Acél Szakszervezet 15-ik kerülete működik. 50,000 tagból januárban csak 34,000 maradt. Nem remélik, hogy a taglétszám újra megnőj jön. Ebből a kerületből legalább 5,000 munkás nem kerül vissza az acélüzemekbe. A szakszervezet segítő kezet nyújt sürgős esetekben. Mint amikor Braddock-ban egy munka- nélküli gyermeke agyhártyagyulladással kórházba került, amelyért a kórház 2,650 dolláros számlát nyújtott be, amit az apa megbetegedése és halála követett és ezért külön 450 dollárt számított fel a kórház. A szakszervezet közbenjárására a kórház az adósságot törölte. Egy másik munkanélküli 250 dollárral tartozott egy kolcsön- vállalatnak, amely be akarta rajta hajtani, de aztán várt a visszafizetéssel, amig a munkás ismét munkához jutott. A kereskedők is hiteleznek a súlyosan nélkülözőknek. Többségük bevándorolt Donora, Pa.-ban a nagy acéltársulat (United States Steel Co.) cink üzemeiben főleg bevándorolt spanyol munkások dolgoztak, mielőtt az üzem 1957 novemberében lezárt. Az 500 munkás közül 80-at a társulat Acid Division-jában helyeztek el, 35 elfogadta a felajánlott végkielégítést, egyesek másutt találtak alkalmazást, de több mint 100 munkás még mindig keresi az elhelyezkedési lehetőséget. Már nem fiatal emberek és ezt felróják nekik, amikor munkáért folyamodnak. “Ha egy farmer lova kiöregszik, kiteszi a legelőre, gondoskodik élelméről. Ez több, mint amit miértünk megtesznek”, mondja Jose Rodriguez, aki 29 évig dolgozott a cinknél. A 46 éves Frank Campa-t is “öreg” kora miatt utasítják vissza. “Junius 1-én vége lesz a munkanélküli biztosításomnak, nem tudom mit teszek akkor”, mondja a 62 éves Antonio Alvarez. “Miért nem vesznek fel idősebb munkást? Én kiállóm a versenyt bármelyik fiatallal.” A fiataloknak sem könnyű. George E. Hanna 23 éves. őt azért utasítják el, mert várja a behívását a hadsereghez. A 21 éves Edward Pokorny 1956 novemberében vesztette el állását és azóta a jogát is hozzá. Munkanélküli biztosítása régen megszűnt. “Széltében-hosszában bejártam a völgyet, átmentem az Ohio folyón is, de még nem szolgáltam ki a katonaságomat, hát nem akarnak szerződtetni. Kocsimosással keresek néha egy kis költőpénzt”. A legnehezebb természetesen a családos embereknek. Lakbért fizetni, élelemről és más szükségletről gondoskodni ilyen körülmények között a legnagyobb kínszenvedés. Mindegyiknek nagy segítséget jelent a szakszervezet által kiharcolt pótbiztositás, a SUB., amig tart. A szénbányászok között Mr. Rosensweet átlépte W. Va. határát és a Bear Mouhtain bányász-campet látogatta meg Barbour County ban. Ez a szegénységsuj tóttá telep szánalmas kinézésű kunyhókból áll. Egyesekért 6 dollár havi házbért fizetnek. Tetejük kát- ránvpapir és csak az asszonyok által varrt színes függöny az ablakon vet egy kis derűt a munka- nélküliek komor környezetére. Jim White 46 éves bányász, jobb dolga hijján, az agyagos földet ássa a kunyhója mellett egy kis zöldségféle bevetésére. 13 éves korában ment a bányába dolgozni, amikor apja meghalt. Négy mérföldet gyalogolt naponta oda és vissza. “1957 januárjában bocsátott el a Brown Company bánya. A helyzet rosszabb most, mint volt az 1930-as krízisben. Akkor egy dollárért megvehettem azt, amiért ma 5 dollárt kell, hogy fizessek. Kerestem én munkát Clevelandon, Wheel- ingen, Pittsburghban, de azt mondták, hogy túl öreg vagyok; 45 év után már senkinek sem kellek.” Jim White heti 10 dollár munkanélküli biztosítást kap. 83 éves édesanyja havi 24 dolláros társadalmi biztosítása egészíti ki a hármuk jövedelmét. West Virginiában tiz évvel ezelőtt még 125.000 bányász volt. Számuk 50,000-re apadt és további csökkenés várható. Egyesek 3—4 napot dolgoznak hetenként. A United Mine Workers, District 31, amely W. Va. 22 megyéjére terjed ki, még 23,500 taggal rendelkezett 1951-ben, most alig van több tagja 9,000-nél. 45,000 munkanélküli kimerítette már munkanélküli biztosítását az államban és 280,000 ember él az élelmiszerfeles- lesrből kiosztott könyöradományon. A munkanélküliség aránya itt a legmagasabb az egész országban. 15 százalékos, vagyis minden 7 munkás közül egy van munka nélkül. Éhes emberek a farmerek állatállományát lopják és mészárolják le. Mrs. Fern Mellie, a Bear Mountainhoz közeli Browntown iskolájának igazgatója azt mondja, hogy a gyerekek 20 centért kapnak meleg ebédet az iskolában, de soknak erre sincs pénze “pedig ez a nap fő étkezése számukra”. A Wendel bányász-telepen a nyomor leírhatatlan, mondja a riporter. A Wendel bánya már egy éve lezárt. 54 bányász vesztette el ipunkáját és azóta csak hárpm dolgozik közülük részidőt. Egyes kunyhókban semmi élelem nincs. Az élelem kiosztásánál babot s krumplit kapnak. Egyik bánya a másik után zárt le a vidéken. Kingmont- ban az emberek 99 százaléka van munka nélkül. Ezek az emberek nem is értenek egyébhez, mint szenet bányászni. A pennsylvaniai szénterületek közül a Union- town-Connelsville kerület van a legrosszabb helyzetben. “Minden négy munkabíró közül egy ember munka nélkül van”, mondja Frank Zack, az állami munkaelhelyező hivatal vezetője Union- townban. “A munkanélküliség 25.9 százalékos, 47,400 munkás közül 12,300 nem dolgozik. Ezek többsége szénbányász.” A munkanélküliek személyes panaszai itt is hasonlóak az előbbiekhez. A férfiak messzire elutaznak munkát keresni. Letörten, csalódottan térnek vissza. Ahol visszahívják őket a bányába, ott érzik az automáció hatását. A munkairam és hajsza sokkal nagyobb, mint valaha. “Valamikor 20 ember volt egy egységben, most csak 5 van”, mondja Andy Hanko, akit 5 hónap után visszahívtak dolgozni, — rámutatva a munkanélküliség egyik okára. “Azt kellene tenni, hogy a nyugdíj korhatárt szállítsák le 65-ről 62 évre. Akkor az idősebb munkások átadhatnák helyüket a fiatalabbaknak. Különben”—s itt felsorol néhány nevet az elbocsátottak listájáról — “az automáció következtében ezek az emberek sohasem kerülnek vissza a bányába”. Petíció az Egyesült Nemzetekhez a mexikói születésűek védelme érdekében Pénteken, április 17-én egy 11 tagú bizottság jelent meg az Egyesült Nemzetek Biztonsági Tanácsa irodájában és az Idegenszületésüeket Védő < Amerikai Bizottság nevében beadványt nyújtott be az Amerikában élő mexikói születésűek védelme ügyében. A bizottság tagjai között ott volt a los-angelesi mexikói kolóniának két tagja, egy fiatal nő és férfi, akik az ottani vezető személyek által aláirt kérelmet magukkal hozták, továbbá Dr. Willard Uphouse, New Haven, Conn.- ből, az Amerikai Bizottság elnöke és Dr. Louise Pettibone Smith, társelnöke, nyugalmazott antropológiai tanár és mások. A benyújtott kérelem számos okirattal bebizonyított brutalitást és rossz bánásmódot sorol fel, amit a mexikói származásunkkal szemben elkövettek és felszólítja az Egyesült Nemzeteket, hogy helyzetükkel az Emberi Jogok alapszabályai követelményeként foglalkozzon. A kérelmet, a Biztonsági Tanács nevében, Mr. Redman vette át a bizottságtól, A bizottság azután meglátogatott 24 UN tagállam küldöttséget saját szállásukon. A legtöbb helyen a legmelegebb szimpátiával és megértéssel fogadták panaszaikat. “The Torch of Liberty” Ezt megelőzően, csütörtök este, a newyorjd Belmont Hotelben, az Idegeneket Védő Amerikai Bizottság nagyszámú támogatója ünnepelte Abner Green-t, a Bizottság titkárát születésnapja alkalmából, valamint Prof. Smith-et az alkalomból, hogy elkészült a “Torch of Liberty” (Szabadság fáklyája) cimü könyve. A könyv az Amerikai Bizottság 25 éves fennállásának történetével foglalkozik és a legnagyobb részletességgel mutatja be az ezen idő alatt- az idegenszületésüeket éi't támadásokat, emberi tragédiákat és az Amerikai Bizottságnak a védelem terén kifejtett erőfeszítéseit és azok áldásos eredményeit. A könyv ára 5 dollár. j\íHWWHHUHHUHHUHUWHHHHVWHHV A kínai versiró mozgalom Kínában sok helyütt mozgalmat indítottak a versek írására. Az érdekes mozgalom kedves epizódja volt, hogy a “Remin Ribao” egyik száma 12 gyermek-irta verset közölt. Egyikük, a legsikerültebb Kuo-Mö-zsot, a költőt is példaképül említette. A vers cime: “A kis költő” — igy szól: Ne tekintsd, hogy a költő meg gyerek, Néhány dala már felcseperedett t S mert szeretné utolérni vala Tu Fut Lovát űzve Kuo bácsi nyomába üget. Kuo Mo-zso még aznap válaszolt a versre. — szintén verssel:- .. Nem vén még az öreg Kuo Sok verse közt kevés a jó. Költők if ja és öregje ,.SJ Maot, a mestert kövesse. *> jj
