Amerikai Magyar Szó, 1959. január-június (8. évfolyam, 1-26. szám)
1959-01-08 / 2. szám
r ip :<y y i> v 'vvV v- -r~*r -v-v v"v*V“'r Remenyik Zsigmond: HÁROM JélARÁT Ai A dS ifi ^ ^ ^ Éppen esteledett, amikor Guayaquil kikötőjébe befutott velünk a hajó. Ez vek. az Urumba, afféle ócska teknő ezen a végtelen Pacific-vizeken, a párti személy és áruforgalom szolgálatában. Jobbára gyümölcsöt szállított, g-mpotot és megkínzott. fáradt szarvasmarhák« *■ végtelen utón Chile déli partjairól fel Panam'; hogy onnan cukorral. pálinkával és konzc "vükkel megrakodva ússzon le megint a fegyvesekb • burkolt hideg déli tájak felé. Mi ketten, mármint Dezsőfi és én, Callaóban szemtelenkedtünk f i a hajóra, siralmas panaszok, csábitó Ígérgetések és esküvel pecsételt fogadkozások keserves árán. hogyha kell fütjük is a hajót, vagy burgonyát és halat pucolunk a konyhán, vagy ha éppen arra utasít a másodkapitány szeszélyes elhatározása, etetjük és gondozzuk a hajófenékbe zárt szarvasmarhákat — mert éppen elég okunk volt rá, hogy elhagyjuk Limát, Callaót és egyáltalán egész Perut, meztelen és vad völgyeit koszorú?« -sötét hegyeivel. Nekitámaszkodva a hajó korlátjának, szánkban egy-egy sárga rizspapirba csavart cigarettával, a kikötőt szemléltük és a várost, ahogy lomhán az öbölbe fordult be éppen a hajó. Fenn a hegyoldalon egymásután gyultak ki a fények, szeszélyes koszorúba fonva az öblöt, és a folyó torkolatát. A növekvő, egymást követő hegyormok fölött éppen kelt a hold, erőtlen fényével szinte értelmetlenül lebegve a végtelen tenger és a sötét hegyek fölött. — Hát sok jót azt hiszem itt sem várhatunk —- mondotta Dezsőfi és látszott az arcán, hogy nem nagyon tetszik., neki a dolog. — Mit lehet egy ilyen istenverte helyen kezdeni? Indiánok, négerek, meg japánok közön! Kezdhetjük a dolgot elölről, mehetünk megint kecskét őrizni a hegyek közé, mint ahogy tettük Bolíviában, ha ugyan akad valaki, aki ránkbiz egy csordát. Én már Boliviában mondtam, ne hagyjuk ott oktalanul azt az eszelős Lucchenit, ne szökjünk meg a farmról... Itt mihez kezdünk megint? — Talán akad valami munkánk építkezésnél, vagy valami gyárban — válaszoltam kedvfetleniil. •— Valami sörgyárban, mondjuk... Efféle helyeken mindég, van valami építkezés és sört is isznak az emberek. . . Hordjuk a maltert, vagy adogatjuk a téglát, vagy mossuk a palackokat. . . Valamit csak próbálni kell! — mondottam magam is tele aggodalommal és majdnem meggyőződés nélkül. — Ha az ember ül a fenekén, megeszik a tétvek, soha nem lesz az emberből semmisem... jVkik valamire vitték közülünk, mind igy vándoroltak. . . Valahol azután találtak maguknak valót. . . Hátha nekünk itt lesz szerencsénk, itt Ecuadorban... Dezsőfi kedvtelenül bámulta a várost és a hajó derekát csapkodó tarajos, apró hullámokat. — Ami pedig a kecskéket illeti, — folytattam, —legjobban teszed, ha egyszersmindenkorra letagadod, hogy kecskéket őriztél valamikor. Ha egyszer netán — ami mégis csak megtörténhetik *— valamire viszed az életben, a kecskéket hagyd ki á történetből. Nem volt talán az a szándékod, hogy kecskepásztorsággal töltsd el az életedet, méghozzá egy afféle gyilkosnál, mint Lucche- ni... Majd csak lesz valahogy, majd csak akadunk itt is egy barátra, egy jóakaróra..^ Mint mondom, legrosszabb esetben elmegyünk egy gyárba, vagy téglát hordunk egy építkezésnél... Összepakoltad már a holmidat? Gyerünk, aztán köszönjük meg a kapitánynak irántunk való .jóakaratát, mert már úgy látom, innen is bucsuzás nélkül akartál partra szállni... — mondottam és megindultunk a kapitány bódéja felé. Éppen itt volt az ideje, mert már kötött is ki a hajó. .. • Nem messze a kikötőtől, piszkos kis utcában vettünk szállást a Hotel El Mundo-ban, közvetlenül a Plaza de Libériád szomszédságában, a régi városi temető közelében. Hurkát ettünk, meg egy nagy tányér rizslevest és csirkével töltött tésztát, majd szőlőt, banánt és friss bőlevü tunát és utána nagy bögrében gyenge, erőtlen kávét ittunk, a trópusi szokások követelményei szerint. Azután egyet jártunk, végiglődörögve a parkot és a temető fényesen kivilágított pálmasorát. Mire szállásunkra értünk, éjfél körül járhatott az idő. A szállás tulajdonosa, senor Hamburger éppen zárta a kasszát, blokkjai és üzleti könyvei fölé hajolva, szemmel tartva a csapost és a kiAMERIKAI MAGYAR SZÓ szolgáló pincért, akik vizes ronggyal seperték az ivószoba kőpadlózatát és mosták tisztára, a poharakat. Egy-egy pohár sört kértünk, nehogy haszontalanul lopjuk idejüket és visszaéljünk jóakaratukkal, illetlenül. — Maguk ugye csehek, vagy osztrákok. . . — szolt felénk senor Hamburger jóakaratulag. — Üljenek le az urak, mindjárt adom a sört, mert az embereknek már lejárt a kiszolgálási idejük... Üljenek le ide áz én asztalomhoz, a lámpa alá. Tehát csehek vagy osztrákok, ugye? Vagy talán románok ? Dezsőfi elővette papírjait és azonnal igazolta, hogy miféle nemzetiségűek vagyunk. Közben én összevo m szemöldökkel cigarettát sodortam sárga rizspapirba. — Hát akkor maguk a legjobb helyre érkeztek! — kiáltotta senor Hamburger és azonnal az asztalhoz telepedett, érdeklődve emelve ránk komoly tekintetét. — Él itt a városban egy honfitársunk, senor Partos, pontosan Juan Partos névszerint, aki egyike a leggazdagabb embereinknek. Két éve van csak itt és máris az élre került. . . Valami házasság következtében, amiről sokat beszéltek annakidején... Nem hallották a nevét?... Mintha valami sűrű, iszapos köd ült volna agyunkra, csak ültünk ügyefogyottan és szótlanul, elveszve a sötétségben az értelmetlen fénynyel derengő lámpa alatt, anélkül, hogy agyunkban a legkisebb fényt is erőhöz juttatta volna,ez a köd. — Az öböl túlsó partján, fenn a domboldalon áll senor Partos rezidenciája, raktárai pedig itt sorakoznak egymás mellett a parton, a kikötő legfontosabb helyén — mondotta senor Hamburger és magának is kiöntött egy pohárka piscót. Izgalmában még a keze is remegett és tekintetén is látszott, hogy nagy gondolatok rajzanak redős homloka mögött. — Ez a senor Partos egyike ma legfontosabb embereinknek az országban, még magához az elnökhöz is bejáratos. . . Bejáratos? Gazdasági, építkezési ügyekben ő a tanácsadó ! ő tervezte és szállította a főváros gázvezetékeit, villamoscentráléját, ő építette az erőmüveké! és- a helybeli vízvezetéket. Látták azt a nagv bűnt szemben Bolivár szobrával, a calle San Martin-ón? Nos, az az ő irodája! A földszinttel fel végig az öt emeleten. . . Reggel ha kivilágosodik. cda vezessen az első ütjük... Maguknak aztán igazán nem kell sóhajtozniok! Adjanak hálát, a-7 égnek, hogy ide vezette magukat, .a sors és ahelvett, hogy az utcán kódorognának, ládákban húzódnának meg a raktárak között, pelyhes, puha ágyban hajthatják álomra fejüket.. . Mert csak ki kell nézni az ablakon, van itt azért nyomorúság, még a bokrok között is húzódnak meg emberek. . . Nézzenek csak ki az ablakon. . . Kutyák, magskák, férgek és a raktárak között még patkányok is és semmivel sem kevesebben, mint- a kódorgó, kóborló emberek. . . Térdenállva adjanak hálát az égnek. Micsoda szerencsés paccerok! • A nyitott ablakon át enyhe fénnyel világított be a hold, tompa, ezüstös ólomszinnel vonva be a térség pálmáinak sötét koronáit. Szemben egy régi templom állt, túl azon a régi temető és túl a temető síirü bokrain enyhe remegéssel hullámzott a tenger, a színtelen és sötét éjszakába veszve, mert nyugat felé borús volt az ég és igy minden egybefolyt, elmosódott-és vakságba borult túl az öböl bejáratát koszoruzó szigeteken. Az ágy szélén ültünk szobánkban és gondolkodtunk, miután senor Hamburger már eltávozott volt és magunkra hagyott bennünket. Valahol, nagy távolságban verkli szólt, nyilván a kikötő felől. — Ügye mondtam, hogy jöjjünk Ecuadorba— mondotta Dezsőfi arcátlanul. Nem is válaszoltam, annyira el voltam foglalva gondolataimmal. — Mert mintha csak éreztem volna, hogy itt találjuk meg Pártos Janit... Ami nem csoda, hisz amig együtt voltunk Luccheni farmján, meg abban az istenverte boliviai ónbányában, egyebet íem tett, mint tépte a száját, hogy igy, meg úgy és mindig Equadorról beszélt. .. Mintha csak tudta volna, mit tartogat számára itt a sors... Ahogy lassan beszélgetni kezdtünk, soron követve és felidézve a múltat, Bolíviát a Luccheni farmot, majd még jobban vissza nyúlva a múltba, Chilét, V'alparaisót, Coronelt és Antofagas- tát, ahol salétromot hánytunk nehéz lapáttal és ahol halat pucoltunk egy tányér meleg leves, vagy hig kávé fejében, megosztva kenyerünket és szomorúságunkat egymás között mi hárman, mármint Dezsőfi, Pártos és én. Még arra is pontosan emlékeztünk, hogyan bukkant fel közöttünk ez a Pártos Jani, egy éjszaka Valparaisó- ban, éhesen és rongyosan, egy fél országon követve nyomunkat, akikről addig csak éppen valami hirt itt-ott hallott. Megetettük és munkába-Thursday, January 8, 1959 ajánlottuk, mert ügyetlen és tehetetlen volt meglehetősen és amikor ránktalált, rongyokban foszlott le róla a ruha. Nem mondjuk, rendes fiú volt, csendes és magánakvaló. Egyetlen egyben különbözött tőlünk, hogy sehol sem találta helyét, mindenáron mehetnékje volt bárhová került, ellentétben velünk, akik itt-ött megragadtunk és beletörődve a sorsba őriztünk birkát, bányásztunk ércet, pucoltunk halat és lapátoltunk salétromot. Hogy Bolíviába feljutottunk azt is neki köszönhettük. De a Luccheni-farmon annyira megragadtunk, legalábbis Dezsőfi meg én, hogy hiába volt minden kísérlete, hiába volt minden beszéd, egyszerűen belébolondultunk a birkaőrzésbe és "mi magunk is, akár az állatok, szótlanul és ellenállás nélkül tűrtük a rabló Luccheni komiszkodásait. Egyik hajnalon Pártos korábban felkelt, vállára vette a zsákot és azt mondta, ő megy tovább, valahol majd csak találkozunk. “Hová mész?” — kérdeztük együgyüen, a birkaól falához támaszkodva, egy széles rét közepén a fennsíkon, szemben a lassan világosodó hegyormokkal. “Peruba, onnan meg Ecuadorba.” — mondotta Pártos és újból megismételte: valahol majd csak találkozunk. — Hát mégis a Jani csinálta jól — erősitgette Dezsőfi és két kezét összekulcsolva térdén, elgondolkodott. — Itt is járt, ott is járt, ebbe is belé- fógott, de nem melegedett meg sehol. Most aztán megtalálta a maga helyét. Hogy nekünk nem volt ilyen szerencsénk az özvégyasszonyokkal!. . . Dehát mi soványak voltunk, Jani meg zömök volt, erős és kövér. . . 'Hát reggel majd felelevenítjük a régi emlékeket! Azt hiszem leesik a székről, ha elébe állunk. . . Mindenesetre most már az ő szekeréhez kötjük a rudunkat, az ő jó szekeréhez. . . Nem hagyjuk el most már egymást többé soha!.. . JVIég sokáig beszélgettünk, Dezsőfi meg én, mig végre hajnalodott. És anélkül, hogy levetkőztünk volna, ruhástól dőltünk az ágyra és a fárasztó utazás, remény és tervezgetések boldog szédületében nyomott el bennünket az álom. Másnap kora reggel keltünk és az öböl egy kiugró pontjáról, ahol az árnyas tér a tengerbe mélyen benyúlt, hosszú ideig szemléltük a hatalmas, fehér oszlopokkal körülkerített házat, az öböl szembeneső oldalán. A nagy fehér épület . mögött vad, sűrű és bozótos kert terült el, szinte egybefolyva a domboldalt boritó erdővel, magasan a tenger fölött. “Hát ez a Pártos Jani háza l” gondoltuk büszkén és elégedetten. Egy fehér kőpadon ültünk a tengerbenyuló földnyelv végiben, néhány csupaszdereku, égigérő pálma árnyékában. “Akár egy görög templom” — mondotta Dezsőfi még, őszinte elismeréssel. “Fehn a hegytetőn á felhők között.. . És benne Pártos Jani az isten...” Egyideig mégv az enyhe szélben üldögéltünk, egymásután füstölve el a sárga rizspapirba csavart cigarettáinkat, később a raktárak között lődörögtünk, megbámulva a hatalmas épületeket, amelyeknek Juan Partos & Co. felírás ragyogott homlokzatán. Tizenegy óra lehetett, amikor a San Martin utcába értünk, Pártos Jani központi irodáinak ötemeletes épülete elé. Vadul sütött a nap és a tér fölött,' a kavargó forró szélben hangos vijjongással magasan keringtek a szürke sirályok. Az épület bejáratánál fehérbe öltözött portás állt, fehér kesztyűben és fehér sapkával a fején. Amikor a kapuhoz értünk, biccentett. “íSenores ?” — fordult hozzánk érdektelenül és udvariasan. Majd amikor megmondtuk, hogy senor Partost akarjuk látni, mert honfitársai vagyunk, aggodalmasan összeráncolta homlokát és egy pillana- tig gondolkodott. “Jelentkezzetek a titkárságnál. Első emelet, szemben a lépcsőfel járattal.” — mondta kissé határozatlanul. És máris sietett, hogy kinyissa az épület elé kanyarodó hatalmas kék autó ajtaját. ' — Hállottad, titkárság! Nem is titkár, de már titkárság! Amikor a salétromot lapátoltuk, vagy őriztük a juhokat Luccheninél, gondoltad volna? — heveskedett Dezsőfi, felfelé haladva a széles, vörös szőnyeggel borított lépcsői éljáraton. — Csak egyet restellek nagyon. . . Ilyen kopottan állani Pártos Jani elé. . . Legalább lenne rendes ruhánk, mindjárt másképpen állana a dolog. . . ,— Otobaság, Jani azután tudja, hogy nem vagyunk milliomosok... Egyébként amikor ő hozzánk került, még a feneke is kivolt a nadrágból... Mi meg mégsem vagyunk rongyosak. . . Kopottak vagyunk, de nem rongyosak, . Ebben nincsen hiba... A titkárság előtt fehér zubbonyba öltözött szolga üldögélt a várakozó-szobában. Amikor a szoJFolytatás a 13-ik oldalon) lí!____
