Amerikai Magyar Szó, 1959. január-június (8. évfolyam, 1-26. szám)
1959-01-08 / 2. szám
Thursday, January 8, 1959 AMERIKAI MAGYAR SZÓ fi AHOGY flit ÉN LATOM... “KREBIOZEN” (Második közlemény) Körülbelül 10 évvel ezelőtt Charles Tobev, Jr., betegen feküdt concordi (N. H.) otthonában, amikor apja, Charles Tobey, Sr. szövetségi szenátor felkereste öt és közölte vele a félelmetes hirt: három orvos megállapítása szerint súlyos rákbeteg és betegsége legfeljebb két éven belül végezni fog vele. Amikor az ifjabb Tobey-val apja a végzetes hirt közölte, már kilenc hónapja alig 2—3 órai alvással volt kénytelen beérni és állandóan leírhatatlan fájdalmakat szenvedett. Amikor az első megdöbbenésből magához tért, megfogadta, hogy hátralevő rövid idejét a rákbetegség tanulmányozására és az abban szenvedők segítésére fogja szentelni. Fia betegségének hírére, a szenátort egy barátja rábírta, hogy küldje fiát Medford-ba (Mass.) Robert Lincoln orvoshoz. Az első találkozáskor Dr. Lincoln ezzel fogadta a Integet: “Semmit nem Ígérek, semmilyen reményt nem helyezek kilátásba, de próbálok segíteni. Mielőtt tovább megyünk, beszéljen a várószobában levő betegekkel. Kérdezze ki őket, beszéljen velük mindenről és bármiről, — aztán majd ketten beszélgetünk az ön betegségéről.” Tobey megfogadta az orvos tanácsát és három hónapon át esténkint a rendelőben beszélgetett a betegekkel. A beteg emberek százával beszélt, embeitekkel, akik bíztak egy becsületesen és erősen dolgozó orvosban és akik érezték, hogy állapotuk napról-napra javul. Az ifj. Tobqynak alkalma nyílt Dr. Lincoln üzleti könyveibe is belenézni és ott látta, hogy öt dollárnál többet soha kezelésért nem számitott. Látta, hogy sokan csak 2—3 dollárt fizettek és olyanok, akiknek pénze elfogyott, ingyenes kezelést kaptak. Látta, hogy ez az egyszerű vidéki orvos senkitől soha meg nem tagadta a segítséget. : OLVASÁS KÖZBEN: < > ► I rja: Márky István Az iivegszem mm könnyezik A fehérköpönyeges orvos az ápolónőjével együtt megállt az ágy lábánál és hol a fekvő be- tegra, hol pedig az elibe tartott papirivre pillantott, melyre az elmúlt huszonnégy óra eseményeit jegyezte fel az ápolónő. “Szinte hihetetlen és mégis úgy van, hogy 84 esztendejének dacára is használt a kezelés. A betegség szimptomái eltűntek, de valami oknál fogva hiányzik nála az élnivágyás ereje, az a nagy akarás, aminek hiánya megneheziti a teljes gyógyulást” ... Majd valamit firkantott az orvos a lapra és átsétált a másik ágyhoz. Az öregasszony ezen idő alatt szótlanul nézte a mennyezetet meredt szemekkel és ha a szobának mind a két oldalát látni akarta, akkor meg kellett fordulni az ágyban, mert a jobb szeme üvegből volt és csak egy oldalra láthatott. Nem messze a kórháztól egy csinos külsejű házban nagyban készültek a Megváltó születésének ünnepére. A mennyezetig érő karácsonyfa már szépen fel volt díszítve, s a rajta csüngő színes lámpácskák fényáradatában uszi szobában három férfi beszélgetett, mig az asszonyok a televízión hallgatták a karácsonyi énekeket. A ház asszonya, Bözsi, pedig a konyhában szorgoskodott, díszítette a kávéhoz készült habostortát. A friss kávé szaga csiklandozta a férfiak orrát, s majdnem egyszerre ugrottak fel helyükről, amikor Bözsi kiáltotta: “gyerünk az asztalhoz!” Mindnyájan elhelyezkedtek a nagy konyhaaszta! körül, melyen már ott csillogott az ezüst kávékészlet, a puszedlik mellett pedig ott trónolt a torony formára díszített habos torta. Bözsi öntö- getni kezdte a kávét és vendégei arcát figyelve várta a S7.ép terítésért járó dicséretet. Majd. az Amikor Dr. Lincoln 1940 táján először jött rá egy ujszabásu gyógyítási módszerre, felkereste Dr. Hookert, a Boston University neves tanárát és az ó bátorítására azt csinálta, amit becsületesnek és észszerűnek tartott. Levelet irt a Massachusetts Medical Society központjába és kérte, hogy küldjenek a rendelőjébe egy bizottságot, amely belenézzen a munkájába és ha azt jónak találják, segítsenek a további kutató munkában. A várt ko-operáció helyett, Dr. Lincoln lekicsinylést és leintést kapott. Az orvosi kar arra sem tartotta érdemesnek, hogy szóba álljon vele. Tobey erre a következő ajánlattal lépett elő: “Engedje meg, hogy érintkezésbe lépjek a concordi orvosokkal, akiknek nagy részével baráti viszonyban vagyok. Megkérem őket, jöjjenek velem ide és nézzenek bele a munkájába.” Dr. Lincoln fanyar mosollyal beleegyezett. Tobey felkereste Concord 38 orvosát, akiknek azt ajánlotta, hogy szerda délutánokon, amikor rendelőiket zárva tartják, leviszi őket Medfordba és ott alkalmat kapnak Dr. Lincoln-nal és gyógyítási módszerével megismerkedni. A 38 orvos közül egyetlen egy sem élt az alkalommal. Egyetlen egy sem ment Medfordba! Különböző kifogásokkal mindegyik kibújt a meghívás alól, amire Tobey New Hampshire állam tiz megyéje minden egyes orvosi szövetséghez levelet intézett, amelyben uj ajánlatot tett: Dr. Lincoln hajlandó legközelebbi gyűlésükön megjelenni, ott tanulmányairól előadást tartani és munkáját velük részletesen megbeszélni. A tiz levélre egyellen egy válasz sem jött! Ellenben két napon belül a New Hampshire Medical Society titkára telefonon kérte Tobey titkárát, hogy a közeljövőben minden olyan levélről, amelyet Tobey bármely megye orvosi karához ir/ az állami irodába másolatot küldjön. Ez volt a hivatalos ellenőrzés. Tobey kérésére, Charles Tobey szenátor az Egyesült Államok több, mint száz rák-kutató intézetéhez személyes levelet irt, —- olyan intézetekhez, amelyeket a Kongresszus által megszavazott összegekkel támogatnak munkájukban. A szenátor levelében felszólította az intézeteket, hogy küldjenek egy vagy több orvost a medfordi Lincoln Klinikára, akik belenézzenek ebbe a jó eredménnyel működő gyógymódba. A száz levél közül egyetlen egyre sem jött válasz! | A National Research Council az Egyesült Államok legnagyobb kutató testületé. Amikor Tobey szenátor és néhány más szenátor kellő nyomást gyakorolt a Council vezetőségére, vonakodva bár, de mégis belementek abba, hogy Philadelphia négyr kórházában egyidejűleg kísérletezzenek Dr. Lincoln gyógyítási módszerével. Két évvel később még mindig nem találtak alkalmat arra, hogy a kísérletek eredményéről beszámoljanak. Ellenben X-sugár felvételeket készítettek az ifj. Tobey-ról, — abban a reményben, hogy rajta bizonyítani tudják Dr. Lincoln gyógyítási módszerének sikertelenségét. A felvételeket egy concordi orvos kérésére Concord egyik kórházában készítették. Az eredmény7: Tobey testének egyetlen porcikájában sem találtak rákos szövetet. De az orvosok, akik állapotát TÍZ ÉV ELŐTT “reménytelennek” nyilvánították és legfeljebb két évet adtak neki, — nem voltak hajlandók 60 mérföldnyi távolságra autózni és belenézni abba a munkába, amit Dr. Lincoln oly nagyszerű eredménnyel végzett! Miért nem? ! Miért nem válaszolnak orvosok olyan levelekre, amelyek az emberiesség nevében, szenvedő és ^ok szór halálra ítélt emberek érdekében kérik őket, hogy fordítsák érdeklődésüket oly uj gyógyítási módszerre, amely jónak, hatásosnak Ígérkezik, amellyel ezekbe a halálraítélt emberekbe uj életet öntenek ? Miért nem? Azért, mert félnek! Félnek az American Medical Association nagyhatalmú diktátoraitól, akiknek módjukban áll karriereket és exisztenciákat tönkretenni, ha valaki szembeszállni merészel az elfogadott és jól jövedelmező gyóg.vitási módszerekkel: az X-su- gárual, a rádiummal és főként AZ OPERÁCIÓVAL! Legközelebbi cikkünkben neveket és eseteket sorolunk fel, amelyeknél az AMA kellőképpen “intézkedett” egyesek elnémitására. Rámutatunk a Washingtonban fenntartott “lobby”-ra, amely ezt az inézmónyt vizsgálat és leleplezés ellen védelmezi. És kimutatjuk, hogy az AMA két és fél millió dollárt ajánlott a Krebiozen egyedárusitá- sáért és csak akkor fordult ellene, amikor — a szennyes ajánlatot elutasították. asztal síirkánál helyet szorított magának és félénken megjegyezte: “A mamával kapcsolatban kellene megbeszélni dolgokat. Jóska ajánlotta, hogy jöjjünk össze, legalább mindenki hozzászólhat”. Néhány pillanatig nézték egymást, erőltetve rágták a süteményt, nem akart egyik sem nyelni, nehogy elsőnek kelljen szólni. Végre Jóska törte meg a csendet : “Mi befogadnánk a Mamát, de Bözsi szerint nincs elég helyünk”. “Én a családomra gondoltam, meg azután Jóska amúgy- sem tudott kijönni a Mamával”, — vágott közbe Bözsi. Rövid ideig ez a bemondás lebegett a kávésza- gu levegőben, Jóska egy másik darab sütemény után nyúlt, az idősebbik fiú Róbert hátrasimi- totta a haját és halkan kinyögte: “Pedig nektek már adott a Mama 300 dollárt is.” “Miért emlegeted ezt örökké, — szólt rá Jóska haragosan — már visszaadtuk neki.” “Ne vitatkozzatok most, — vágott a vitába Gyula, a középső fiú. Térjetek a tárgyra: édesanyánk a kórházban van és haza akarják küldeni. De hová haza? A mi házunk elég tágas, de ott négy gyerek van és ha Mamáról is Helénnek kell gondoskodni, akkor el vagyunk veszve.” “El bizony. . . Én bedobom a kulcsot. . . Én nem bírok többet dolgozni” — panaszolta Helén. Jancsi a legfiatalabb azzal érvelt, hogy.ö nem keres eleget és a feleségének is dolgozni kell kijárni. Nem maradhat odahaza vigyázni a Mamára. “Annyit most már tudunk, hogy egyikünk sem akarja befogadni a Mamát, — szólt ismét Bözsi — azt mondjátok most már, hogy mégis mit tudnánk vele csinálni?” “Én nem szeretem a szegényházat ajánlani, de mi egyebet tehetek? — tette fel a kérdést Gyula, miközben poroukros száját törölgette a szalvétával. Egy barátom dolgozik ott és azt mondja, jól bánnak az öregekkel. Még mozit is mutatnak nekik néha.” “Ja, ez az élet, — törte meg a csendet Jóska. Szembe kell nézni vele mindannyiunknak...” “Fizetni kell érte a szegényházban ? — kérdezte Helén — mert nekünk még adósságunk van a házunkra.” “Nem hiszem, ha rá tudjuk venni a Mamát, hogy megesküdjék arra, hogy senkije és semmije nincs. . . A többit a megyei hatóság elintézi, —• vélekedett Jancsi. Ezen azután megegyeztek. Tovább szürcsölték a friss kávét, válogatták a süteményeket, majd Bözsinek eszébe jutott, hogy" valaki ezt meg kell mondja a Mamának, ő nem akarja egyedül elvégezni a “piszkos munkát.” A következő nap délutánjára adtak találkát egymásnak a kórházban, majd mégegvszer megdicsérték a gyönyörűen díszített karácsonyfát és hazamentek. Másnap délután ott állott a Mamának három fia és egy länya az ágya körül és felváltva próbálták meggyőzni arról, hogy legjobb lesz neki az intézetben. Az öregasszony szótlanul fogadta az ajánlatot, mindegyik számára volt egy beleegyező mosolya, majd amidőn belépett az orvos, Bözsi megkérte, hogy ő is próbálja meggyőzni a Mamát a szegényházba való elhelyezésével kapcsolatban. Az orvos bólintott és kérte őket, hogy várjanak a folyosón, amig beszél vele. Tiz perc múlva kijött az orvos és szinte egyszerre kérdezték tőle: “Hogyan fogadta Mama az áthelyezést?” “A jobb oldalát fordította felém és az üvegszemét nem láttam könnyezni”, — válaszolta udvariasan az örvös és délceg alakja egy-két pillanat múltán eltűnt a másik betegszobában. A testvérek egymásra néztek, a nagy kórterem felől szép karácsonyi ének hangfoszlányai szóltak lágyan az emberi szivekhez, s tüneményes gyorsasággal röppentek az ég felé, mintha csak menekülnének a földi problémák megoldása elől. Azokat nem számítva, akiknek életnivóját a mostani depresszió leszállította, New York városában minden 6 családból egy családnak elégtelen ruházata és tápláléka van és egészségtelen lakásban lakik, a Labor Department jelentése szerint.
