Amerikai Magyar Szó, 1958. július-december (7. évfolyam, 27-52. szám)
1958-08-21 / 34. szám
Thursday, August 21, 1958 AMERIKAI MAGYAR SZÓ 3 Dullesék igyekeznek kikerülni a diplomáciai zsákutcából Vannak helyzetek, amelyekben okvetlen cselekedni kell, akár rosszul is, de még a rossz lépés is jobb, mint semmilyen lépés. Ez is azok közé tartozik, amelyeket a politikai baklövések igazolására találtak ki. A nyugati sajtó az utóbbi időben sokat hivatkozik erre az aranyszabályra s körülbelül ez is az egyetlen mentség, amit a libanoni és a jordá- niai beavatkozás mellett fel tudnak hozni. A nagy nyugati lapok közül azok, amelyek nem Ítélik el nyíltan az amerikai—angol intervenciót, nem tudnak egyebet mondani, csak azt, hogy a Nyugat az iraki forradalom hatása alatt kénytelen volt valamilyen erélyes lépést tenni — tekintet nélkül arra, hogy ezzel a lépéssel milyen komplikációkba keveredik. Mindenesetre hozzáteszik, hogy ezt a lépést a helyzet kényszere diktálta s nem a diplomáciai eszélyesség. Ez igy is van és nem is. Ha a helyzet kényszere erősebbnek bizonyult az úgynevezett diplomáciai eszé- lyességnél, akkor ez minden esetben a diplomácia hibája. Ebben az esetben pedig különösen az. A helyzetet, amelynek kényszere ilyen módon hatott az amerikai és az angol kormányra, az amerikai és az angol kormány politikája teremtette. Dulles hirhedt szakadék-elmélete, az Eisen- hower-doktrina erőltetése, a sorozatos kudarcok ellenére, a történelmi tények tudomásulvételének konok elutasítása, s nem utolsósorban a kormányfői tárgyalások eszméjével űzött bűnös és ostoba játék: ezek vezettek egy olyan helyzet kialakulásához, amelynek kényszere végül is bele- szoritotta az Egyesült Államokat és Angliát a diplomáciai zsákutcába. Mert azt most már elismerik a nyugati sajtóban is, hogy Közép-Keleten zsákutcába jutott a vezető imperialista hatalmak diplomáciája. “A libanoni és jordániai beavatkozás csapda volt, amit magunk állítottunk magunknak és bele is rohantunk” — igy értékeli több nyugati szemleiró is a helyzetet, köztük olyan neves amerikai publicisták, mint Walter Lippmann, a New York Herald Tribune-ban és Sulzberger, a New York Times-ban. Sulzberger szerint az Egyesült Államoknak egyáltalán nincs közép-keleti politikája, mert Dulles rögtönzéseit igazán nem lehet annak tekinteni. “Dulles olyan változónak tartja a helyzetet — írja Sulzberger —, hogy még a célokat is nehéz meghatározni. Éppen azért politikáját olyan alapra helyezte, amely napról-napra és országonként változik.” Az, hogy Dulles rögtönzésekkel, méghozzá veszélyes rögtönzésekkel irányítja az Egyesült Államok külpolitikáját, javarészt abból adódik, hogy az Egyesült Államok vezetői félreismerik a közép-keleti változások természetét. Ez azonban, az igazat megvallva, nem szükebb vagy tágabb látókör kérdése. Az Egyesült Államok csak úgy tarthatna lépést a Közel- és Közép-Keleten lejátszódó nagy történelmi átalakulás folyamatával, ha képes lenne megszabadulni politikájának imperialista alaptermészetétől. Tény és kifogás A helyzet kiélezettsége nem annyira abból adódik, hogy a nyugatiak kereskedelmi érdekeik, pontosabban az olajüzlet biztosítására erőszakos módszereket alkalmaznak. Hanem sokkal inkább abból, hogy a Szovjetunió katonai bekerítésére irányuló terveikben a Közel- és Közép-Kelet országai kulcshelyzetet foglalnak el. Későn vették észre, hogy az egész hidegháborút tulajdonképpen a Közép-Keleten el lehet veszíteni — olyan későn, hogy valószínűleg már el is veszítették. Lippmann erről igen óvatos formában azt Írja, hogy ha a Szovjetunió a határai közelében felállított nyugati bázisok rendszerét állandó fenyegetésnek fogja fel — s hogyan is foghatná fel másképp? — akkor meg kell találni a módját a Szovjetunió megnyugtatásának. Mindenesetre képtelenség — Írja Lippmann —, hogy megpróbálják a közép-keleti válságot a Szovjetunió megkerülésével megoldani. A neves ujságiró kijelenti, hogy ez “végzetes rövidlátás”. Nem ad választ azonban arra a kérdésre, hogy az Egyesült Államok őszintén törekszik-e a közép-keleti válság megoldására s nem inkább az a törekvése, hogy kimélyitse a válságot és az állandó fenyegetettség állapotában tartsa ezt a területet? Mit mutatnak a legújabb események ebből a szempontból? Május elején, amikor Libanonban népfelkelés robbant ki az erőszakos kormányzati rendszer ellen, az Egyesült Államok nyilvános ígéretet tett Chamoun elnök megsegítésére, jóllehet tudták, hogy milyen nagyfokú gyűlölet veszi körül Libanonban az elnök személyét és politikáját. Akármilyen rossz is az amerikai hírszolgálat, azért annyit Washingtonban is megértettek, hogy az Egyesült Államok már megint egy bukásra Ítélt rendszerhez kötötte a presztízsét. Joseph Alsop “végzetes kötelezettségnek” nevezte Dulles Ígéretét, a N. Y. Herald Tribune pedig azt irta, hogy ezt a lépést a külügyminiszteren kivid egész Amerikában mindenki őrültségnek tartja. Végül is olyan módon próbáltak kivergődni ebből a kínos helyzetből, hogy Cha- mount rávették: forduljon panaszával a UN-hez. Abban reménykedtek, hogy a UN fedezni fogja az amerikai terveket. A UN-bizottság azonban megállapította, hogy az Egyesült Arab Köztársaság részéről nem történt semmiféle beavatkozás a libanoni ügyekbe. Még Cabot Lodge, U. S. állandó UN-megbizottja is azt mondta a N. Y. Times munkatársának, hogy “tiszta őrültség lenne a katonai intervenció Libanonban, a UN hozzájárulása nélkül”. Hozzátette még azt is, hogy “egy ilyen vállalkozásnak még annyira sem lenne ésszerű stratégiai célja, mint a szerencsétlen szuezi kalandnak volt”. Nagyjában ez volt az általános vélemény a nyugati sajtóban és még bizonyos vezetőkörökben is. Ennek ellenére, a UN- jelentés ellenére, végrehajtották ezt a “tiszta őrültséget”. Hogy megmentsék a látszatot, a UN-alapok- mány 51. paragrafusára hivatkoztak de ezzel csak mégjobban belebonyolódtak abba, amit Cabot Lodge “tiszta őrültségnek” nevezett. Az 51. paragrafus ugyanis kizárólag olyan esetről szól, amikor valamely UN-tagot külső támadás veszélye fenyeget s ilyenkor kérheti úgynevezett kollektiv védelmi akció megindítását. Csakhogy Libanon esetében maga a UN-bizottság állapította meg, hogy az országot nem fenyegeti külső támadás s legfeljebb arról van szó, hogy a libanoni nép saját erejéből el akar távolítani egy gyűlölt kormányzatot. Amikor az amerikai tengerészkatonák partraszálltak Libanonban, szó sem volt semmiféle külső támadásról. A külső ’támadás valójában ezzel az aktussal kezdődött. Még kirívóbb az angolok eljárása Jordániában, ahol maga Husszein király fenyegette meg az iraki köztársasági kormányt, de maga sem állította, hogy országát támadás érte volna. A UN-alapokmány 51. paragrafusára tehát lehet hivatkozni, de kizárólag az Egyesült Államok és Anglia agresszív fellépése miatt, nem pedig annak igazolására. A libanoni és jordániai beavatkozás tehát tipikusan olyan lépés volt, amit “az inkább rosszat, mint semmit” elve alapján hajtottak végre.A nyugatiak is tisztában vannak helyzetük gyengeségével — az általános béke és a UN-alapok- mányban lefektetett elvek szempontjából. Amikor Eisenhower elnök különböző változatokban azt fejtegette, hogy a csúcstalálkozó és jelenleg a UN közgyűlés nem szorítkozhat csupán a libanoni és jordániai események megvizsgálására, tulajdonképpen a felelősség elől igyekezett kitérni. Azt az egész világon mindenki látja, nemcsak azok, akik aggódnak a békéért, hanem azok is, akik saját hatalmi politikájuk érdekében készek kockára vetni a világbéke sorsát is, hogy a jelenlegi helyzetben lehetetlen egyszerűen kijelenteni : most nem ülünk le a tárgyalóasztalhoz, mert a lehető legrosszabb pozícióban kellene tárgyalnunk. Valóban ez az egyetlen lehetőség még a Nyugat számára, hogy kiszabaduljon a diplomáciai zsákutcából. Itt aztán olyan megoldásra lesz szükség, amelyet egyformán diktál a diplomáciai eszélyesség és a helyzet kényszere: az elkövetett ballépés haladéktalan felszámolása. Tehát az amerikai és az angol csapatok visszavonása Libanonból és Jordániából s aztán olyan elvek meghirdetése, amelyek biztosítják a középkeleti népek szabad fejlődését. A TASKENTSZKAJA PRAVDA hatalmas napkitörés fényképét közölte. Az Üzbég Tudományos Akadémia obszervatóriumában óriás-teleszkóppal három órán át figyelték a kitöréseket, amelyek a napkorong nagy felületeire terjedtek ki. POWELL GYŐZELME Nagyjelentőségű politikai győzelmet aratott Adam Clayton Powell newyorki országos képviselő, a kibukására szövetkezett Tammany Hall demokrata pártgépezet felett. Az előválasztáson 3:1 arányban megnyerte választókerülete jelölését a Tammany Hall által kiválasztott jelölttel szemben. Earl Brown, Tammany jelöltje, jelenleg New York városi tanácsos, tovább is részt- vesz a választási kampányban, mint a Liberal Party jelöltje. Tammany Hall több okból akarta kibuktalni Powellt hivatalából. Powell, mint demokrata, a Tammany Hall-tól független politikát folytat s legfőbb biinéül azt rótták fel, hogy a legutóbbi választáson Eisenhowerre, a republikánusok elnökjelöltjére szavazott. Powell, mint néger képviselő, hangos szószólója volt a polgári jogoknak, különösen a néger nép jogainak, a kongresszusban. Ha újra megválasztják, akkor elsőbbségi joga lesz a kongresszusban egyes bizottságok vezető tagjává lenni. Ezen bizottságok többsége déli, fajgyűlölő demokrata képviselőkből áll, akik Powellnek ezt a törvényes jogát nem nézik szívesen. Nagy jelentősége van annak, hogy ezen győzelmével Powell a newyorki demokrata politikai gépezet népakaratot elnyomó hatalmán csorbát ejtett. Az ő támogatása közben a szavazók rájöttek arra, hogy lehet szembeszállni a pártgépezet önkényes intézkedéseivel. A példa ragadós. New York egy másik választókerületében, melyet a republikánus párt tart hatalma alatt, ugyanez történt, a párt választottjával szemben a szavazók jelöltje győzött az előválasztáson. Harriman kormányzó sietett támogatásáról biztosítani Powellt és felkért minden demokratát, hogy Powellre szavazzon. így akarja a néger szavazók támogatását magának megnyerni. Neki megéri Dr. Willard F. Libby, az atomenergia bizottság tagja kijelentette, hogy az utóbbi két nukleáris robbantás lecsapódása, ami a csendes-óceáni Johnston-sziget fölötti sztratoszférában történt, tiz évig érezhető lesz az egész világon. Arra a kérdésre, hogy a felgyülemlett lecsapódás az ilyen próbarobbantásokból veszélyes-e az emberekre, Dr. Libby azt válaszolta, hogy nem hiszi, hogy veszélyes lenne. Egyébként még megjegyezte, hogy az előny, amit az ilyen próbarobbantások a szabad világ védelme szempontjából jelentenek, megéri az atomlecsapódás megnövekedését. Amikor még Sherman Adams kormányzó volt John P. Saylor, republikánus pennsylvaniai képviselő a következő eseményről emlékezett meg választókerületében: “1953-ban elmentem Adams kormányzóhoz, hogy egy tervemről beszéljek vele. — Csak 15 percem van az ön számára —, mondotta és ezzel hátat fordítva, kinézett az ablakon. “Kormányzó ur, ön most 365,000 embernek fordított hátat. Ennyi ember képviseletében vagyok itt, — mondtam neki. Előadtam a tervet, megmondtam mit csinálhat vele, aztán távoztam. Azóta sem mentem hozzá többet”. (United Mine Workers Journal) lllIltlllBIBtlHIliaillllllBIIHIBBIBlSI Amerikai Magyar Szó Subscription in ü. S. and Canada for one year $7.00, for six months $4.00. Foreign Countries for one year S8.00, for six months $5.00. Published every week by Hungarian Word, Inc, 130 East 16th Street, New York 3, N. Y. Telephone: AL 4-0397 Előfizetési árak: New York városában, az CSA-ban és Kanadában egy évre $7.00, félévre $4.00. Minden már külföldi országban egy évre $8.00, félévre $5.00, Szerkesztőség és Kiadóhivatal: 130 East 16th Street, New York 3, N. Y. ,i Telefon: AL 4-0397 , J3
