Amerikai Magyar Szó, 1958. július-december (7. évfolyam, 27-52. szám)
1958-08-14 / 33. szám
Thursday, August 14, 1958 AMERIKAI MAGYAR SZÓ Az elátkozott teherautó — NÉMETH PÉTER ACÉLÖNTŐ FELJEGYZÉSEIBŐL — 1985-ben megint csak kiadták a munkakönyvének Egyik öntödéből a másikba rohantam, de íamarosan rájöttem, hogy kár a fáradságért. Szerencsémre még érvényes volt a gépkocsi- ’ezetői jogosítványom. így kerültem alkalmi nunkaviszonyba Reszeg Béla dúsgazdag erzsébeti íentessel. Vasárnap hajnalban indultunk el Részeg ur háromtonnás Opel Blitzén felvásárló kör- ítra, amelyről főnököm 30 mázsa disznóval, én >edig öt pengővel és az elfogyasztott kosztomnál gazdagabban tértünk haza. Legalább is ebben illapodtunk meg. Mondom, vasárnap hajnalban indultunk vásá- olni, ha jól emlékszem, a Zala megyei Pacsába. vlivel otthonról üres teával indultam, magam se ■sodálkoztam, hogy kilenc óra felé már hangosan korgott a gyomrom, sőt, később már szemem s káprázott. Ezért félreérthetetlen célzásokat ettem Reszeg urnák az evésre vonatkozóan. Alkalmi főnököm végül megértette, mit akarok. Aktatáskájából 15 deka parizert és két szelet ke- lyeret kotort elő. Ezzel a sovány táplálékkal vol- unk késő délutánig, amikor egy gazda kolbász- izal és szalonnával vendégelt meg. Becsületére egyen mondva az istentelen zsugorinak, képes mit egész nap velem együtt koplalni. Másodszor is 15 deka parizerrel lepett meg leszeg ur. De ekkor már megkockáztattam egy megjegyzést. — Reszeg bá’, ugyan miért nem hoz egy kis innivalót, hiszen benne van a megállapodásban s az ellátás. — Mire ő: — Fiam, ülőhelyzetben nehezen emészt az em- )er. Nem kell sokat falni... Ezzel a gyanús egészségügyi felfogásával any- lyira felbőszített, hogy elhatároztam, bosszút ál- ok rajta. Egyik szombat délelőtt beszóltam az üzletébe: — Délután eljövök, körülnézem a kocsit, hogy íz utón ne legyen baj. — El is mentem, s alapos nunkával, nem sajnáltam a fáradságot, leeresz- :ettem a kerekeket s mindegyik tömlőbe két-két ieci benzint töltöttem. Még a pótkereket sem 'elejtettem ki. Másnap alig mentünk 50 kilóméért, defektet kapott a balhátsó. Sebaj, feltettem igy pótkereket. Odafelé még egy kerék eresztett e. Harminc mázsa állattal megrakottan indulóink vissza. Hamarosan újabb defektet kaptunk. Akkor szelíden megjegyeztem: — Látja, Reszeg bá’, mondtam, ne induljunk d, fekete macska szaladt át az utón. — Babonás főnököm keservesen sopánkodott: — Igazad lehet, fiam. Sok teherautót állított meg, amig két kölcsön- íereket tudott kunyerálni. Már sötétedett. . . Felettem a kölcsönkerekeket, de alig mentünk 5 ki- ométert, újabb kerék unta meg a szolgálatot. Kiszálltunk, hogy feltegyem az utolsó kereket, amikor óriási robbanással, állóhelyzetben két kerék kidurrant. Erre aztán nagy méltatlankodással rágtam földhöz a szerelővasat. — Hát Reszeg bá’, én magával egy tapodtat sem megyek tovább. Ez a kocsi el van átkozva. nem. Arra, hogy vándormadár legyen örökre. Mindig két táj között, mindig két ág közt, miniig utón, és soha otthon, soha... Felállt az asztal mellől, már nem zsibbadt a ába, és az a kegyetlen, dermedt hideg is enged benne. A férfi arcán zavart csodálkozás, a szeme nőst már csupa könyörgés, és a mozdulata is iönyörgő. — Drágám. Magduskám! Én most, én mindig... — Harmadszor nem bírnám végighallgatni a vallomást. — De nem! Nem mehetsz el! — Kétszer is sok volt. Egyszer. . . igen, egyezer, először lett volna jó, csak úgy, csak ne- cem. . . Az ajtóból még visszanéz. A férfi, sötét kadétjában, fehér ingében, dús, fekete hajával most éppen olyan, mint egy kormosfejü fecske; '■ét táj, vagy talán két vallomás közt, indulna is maradna is, karja olyan furcsán és esetten g, mint egy törött madárszárny. Magda egyedül megy az utcán, ivlámpák és Irakatok fényei közt. Olyan könnyű a lépte, lyan különös, vonzo szomorúság árad belőle, és >lyan nagyon szép, hogy a férfiak önkéntelenül itána fordulnak. Még nagy bája lesz magának ezzel.. . Ott is hagytam a vén zsugorit az országúton, tizenöt deka parizerjével és elátkozott kocsijával. — • A Ganz-gyár tanonciskolájában a 30-as évek derekán bizonyos Acél nevű főtisztelendő ur — legalább is igy szólíthatta magát — celebrálta a hittanórákat. A főtisztelendő úr igen peckes, rátarti ember volt. A tanoncök, különösen az acélöntők, többnyire szervezett munkások ‘gyermekei, nemigen adták át lelkűket a fenkölt tanoknak. Hittanóra alatt gomboztak, rajzoltak, sutyorogtak. Acél főtisztelendő ur pedig mondta a magáét: — ...Mert gyerekeim, tudjátok, az urjézus mindent megbocsát... Varró Bálint — az apja szakszervezeti bizalmi volt a szomszéd gyárban — ügyeskezü acélöntőtanuló, e szavakon felbuzdulva, még jobban belefeledkezett pad alatti elfoglaltságába. A fő- tisztelendőnek sZemetszurt Varró Bálint feltűnő közömbössége a hit tételei iránt, és rászólt: — Hé, te kölyök, azt hiszed, az úristen nem látja, mit csinálsz? — Mire Bálint komolyan válaszolt : — Nem lesz nagy baj, ha látja is, mert semmi rosszat nem csinálok. — Erre a válaszra nagyon felborzolódott a főtisztelendő ur. Ugvannyira, hogy elfeledkezve ájtatos beszédmodoráról, igy rivalt a fiúra: — Te taknyos, disznó, csavargó. Úgy kiváglak, hogy a lábad se éri a földet. Hát nem tudod, ki vagyok én? Én Acél főtisztelendő vagyok — és nádpálcát suhogtatva félreérthetetlen szándékkal indult Bálint felé. Varró Bálint, úgy látszik, nem akart közelről megismerkedni a főtisztelendő ur haragjával. Az ajtó felé hátrálva igy válaszolt: — Velem igy nem lehet kiabálni. Mert ha tudni akarja, én pedig acél-főöntő vagyok. . . A főtisztelendő ur kicsapatta Varró Bálintot a tanonciskolából, de hiába, mert a fiúból — mint később hallottam — mégis hírneves acélöntő, valóban főöntő lett. • Harminchétben — talán, hogy el ne kénvelmes- kedjünk — újból kiadták a könyvünket. Szokás szerint alkalmi munka után talpaltam. így kerültem sofőrnek felvásárló utakra ismét egy henteshez, bizonyos Bődör Sámuelhez. Azt is sikerült ókori villámhárítók Heinrich Brugsch német archeológus kutatásai szerint az ókori egyiptomiak építményeiket sajátságos villámhárítóval látták el. A fáraók országában a szent helyek bejáratához két-két magas, erőditményszerü tornyot emeltek; ezeket nagy kapu, az un. pylon kötötte össze.- A pylon két oldalára egv-egy obeliszket, valamint kőből faragott isten- és királyszobrokat állítottak; közöttük elhaladva lehetett a templomba bejiutni. A máig fennmaradt legrégibb toronypárok az i. e. XV. századból valók; előoldalukon két-két függőleges behornyolás ismerhető fel. Ezek a vá- jatok kétségtelenül nagyméretű árbócfák elhelyezésére szolgáltak, ugyan is vannak régi egyiptomi rajzok, amelyeken az árbocok világosan kivehetők. A kapcsokkal megerősített árbocok csúcsán színes lobogók lengtek. A Ptolemaios-dinasztia idejéből (i. e. 323-30) fennmaradtak egyes feliratok, amelyek részletesen szólnak az effajta árbocokról. Megtudhatjuk pl., hogy Edfu isten temploma mellett közel 100 láb (mintegy 30 m, vagyis kilencemeletes háznak megfelelő) magasságú árbocok álltak. A leírásból az is kitűnik, hogy az árbocok nem pusztán dísznek szolgáltak. Az egyik felirat ugyanis a következőket mondja: “Ez a magas épitménv Edfu isten pylonja, ahol párosával a helyükön árbocok állanak, hogy a zivatart az egekben elvágják”. Egy másik feliraton az álábbiakat olvashatjuk: “A tornyok kőrisfa árbocai az égboltozatig érnek, és vörösrézzel vannak beborítva.” Kézenfekvő, hogy az a négy, rézlemezzel bevont, 100 lábnyi magas árboc, amelyet azzal a világosan kifejezett céllal állítottak fel, hogy “a zivatart az egekben elvágják”, csakis valamilyen fajta villámhárító lehetett. Az utóbb idézett feliratban még egy másik kieszközölnöm, hogy Balogh Sanyit is felfogadja melléin kocsikísérőnek. Vasárnap reggel indultunk. Útközben felvettük a óehzárt (’állatfelhajtó, közvetítő ügynök). Megálltunk falatozni, s utána vidáman folytattuk utunkat. EgVszer csak homlokára csáp a cértzár: — Baj van, uraim! Kerettyén nem tudunk átmenni. Ma ott ‘égy kormánypárti képviselő tart választási bés'zédet. A csendőrök lezártak az Országutat, högy á forgatom még ne zavarja a Szónokot... Legalább 'másfél óra. Lekésünk. Bödör ur kétségbeesettén tördelte kezeit, és erőlködött: — Ugyan, mé'njtink cS'ak, hátha sikerül. De a c'enzár megnyugtatta, hogy kár a fáradságért, a csendőrökkel nem lehet alkudni. Ekkor igy szólt a hentesmester: — Németh ur, ha átügyéskédi a kocsit, tiz pengő üti a markát. — Én Balogh Sanyira sandítottam : az annyi mint öt-öt pengő. — Rendben van. — Gyorsan megtudakoltam a cenzártól, hogy hívják a képviselőjelölt urat, ha jól emlékszem Vancsák méltóságos volt. Balogh Sanyit még jóval a falu előtt kiszállítottam a kocsiból azzal, hogy a kertek alatt osonjon a faluba. A többit a fülébe súgtam. Mi meg lassan pöfögtünk tovább Kerettye felé. Bődör ur rettenetesen idegeskedett. Persze a falu határában leállítottak a csendőrök. Én szörnyen elcsodálkoztam: — Az lehetetlen, nekünk itt van dolgunk, várnak itt.. . A tizedes ránk se hederitett. Mire én már határozottabban: — Tizedes ur, maga megakadályoz kötelességünk teljesítésében? Kérem, igazolja magát! — A tizedes nagyot nézett érre a fellépésre. Dühösen villant a szeme, de kénytelen volt megmondani, hogy ő Török mittudomén hányadik István. De erre már én is jobbnak láttam gyorsan beugrani a vezetőfülkébe, mielőtt a vitéz tizedes ur eloldozza haragját. Lassan manőverezek, keresem az alkalmas helyet, ahol megfordulhatnék. De látom már a Balogh Sanyit, amint rohan a csendőrkordon felé. Rá se hederítek. Sanyi súgott valamit a tizedes urnák. Mire az lélekszakadva fut a már éppen vissza felé forduló kocsi után. — Sofőr ur... Álljon meg. Szabad az ut. Vancsák méltóságos ur várja a kocsit, maguk viszik tovább a szószéket. Akkor aztán sajnálkozva szóltam le az ülésről. — De kár, tizedes ur, hogy a késés okát jelentenem kell a méltóságos urnák. Ugye, megmondtam ... A tizedes ur bambán állt az ut szélén. Én pedig rákapcsoltam. Beérve a faluba, a szószék előtt óriási motorberregtetéssel és dudálással segítettem emelni a méltóságos Vancsák jelölt ur szózatát. Salamon Pál villámhárítóról is szó esik. “Két nagy obeliszk ragyog előttük (ti. az árbocok előtt), hogy a zivatart az egekben elvágja.” Figyelemre méltó, hogy e felirat szerint az obeliszkek célja a villám levezetése lett volna. Ismert tény, hogy az obeliszkek csúcsa egy kis gúlában, az un. pyramidi- onban végződik. Számos obeliszk mellett elásva feliratokat találtak, amelyek szerint a pyrami- diont bearanyozták és ezért napsütésben mér* földnyi távolságra ragyogott. Más felirat-leletek is valószinüsitik, hogy az obeliszkek ormát aranyozott rézzel, esetleg szin- rézzel vonták be. Egy arab iró elbeszéli, hogy az akkor tájt Kairó közelében még nagyszámban megvolt obeliszkek egyikének csúcsán, a pyrami- dionon vörösréz süveget fedeztek föl. Ezt az ez időben uralkodó kalifa levétette, hogy közelebbről megvizsgálják. Azt remélték, hogy a süveg anyaga nemesfém, de csalódtak: kitűnt, hogy a pyramidion bevonata vörösréz. A kalifa rendeletére a rezet beolvasztották és pénzt vertek be- lple. Az ókorban egyébként nem csupán az egyiptomiak ismerték a fémtárgyak villámhárító hatását. Ktesias görög történetiró “Persica” Hévén fennmaradt müvében elmondja, hogy a régi népek hiedelme szerint a tompa Végével földbe szúrt hegyes fémíégyver eltereli a villámcsapást* Egyes ókori gall törzsek szokása volt, hogy zivatar idején egy-egy forrás köré telepedték, s csúcsával az ég felé mutató csupasz kardót szúrtak a földbe. Azt hitték, hogy a kard a villámot magához vonzza és a forrásba vezeti le, ahol először folyékony arannyá, majd aranyruddá válik. Ezt a hiedelmet megtaláljuk a régi perzsáknál is: az Artaxerxes nevű királyok egyikének kardjáról azt tartották, hogy aranyforrásból származott. Nyilvánvalóan itt egy ősrégi vándorlegendáról van szó, amelyet az a megfigyelés erősitett meg. hogy a villám leginkább a kiálló fémcsu- csokba csap bele. K _____LU
