Amerikai Magyar Szó, 1958. július-december (7. évfolyam, 27-52. szám)

1958-08-14 / 33. szám

Magda sohasem hitte volna, hogy egyszer majd ezt is megteszi.

Ijedten s görcsösen fogta, a kagylót, mintha, a férfi kezét szorította volna,, makacsul, soha el nem bocsátóan: s.á könnye,is majd kiszökött szégyenében, hogy ő most könyörög:, és talán még inkább attól féltében, hogy hiába könyörög.

— Csak egv órára — mondta és megpróbált könnyed, nemtörődöm lejtést adni a hangjának — vagy félórára, jó? — De nem bírta mégse a csevegő hangot, kiszakadt belőle: — Sohase érsz rá. Miért nem? Én már nem vagyok olyan érdekes? — egy végben, egy esztendeig. ..

— Mint más? — hangzott a vonal túlsó végéről.

Magda összerezzent. Mint más? Nem ezt akarta mondani. Vagy talán akarta, de nem merte. Mindegy. Most az a fontos, hogy találkozzanak. Ha csak öt percre is! Csak belenézhessen a szemébe, csak megérinthesse a kezét!...

—Nem — mondta, szinte kiáltva.

— Nyugodtan, drágám — felelte a kicsit rekedt, kicsit kesernyés férfihang — nyugodtan gyanúsíthatsz. Én itt éjszakáig dolgozom, a nyelvem lóg bele, tele vagyunk sürgős munkával, és te... te persze azt hiszed, hogy buvok előled, és másvalaki után szaladgálok...

— Nem hiszem!

Pedig éppen ezt hitte. Ezt tudta. Csak minden idege és minden poreikája fellázadt ellene, hogy beletörődjön. Mert ő a barátnői közt, s a hivatalban is, annyi buborékszerelmet, annyi kis szerelmi torkoskodást látott, hogy már csak ezért is tartotta, s őrizte magát: és mikor ez a férfi, .kéthónapi kedves és régimódian tartózkodó udvarlás után, egy váratlan, felindult sodró és forró vallomással elhamvasztott benne minden félelmet. fenntartást, amikor ő rátette az életét, hogy ez nem buborék, s' nem torkoskodás, hanem szerelem. És micsoda szerelem! Forgószél... Felragadta, mint egy kicsiny falevelet, és ő már kormányozni se tudta magát, csak vitetni a széllel: nem tudott mérni, Ítélni, rejteni, okos és ügyes lenni, csak adni tudott, hitet, kivánkozást, a pillanat mámorát, s az időtől félő remegést; mindent adni, mindent megmutatni, mindent felajánlani... Talán tulsokáig várt erre a szerelemre. Talán túlsókat várt tőle. Mindegy. És, hogy mi is volt igazibb ebben a férfiban? — a kezdeti korrekt, tisztelettudó udvarlás, vagy a későbbi mohó szerelemvágy ? Ez is mindegy. Csak az nem mindegy, hogy ai férfi el akar szakadni tőle; de ő nem birja elengedni, nem engedheti el, mert aztán nem is tud mit kezdeni önmagával, és nem rper szembenézni a társtalansággal.

— Béla, ez olyan furcsa, hogy én szinte feliratkozom, audienciára. Ne hidd, hogy mindenáron ! — hogy én hozzád akarom kötni magamat ... — Könnyét nyelte, mert keserves volt igy rimánkodni s hazudni: mert tudta, hogy igenis mindenáron most meg akarja tartani magának. — Csak ma, megérted ugye? — ma kell, hogy lássalak: és aztán, nem bánom...

Ezt csak úgy mondta, ez csak kiszaladt a száján. De a kagylóban egy meglepett, készséges kis óh hallatszott, és mindjárt utána:

— És aztán, nem bánod?

Magda hallgatott. A férfit azonban mintha egészén felvillanyozta volna ez a lehetőség, az utolsó találkozás lehetősége, frissen és kedvesen folytatta :

— Nagyon be vagyok fogva, a főnököm kihajt, mint egy igáslovat: de nem bánom, üsse meg a guta, akkor is elugrom egy órácskára!

Magda észrevette ezt a hirtelen jött, sunyi jókedvet, de azért boldogan öltözködött. Fehér selyemblúzt vett fel, amelyet a nyakán s a mellén könnyű kis csipkezsabó díszített, hozzá nagyon egyszerű fekete szoknyát: s mig öltözött, és bele- belemosolygott a tükörbe, olyan nagyon szép akart lenni, és annyi várakozó, ideges izgalom futkározott benne, hogy a bőre rózsaszínű lett, a szeme szokatlanul nagyra nőtt, és gyöngyház- szinü fénnyel csillogott.

Vissza fogja hódítani Bélát.

A villamoson .egy fiú majd felfalta őt a szemével.

Befelé nevetett, izgatottan és boldogan: elég lenne egy pillantása, és ez a fiú úgy szaladgálna utána, mint egy kiskutya. Igen, most, ő nagyon.

AMERIKAI MAGYAR SZÓ

szép akart lenni, ellenállhatatlanul szép és ezt Bélának is észre kell vennie... Rá villantotta szeme sugarát a fiúra, csak úgy próbaképpen. Az elvörösödött, a lélegzete is elakadt és nyeldesni kezdett zavarában, ádámcsutkája alá s fel ugrált a bő inggallérban.

Róla várta. Abban a sörözőben, s talán éppen annál az asztalnál, ahol az a zabolátlan és követelőző vallomás elhangzott... A férfi könnyedén meghajolt, szertartásos mozdulattal húzott ki egy széket és már intett a pincérnek; de a keze a levegőben maradt, a szeme csodálkozva elnyilt, és a .szája köré is olyan kétkedő, hitetlen ránc vésődött, mintha nem is a lánnyal, hanem égy nagyon különös, nagyon vonzó tüneménnyel állana szemben.-— Milyen szép vagy — mondta halkan, a felfedezés örömével és csak állt és bámult.

Magda nevetett. A férfi akkor is igy nézett rá-az első vallomás közben, dióbarna szemének kívánkozó és hódoló pillantásával: és rajta most is végigcsapott az asszonyos, adnivágyás forró hulláma, mint akkor: de csak nevetett, biztonságosan és kicsit fölényesen, nem nyújtotta csókra a kezét, s a szemével sem közeledett, mert ő ma nem engedheti el magát, neki ma hideg fővel kell megküzdenie a holnapi s későbbi forróságért.

— Ülj le — intett a férfinak, s evvel az intéssel mintha kezébe vette volna a vezénylést. Béla engedelmeskedett és bámult. Zavarban volt, kereste a szókat, csak a szeme beszélt: türelmetlenül vette birtokba a lány szép fejét, büszke nyakát, telt mellét, sudár termetét, egyszerre mindent, mint a messze útról megtérő vándor a kedves hazai tájat, hálásan, mohón, ellágyulva.

— Nagyon szép vagy — mondta újra, mintha nem is tudna belenyugodni ebbe a szépségbe: s közelebb hajolt, a szeme összeszűkült, a keze megremegett az asztalon.

Magda mosolygott. Hátradőlt a széken, jobb lesz most kicsit elhúzódni: és maga is elcsodálkozott, hogy milyen nyugodtan és közömbösen tudta mondani:

— Rendelj vörös bort. Jó? Burgundit, mint...

— Szereted? örömmel, drágám.

Magda ránézett. Azt akarta mondani, hogy ■ olyan vörös bort, mint akkor, éppen egy éve... de Béla ezt nem vette észre, nem emlékezett rá. Elfelejtette volna? Elfelejthette? ő ma is, most is. .. nyelvén érzi a bor fanyar zamatát, és a pohárra is emlékszik, karcsú, talpas, csiszolt pohár volt, és Béla pohara kicsit csorba volt, még figyelmeztette is, fel ne sebezd a szájad... És Béla már nem tudja. Dehát fontos ez, ez az apróság? Magában felelt rá, növő szomorúsággal, hogy igen, ez nagyon fontos. Ez nem a körülmények emlékezete: ez a szerelem emlékezete.

Akkor is szomorú volt, amikor megszólalt:

— Rég mondtál nekem szépeket.

— Rég — mondta az gyorsan és bűnbánóan, és Magda keze után nyúlt.

— Ne, most ne. . . Most beszélj. Mondj szépeket .

Béla töltött, s vörösen csillogó pohara felett felgyulva nézte a lányt. Már nem volt rutinos udvarló, már elragadta a vére sodrása, szaporábban szedte a levegőt, diószin szeme szinte feketére sötétült: de elértette a lány tagadó pillantását, izgatottan felnevetett és a játék örömével kezdett vallani, tenyerébe támasztotta a fejét, arca gyötrődően bánatos kifejezést öltött, és alulról esdeklően, bebocsáttatást kérőén nézett fel a lányra.

— így?

Magda bólintott. így. Igen, így szerette látni, lehajtott fővel, amint dús fekete haján kékesen játszik a fény, mélázó szemmel, a rajongó vallomás és a mohó megkivánás, mezsgyéjén, élesvo- násu arcán feloldást kereső bánattal. Úgy, mint akkor, azon a nyárvégi estén, amikor Correggio naiv, fénylő, rózsaszínű madonnáihoz hasonlította őt, és Giorgione szoborszerü drezdai Vénuszához, és minden idők madonnáihoz és Vénuszaihoz. . . Hirtelen behunyta a szemét, és beharapta a száját, mert sikoltani tudott volna a reátörő boldogságtól: Béla a Correggióról beszél és róla, bőrének áttetsző, hűvös és nyugtalanító rózsaszínéről, a karján, a nyakán, az arcán viliózó kis rejtett fényekről... Hát tudta még! Nem felejtette el! Nem felejtett semmit, a

Thursday, August 14, 1958

szók is ugyanazok, a hangja lejtése és varázsa, kezének tétova, simogató mozdulata, homlokának borongó ráncai, minden ugyanaz, ugyanolyan hihetetlenül és bolonditóan jó.

— Igen — sóhajtotta.

És aztán a vallomás, amelytől zengeni kezdett a lelke, mint egy százhuru cimbalom:

— Nem tehetek róla, talán nem is én vagyok

az oka, hogy társtalanul bolyongok a világban. A nyugalom és az érett tartózkodás máza alatt egy ,

gyerek rajongását, egy szemérmes kamasz kusza t

és zaklatott vágyakozását hordom... de kinek j

mutathatnám? — kinek a lába elé teríthetném? g

Nem, soha, senkinek! — inkább legyén társam a ^

magány, mint egy hiú és üres asszony, aki szeretheti az eszemet, a megjelenésemet, talán egy

kicsit a lelkemet is; de ezt a bennem megbúvó, íc riadt és gyanútlan gyereket soha... Mert ma nincs tovább, nem tudok titkolózni, a fáradt fér- r

fiból kilép eléd egy ábrándos kölyök, és kezét j

összetéve könyörög: hallgasd meg, szeresd egy c

kicsit, szorítsd magadhoz nyugtalan fejét... s

Magda érezte, hogy meleg könnyek öntik el a i

szemét. Nem birta szótlanul hallgatni a valló- í

mást. ' 1

— Béla! i

— Igen, drágám. i

— Kedves... Hát mindenre, minden szóra t

emlékszel... s

A férfi tétován: 1

— Igen ? a

— Igen! Azt mondod, ugyanazt, mint akkor...

kedves! v ]

Kis csend. Aztán a férfi, mentegetőzve: t

— Érdekes. . . lehet. Bár nem szoktam kétszer ugyanazt mondani. (

Bosszúság érződik a hangján, kimondhatatlan j

tiltakozás: hogy is lehet feltenni róla, hogy ő kétszer elmondja ugyanazt a vallomást? — hogy 1

tőle nem telik más, uj, igazabb, s merengőbb? De csak múló bosszúság ez, az áradó szóknak nem i

tud gátat vetni: a férfi vállat von, csak ezzel 1

árulja el, hogy rajtakapták — aztán halkan, rekedten, fátyolos hangon vall tovább.

Magda nem meri felnyitni a szemét. Most :

mindjárt rosszul lesz. Rogyni készül, mint'a vil- 1

lámsujtotta fa: lába elernyed, nem is érzi, hogy van, hideg zsibbadás kúszik fölfelé a testében, (

fel a szivéig, mindjárt összeszoritja, mindjárt vége mindennek. . . Gazember. Meg kellene ölni, csak volna hozzá ereje. Már nem tudja, hogy mit mondott akkor; mégis ugyanazt mondja, mint a magoló diák a leckét, ötször, tizszer, mint a bet- lehemes gyerek a rigmust, minden karácsony- J

kor. . . Igen, minden évben, talán minden félévben, és mindig másnak, és mindig ugyanazt.

Hányszor mondhatta el, hány leánynak, szőkének, barnának, kint a dunaparton, és sörözők asztalánál, és lefüggönyözött szobákban; és mindig ilyen kiadagolt bánattal, ilyen félretartott fővel, ilyen vágyakozó rekedten. . .

Lehet, hogy már először is hazudott. Annak az ismeretlen, legelső lánynak. De neki? Neki százszorosán hazudott.

Meg tudná ölni. Olyan rettenetes, hideg, fásult nyugalommal, hogy csak nem is szánná.

Bélá most ránéz, telve a szeme szemérmetlen, vetkeztető kívánsággal és diadalittasan nevet:

— Nem. drágám, ma nem válhatunk el! — telefonálok a főnökömnek, csináljon, amit akar, én ma veled maradok!

Nem a főnökének telefonál. Magda tudja, hogy most annak a másik madonnának vagy Vénusznak telefonál; de ez most nem fáj, semmi sem fáj, a testét fogvatartó hideg zsibbadás olyan jó, mint egy nagyon erős altató. Ugv érzi, mintha nem is egy széken ülne, hanem testestül úszna a cigányzene, az edénycsörömpölés, a zsúfolásig telt söröző zajai felett. /

Mire a férfi visszajön, már jobban van.

— Mondja — kérdezi tőle és már semmi felindulást nem érez — maga sose gondolt rá, hogy megálljon? — egyvalaki mellett, sokáig?

Szokták igy magázni egymást, édes enyelgés közben is, a férfinak fel sem tűnik.

— Hiszen melletted vagyok! Veled!

Magda halk és könyörtelen:

— Jó ez? — vándormadárnak lenni?

— Drágám, miket kérdezel!

— Igen... mindig más táj, és mindig ugyanaz a csicsergés. .. Nem fárad bele? És nem felejti el ezt a madonnás vallomást? — sűrűn használhatja, hogy egy szót sem hagy ki belőle. . .

A férfi görcsösen markolja poharát:

— Megőrjitsz! Minél hűvösebb és okosabb vagy, annál jobban kívánlak!

— Ha nekem hatalmamban volna, erre is ÍtélV ándorraadár

»marY hűre*-ÜL