Amerikai Magyar Szó, 1958. július-december (7. évfolyam, 27-52. szám)

1958-08-07 / 32. szám

AMERIKAI MAGYAR SZÓ

Thursday, August 7, 1958

%UY DE MAUPASSANT:

lé

A hagyaték

Serbois ur és neje ebédnél ült. Az ebéd vége felé járt. Komoran ültek egymással szemben. Serboisné kis, szőke, rózsás arcú asszonyka volt, Mozdulatai finomak. Lassan evett,, lehajtott fejjel, mintha szakadatlanul kisértette volna valami szomorú gondolat.

Serbois magas, erős férfi volt, pofaszakállt viselt. Miniszterhez vagy vezérképviselőhöz hasonlított. Most idegesnek és nyugtalannak látszott.

Végül megszólalt, de úgy, mintha magában beszélne:

— Hát ez igazán nagyon furcsa!

Felesége megkérdezte:

— Micsoda fiacskám?

— Hogy Vaudrec nem hagyott ránk semmit.

Serboisné elpirult. Hirtelen pirult el, mintha

egyszerre rózsaszinü fátyolt borítottak volna bőrére. A pir keblétől arca felé terjedt. Azt felelte:

— Talán hagyott végrendeletet a közjegyzőnél. Ezt még nem tudhatjuk.

S valahogy úgy tűnt, mintha biztosan tudná.

Serbois elgondolkozott.

— Tényleg, meglehet. Végre is legjobb barátunk volt ez a fiú, neked is, nekem is. Úgyszólván nálunk lakott. Minden másodnap itt vacsorázott. Tudom persze, hogy sokszor hozott neked ajándékokat, és ezzel akarta viszonozni vendégszeretetünket, rendben van, ez is egy módja, de ha valakivel olyan barátságra lép az ember, mint ő miveiünk, akkor illik megemlékeznie róla a végrendeletében is. Biztos lehetsz benne: ha én betegnek éreztem volna magamat, nem feledkeztem volna meg róla, noha általános örökösöm természetesen te vagy.

Serboisné lesütötte a szemét. S mivel férje éppen egy csirkét trancsirozott fel, lopva megtörölte az orrát, mint akinek sirhatnékja van.

Férje megint megszólalt:

— Persze lehet, hogy ott van a végrendelete a közjegyzőnél, és reánk is hagyott valamit. Igazán nem fontos, hogy komoly érték legyen. Csak valami emlék, mutatni, hogy gondolt ránk, hogy szeretett bennünket.

Felesége kissé bizonytalan hangon azt mondta:

— Ha akarod, ebéd után elmehetünk Lama- neur úrhoz, a közjegyzőhöz. Legalább tudni fogjuk, hányadán állunk.

Serbois ur igy válaszolt:

— Helyes! Én is erre gondoltam.

S minthogy asztalkendőt kötött nyaka elé, nehogy lecsöpögtesse kabátjára a mártást, úgy tűnt, mintha levágták volna a fejét, s a levágott fej beszélne. A fehér szalvéta előtt élesen rajzolódott ki szép pofaszakálla s előkelő vendéglő fő- pincérré emlékeztető arca."

•

Amikor beléptek Lamaneur közjegyző irodájába, az alkalmazottak között némi mozgolódás támadt. Serbois ur úgy vélte, hogy meg kell mondania a nevét, noha mindenki jól ismerte itt. Erre az irodavezető tüntető udvariassággal féállt, a másik Írnok pedig elmosolyodott.

A házaspárt nyomban bebocsátották a közjegyző dolgozószobájába.

A közjegyző tömzsi, gömbölyű emberke volt. Gömbölyű minden testrésze. Feje olyan volt, mintha egy golyóbist erősítettek volna egy másik golyóbisra. Ez utóbbi golyóbis pedig olyan apró és rövid két lábszáron nyugodott, hogy azok is szinte golyóbisszerüek voltak.

A közjegyző köszöntötte és hellyel kinálta látogatóit. Azután Serbois felé fordult, rápillantott, s tekintetében mintha némi cinkosság villant volna meg. Azt mondta neki:

— Éppen írni akartam önnek, meg akartam kérni, fáradjon el hozzám, hogy megismertessem Süinel, mint érdekelttel, Vaudrec ur végrendeletét.

Serbois .ur nem tudta türtőztetni magát.

— Úgy! Sejtettem, hogy igy lesz — mondotta.

A közjegyző folytatta:

— Ha megengedi, felolvasom az okiratot, mely Jbülönben egészen rövid.

Felvett egy papírdarabot az Íróasztalról s a következőket olvasta róla:

"Alulírott Paul Emilie Cyprien Vaudrec. testi erőim és szellemi elhatározóképességem teljes ürtokában kinyilvánítom alábbi végakaratomat. | Minthogy bármely pillanatban elragadhat bennünket a halál, fel akarok készülni erre az eshetőségre, azzal, hogy megírom és Lamaneur közjegyző urnái letétbe helyezem itt következő végrendeletemet :

Tekintettel arra, hogy egyenes örököseim nincsenek, egész vagyonomat, amely áll négyszáz- ezer frank értékű részvényből és hatszázezer frank értékű ingatlanból, tehermentesen és minden megkötés nélkül Claire Hortense Serbois úrnőre hagyományozom. Kérem őt, fogadja el immár elköltözött barátjától ezt az ajándékot, mint odaadó, mélységes tiszteletteljes rokonszenvének szerény jelét.

Kelt: Párizsban, 1883 junius hó 15-én, Vaudrec s. k.”

Serboisné lehajtott fővel, mozdulatlanul hallgatta végig a végrendelet szövegét, miközben férje elképedten bámult, hol rá, hol a közjegyzőre.

Lamaneur közjegyző rövid szünet után igy folytatta:

— Magától értetődik uram, hogy őnagysága csak az ön hozzájárulásával fogadhatja el ezt a hagyatékot.

Serbois ur felállt.

— Arra k"érem, adjon nekem gondolkodási időt. A közjegyző mosolygott. Mosolyában némi rosszmájúság volt. Meghajolt.

— Megértem az ón aggályait és tétovázását tisztelt uram. Az emberek néha rosszindulatú következtetéseket vonnak le bizonyos látszatokból. Volna szives holnap ugyanebben az időben újra idefáradni, hogy a választ megadja?

Serbois ur meghajolt.

— Rendben van, itt leszek. A holnapi viszontlátásra.

Szertartásosan köszönt, karját nyújtotta feleségének, aki olyan piros volt, mint a bazsarózsa, s makacsul földresütötte szemét. Serbois ur igen tiszteletet parancsoló módon vonult ki az irodából úgy, hogy az írnokok valósággal megijedtek tőle.

Amint hazatértek, Serbois ur gondosan bezárta az ajtót és hideg, metsző hangon azt mondta feleségének :

— Viszonyod volt Vaudreckel!

Felesége éppen kalapját vetette le.

Hirtelen mozdulattal férje felé fordult :

— Micsoda? Nekem?!

— Igen, neked!. . . Ki hagyná egész vagyonát egy asszonyra, ha nem. ..

Az asszony halálsápadt lett, s keze kicsit remegett, amikor meg akarta kötni a hosszú szalagokat, hogy ne söpörjék a földet.

Némi gondolkozás után azt mondta:

— Ugyan! Megőrültél ? Megőrültél. . . Hát nem te magad mondtad az_ imént, hogy azt remélted, hogy Vaudrec... hagyni fog rád valamit ?- — Igen, persze, hagyhatott volna valamit rám. Rám... Érted ?... Énrám, de nem terád...

Az asszony furcsa, mély átható pillantást vetett férjére, mint mikor az ember valamit keres a másikban, s megpróbálja kifürkészni az embernek azt az ismeretlen lényegét, amelybe nem lehet behatolni, amely csak ritkán és pillanatokra villan fel, olyankor, ha az illető nem ügyel magára, vagy szórakozott, vagy egészen elengedi magát: amikor mint egy ajtó nyílik a. lélek titokzatos mélységeire. Aztán lassan szótagolva azt mondta:

— Pedig azt hiszem, hogy... ha... hogy legalább ugyanilyen különösnek találták volna az emberek azt is, hogy ha ő. . . rád hagyott volna ilyen nagy értékű örökséget.

A férfi a várakozásában csalódó ember hevességével kérdezte:

— És miért?

Mire az asszony:

— Azért, mert. . . — aztán elfordította a fejét, mint aki zavarában nem tudja folytatni, s elhallgatott.

Férje nagy léptekkel járkálni kezdett a szobában. Majd határozottan kijelentette:

— Te semmiképpen sem fogadhatod el azt a hagyatékot!

Az asszony közönyösen válaszolt:

— Rendben van! De akkor nem is érdemes holnapig várni. Most rögtön értesíthetjük Ijama- neur urat.

Serbois megállóit a felesége előtt, s néhány

pillanatig farkasszemet néztek egymással, közvetlen közelből. Mind a ketten látni igyekeztek, tudni, megmagyarázni, kiismerni, felmérni egymás gondolatait legmélyéig. Néma és feszült lel- kiísmeretvizsgálat volt ez, amilyen csak két együttélő ember között, akik nem ismerik ugyan egymást, de kölcsönösen gyanakszanak, s mindegyikük leselkedik, szimatol a másik után.

Aztán a férfi hirtelen megszólalt.

— Valid be hát, hogy viszonyod volt Vaud- rec-kel!

Az asszony vállat vont.

— Hogy lehetsz ilyen ostoba ? Azt hiszem, szerelmes volt belém Vaudrec, de soha nem voltam az övé... soha!

Férje dobbantott a lábával.

— Hazudsz! nem igaz! nem lehet igaz!

Serboisné nyugodtan válaszolt:

— Pedig igy van.

A férfi ismét járkálni kezdett, aztán megint megállt. . .

— Hát akkor magyarázd meg nekem, miért hagyta rád az egész vagyonát ?.. . rád...

Az asszony fölényesen, hanyagul ezt felelte:

— Igazán nagyon egyszerű a dolog. Mint te magad mondtad az előbb, rajtunk kivül egyáltalán nem voltak barátai. Jóformán ugyanúgy otthon volt nálunk, mint a saját lakásában. Világos, hogy mikor leült végrendeletet Írni, miránk gondolt. Az már igazán csak udvariasságból történt, hogy az én nevemet irta be a végrendeletbe.

Mert éppen az én nevem jutott az eszébe. Ez igazán természetes. Mint ahogy nekem hozott mindenféle ajándékokat. Nem pedig neked. Igaz? Emlékszel? Virágokat szokott hozni nekem, meg minden hónap ötödikén valami csecsebecsét, mert junius ötödikén ismerkedtünk meg. Mindezt nagyon jól tudod te is. Neked, azt hiszem, soha nem ajándékozott semmit. Eszébe sem jutott. Végre is az a szokás, hogy az asszonynak hoznak ajándékot, nem pedig a férjnek. Hát az utolsó figyelmessége is nekem szólt és nem neked. Igazán nagyon egyszerű az egész!

Olyan nyugodtan mondotta mindezt, hogy Serbois megingott.

Aztán azt mondta:

— Mindegy! Nagyon rossz hatást keltene az ilyesmi. Mindenki azt hinné, hogy... Nem fogadhatjuk el!

— Hát akkor ne fogadjuk el, fiam!

Legfeljebb kidobunk az ablakon egymilliót és

kész!

Mikor férje megint megszólalt, úgy beszélt, mint mikor az ember hangosan gondolkodik. Nem is a feleségéhez intézte szavait.

— Persze, egymillió... de mégiscsak lehetetlen . .. Oda volna a jóhirünk. . . Annyi baj legyen... Ha legalább énrám hagyta volna a felét, akkor minden a legnagyobb rendben volna.

Leült, keresztbe rakta lábát, s babrálni kezdett pofaszakállával, mint mindig, amikor nagyon törte valamin a fejét.

Serboisné kinyitotta a kézimunka kosarát. Elővett belőle egy hímzést, munkához látott, s közben megjegyezte:

— Én igazán nem ragaszkodom hozzá. Neked kell döntened ebben az ügyben.

Férje sokáig nem válaszolt, majd tétovázva azt mondta:

—- Tudod. . . talán volna egy megoldás... át kellene adnod nekem az örökség felét... ajándékozási okirattal. Gyerekünk nincs, nyugodtan megteheted. És ezzel aztán betömjük az emberek száját.

Az asszony nagy komolyan megkérdezte:

— Nem értem. . . miért fognék be ezzel az emberek száját?

Férje erre megharagudott.

— No hát, hogy te milyen ostoba vagy! Mindenkinek azt fogjuk mondani, hogy ketten örököltünk, fele-fele arányban. És ez igaz is lesz! Nem kell senkinek az orrára kötnünk, .hogy a végrendelet eredetileg a te javadra szólt. . .

Az asszony ismét a férjére nézett, hosszan áthatóan.

— Ahogy gondolod. Én beleegyezem.

Férje erre felkelt és újból járkálni kezdett. Úgy látszott, hogy már megint' habozik. De arca sugárzott az örömtől.

— Nem.. . mégse. .. talán jobb volna lemondani az egészről... ez valahogy önérzetesebb... viszont... ha igy csináljuk, igazán senki se szólhat egy szót se. . . még a legszőrszálhasoga- tóbb ember se találhat rajta kivetni valót. .. igen, ez megoldana mindent...

Megállt a felesége előtt.

— Hát akkor, mókuskám, ha te. is úgy gondo-