Amerikai Magyar Szó, 1958. július-december (7. évfolyam, 27-52. szám)
1958-09-25 / 39. szám
Thursday, Sept. 25, 1958 AMERIKAI MAGYAR SZÓ J*- -V -t^A. A ^ HÉTVÉGI LEVÉL írja: Rev. Gross A. László B. D„ Th. M. ^ t- «y «y y ▼ ~,<r Ké! nyereg még Duilesnak is sok lehet Aki folyton-folyvást széditoen mély meredekek szélén ugrál-táncol, az magára vessen, ha előbb- utóbb megcsúszik, elveszti az egyensúlyát és a meredek fenekén talál megnyekkenni. Dulles ur ezt a veszedelmes sportot íizi már évek óta — saját bevallása szerint. Persze, nem nagy virtus bevallani olyasmit, amit letagadni úgysem volna lehetséges, hiszen egy egész világ figyeli ezeket a hajmeresztő mutatványokat és hátborzongva, lélegzetvisszafojtva lesi. mikor fogja ez a bravúros akrobata kitörni a nyakát... Hogy a libánon-jordáni vakmerő fejesugrás nem jár a rettegett nyaktöréssel, az nem Mr. Dallas érdeme, hanem annak köszönhető, hogy a méltán és jogosan íelajzott arab indulatokat sikerült Nassernak és higgadtfejü tanácsosainak I DEIGLENESEN lecsillapítani. Azért hangsúlyozom ezt a szót: ideiglenesen, mert egy újabb kihívó vagy sértő lépés esetén egyszerűen kizártnak tartom, hogy a rendkívül érzékeny és lobbanékony arab népek felháborodása ismét lefékezhető volna... Ennek a kardinális kérdésnek a fémpróbáia a közeli napokban vagy hetekben esedékessé válik. Mire e sorok napvilágot látnak, a Washington által halálratámogatott Chamoun-kormány átadta a helyét a Chehab-apparátusnak. Az uj elnök, noha sohasem volt aktiv részese a libanoni felkelésnek, tudvalévőén a külföldi beavatkozást — legyen az diplomáciai vagy katonai jellegű — erősen ellenzi. Nyilvánvaló tehát, hogy Chehab tábornok — ha mindjárt a legudvariasabb fomában is — de félre nem érthető határozottsággal követelni fogja, hogy az Egyesült Államok hadereje a legrövidebb záros határidőn belül kotródjék ki az ő szuverén országának a területéről, ahol jelenlétükre semmi szükség nincs — és nem is. volt. . . Az arab népek türelmének a próbaköve vedig az lesz, hogy az Egyesült Államok milyen magatartást fog tanúsítani erre a felszólításra. Ha Washington elkezd kertelni, ötölni-hatolni és a kivonulást halogatni különféle mondvacsinált kifogásokkal (amelyek közt a legvalószínűbb az lesz, hogy “mivel a közrendet nem látjuk biztosítottnak, még egy darabig itt rostokolunk”), akkor Nasser minden mérsékletessége sem lesz képes az arab világ indulatait lefékezni és Washington egy sokkal nagyobb krízissel fog szemközt állani. mint az a válság volt, amelyet a libanoni “kirándulás” ürügyéül használt. Ka viszont minden további huzavona és akadékoskodás nélkül visszavonja a Libanonban veszteglő amerikai katonaságot és ugyanezt az eljárást javasolja Londonnak a Jordánban vendégeskedő angol haderőre nézve, akkor komoly reményünk lehet arra. hogy a középkeleti konfliktus — amelyet a mi kétbalkezes külügyi meredek-politikánk mérgesített el ennyire-nagynehezen, sok-sok türelem, hü vösen józan mérlegelés és megértés árán, valahogyan megoldódik. De ha a libanoni és jordáni kitakarodás mesterséges elodázásával további olajaf (iraki olajat!) öntünk a most kissé elfojtott arab tűzre, nincs az az önhitt próféta az egész földkerekségen, aki békés kibontakozást merne jövendölni. . . Hihetőleg Dulles sem érez annyi önbizalmat magában, hogy ő két meredeken tud láncolni egyidőben. Egy jó magyar közmondás szerint egy üleppel nem lehet két nyerget megülni. Ivét nyereg még Dulles ülnöki fertályát is alaposan próbára tenné — kivált mikor az egyik nyereg a Középkele-, ten, a másik pedig a Távolkeleten vár megiilés- re. . . Még az ő elhomályosult szemeivel sem túlságosan nehéz felfedezni, milyen visszahatást kellene az emberiség nagy többségét kitévő szinesbő- rüek világában, ha 80 millió arabnak és 600 millió kínainak a jogos kívánságaival szemben mi rideg elutasító álláspontra helyezkedünk és mereven kitartunk rozsdamarta, hajlithatatlan külpolitikánk mellett, amelynek egyetlen célja: a halálraítélt “status quo” mindenáron való megvédése és folytatása. Az a reményem és fohászom, hogy a józan belátás végül is győzni fog úgy a Közép-, mint a Távolkeleten követett balsikerei vonalvezetésünk AHOGYAN ÉN LÁTOM... írja: EHN & “szüz-fehér" városi tanácsért Az évek folyamán többször hallottam vitát arról, hogy melyik Amerika legnagyobb területű városa. Voltak, akik New \ örköt tartották a legnagyobbnak, mások Chicagót, Philadelphiát, vagy Los Angelest. Ha a vitatkozók nem röstelték volna a fáradságot és megnézték volna az erre vonatkozó pontos adatokat, akkor rájöttek volna, hogy a vita felesleges és meddő, mert Los Angeles területen messze felülmúlja országunk — és a világ — többi nagy városát. És hogy Los Angeles mennyivel nagyobb, mint a többi nagy város, azt mutatja a következő ösz- szehasonlitás; New York City területe 299 négyzet mérföld, Chicagóé 206.7 négyzet mérföld. Los Angeles 454 négyzet mérföld területével tehát messze elhagyja New Yorkot és nagyobb, mint Chicago, New Orleans és Miami együttvéve. Ismerve ezeket az adatokat és figyelembe véve azt a körülményt, hogy Los Angelesnek még nagy területei várnak beépítésre, némi csodálkozással olvastam a hirt. hogy az ország legnagyobb kiterjedésű városa ismét megnagyobbodott, 1.100 holddal. Los Angeles városi tanácsa ugyanis alapos meggondolás és hosszas vita után, 12 szóval 3 ellenében engedélyezte a San Fernando völgy nyugati részében fekvő 1,100 holdas Platt Randinek városhoz való csatolását. Bevallom, hogy mint régi los angelesi lakosnak és adófizetőnek halvány sejtelmem sincs arról, hogy az ország legnagyobb városának mi szüksége van pont erre az.1,100 holdas randire, de ez nem fontos. A fontos az, hogy a városi tanács tagjainak mi adtunk hivatalt és biztosan van a hivatalhoz szükséges eszük, hogy azt szükség esetén a lakosság érdekeinek megfelelően és annak előnyére használják. A Piatt Ranch bekebelezése folytán 1960-ban arról is dönteni kell majd, hogy vájjon az újonnan adoptált területből uj tanács-kerületet alkos- sanak-e és ezzel egy taggal megnyagyobbitsák a városi tanácsot avagy az uj területet felosszák-e a meglevő tanács-kerületek között. A tanács-kerületeket minden négy évben szabályozzák. — időnkint oly módon, hogy azzal inkább a tanács tagjait elégítik ki, nem pedig a lakosság óhaját teljesitik. Az utolsó alkalomkor 1956-ban. Don A. Allen 7-ik kerületét az a “veszedelem” fenyegette, hogy lakossága túlnyomó számban néger lesz. Ennek természetes következménye az lett volna, hogy a legközelebbi választás alkalmával néger jelöltet állítanak szembe a fehér Allenn-el. Nem lett volna meglepő, ha a néger többség a néger jelöltet juttatta volna a városi tanácsba, ami megváltoztatta volna a szin-fehér városi tanács eddigi jellegét. Amikor a déli államokban hasonló “veszedelem” fenyegeti valamelyik kongresszusi kerületet, akkor szakavatott szabászok a kerület a fehér kongresszusi képviselő érdekeinek megfele- lőleg vagdalják darabokra. A los angelesi városi tanács szabászai ilyen déli minta szemelőtt tartásával léptek működésbe: a veszedelemben forgó 7-ik kerületet felosztották Hahn, Roybal, Gibson Callicott s Navarro kerületei között s a San Fernando völgyben üj “7-ik kerületet” létesítettek, amelynek képviselője James C. Corman lett, aki fehér s igy a városi tanács egyelőre szüz-fehér maradt. EGYELŐRE, mert az öntudatra ébredő néger lakosság egyre hangosabban követeli, hogy arányszámának megfelelően igenis legyen 1960 után egy, és később több olyan kerület, ahol a néger szavazóknak módjuk s alkalmuk lesz saját jelöltjeikre szavazni. Bízunk abban, hogy a déli államok iskoláinak súlyos problémáit röövidesen sikerül az ország felett és ha ez nem lehetséges egy Dulles irányítása alatt, akkor itt a legfőbb ideje, hogy “az ország legjobb s legtehetségesebb külügyminiszterét” (Eisenhower szavai!) sürgősen polcra tegyük, ahol élete hátralévő napjait arra szentelheti, hogy megírja memoárjait: “Hogyan sikerült hazám barátait elidegenitenem rövid hat év alatt ?” Ennek a könyvnek “best seller” jövőt jósolok — magam is vennék belőle egy-két példányt. . . Egyet hétköznapra, egyet ünnepnapra... demokratikus hagyományai szellemében megoldani és akkor talán sorra kerülnek majd az északi és a nyugati államok is, amelyek suttyómba» folytatják a nem kevésbé szégyenletes megkülönböztetést a kisebbségek ellen. Egy államférfi igazi működési tükre —- az adózás politikájában fejeződik ki. Mátyás királyt például igazságosnak tartotta a nép, a történelem bebizonyította, hogy igen nehéz adókat vetett ki túlságos nagy tervei és pazarlásai miatt. Utódjának Ulászlónak könnyebb volt. a helyzete ,de 1516-ban az állam kénytelen volt államcsődöt bejelenteni. F. D. Roosevelt demokrata, népszerű elnökünknek az egész republikánus nagytőke ellensége lett és ö is egészséges gyűlölettel felelt erre. Roosevelt elképzelése az volt, hogy a háborúban az ifjúság vérrel fizet és ezen senki se csináljon profitot. Oly törvényt kivánt. hozni, amely szerint 25,000 dollárnál több jövedelme senkinek ne legyen a háború alatt. De ezt a “gonosz” vagyonfosztó gondolatot a szenátusunk csirájában megölte. Rooseveltnek sok oly eszméje volt, mely ha keresztülment volna, a nagyipar csak 9 százalékot keresett volna a hadianyag gyártáson. Az uj republikánus adminisztráció nem hozott olyan adótörvényt, amely a kis embereken segi- ' tett volna, de próbálkozott állandóan a nagytőkéd nek előnyös törvényekkel. A legfőbb két Roosé- velt-i adórendszert — a progresszív kereseti adót (amely szerint minél magasabb a jövedelem, annál magasabb az adókulcs) és a nagy részvény- társaságokat terhelő adót ($25,000 feletti jövedelem külön adóteher alá esik) nem merte a republikánus párt megváltoztatni. Különösen az. után, hogy a választásokon állandóan gyengült. A republikánus pártnak ma egyetlen elnök jelöltje van: Nixon. E szerencsés politikus minden ellenfele valahogy rosszul járt. Knowland, még ha meg is választanák Californiában, népszerűségét elveszítette. Knight, a ealiforniai liberális kormányzó kibukott a kormányzói székből. War- rent a legfelsőbb, bíróság elnökévé tette abban a reményben, hogy ott elfelejtődik. Valóban legnagyobb ellenfele: Sherman Adams, az elnök irodájának diktátora volt, aki politikailag tönkrement a Goldfine barátságban. Nixon-nak nincs mit félni. Szeretne kissé balra menni, hogy a nagy tömegek rászavazzanak, de nem kívánja az igazi barátait a nagy üzletembereket sem bántani. így adópolitikája ingadozó. Félévvel ezelőtt, amikor a munkanélküliség kérdése oly politikai jelentőséggel bírt, a kis emberek részére adócsökkentést javasolt. Most váratlanul egy igen reakciós — nagy üzletemberek álmaihoz közeljáró — adójavaslattal lépett fel. Röviden itt ismertetjük. 1. A luxus-adót a szőrmére, ékszerre, piperecikkekre — eltörölné. Minthogy csak gazdag ember vesz ilyet, a gazdag embereknek jó volna. Viszont a szegény ember dohányzJk és szeret szeszes italt inni, ezt nem könnyítené meg. 2. Behozna egy gyárosok által fizetendő forgalmi adót. Ez egyenlően sújtaná a szegényt és a gazdagot. Csak a gazdag jobban bírná, mint a munkásember és főként egyforma volna gazdagnak és szegénynek, tehát elkerülné a progresszív jövedelmi adót. 3. A jövedelmi adónál a szegénység és közép- osztály fizetné a mai arányt, de a gazdagok adóját lényegesen leszállítaná, mert alelnökünk úgy érzi, hogy ennek vagvonelkobzó hatása van. 4. Leszállítaná a nagy részvénytársaság mai 52 százalék korporáció adóját. Ehhez nem kell magyarázat. 5. Az adóelkerülés legszebb módja, az épületek . értékleirása, amely a ház- és épület-tulajdonost majdnem adómentessé teszi. Ezt az értékleirási lehetőséget még jobban (liljérálisabban) kezelné. , Minden politikai hatalomnak vannak hatalmi eszközei. Az er&szakszervek szemünk előtt vannak, azt mindenki felismeri. De az adózáshoz a nagy tömeg nem ért, vagy nem kíván vele foglalkozni, pedig ez a hatalom legjobb eszköze. Ezzel lehet a szegényeket szegényebbé, a gazdagokat még gazdagabbá tenni. És ezt ajánlja Nixon alelnök urunk a választás előtt. Talán azért, hogy a republikánus pártkassza újból megteljen. ______ S.87921056382179872345698712398356321738494^| i A SZAROK BESZÉLNEK j $8356321738 /r/a: Eörsi Béla 2105638217b|
