Amerikai Magyar Szó, 1958. július-december (7. évfolyam, 27-52. szám)
1958-09-11 / 37. szám
) Thursday, Sept. 11, 1958 AMERIKAI MAGYAR SZÓ Magyar hídépítők Vietnamban — Személyes riport — “Megbízzuk önt a Vietnami Demokratikus Köztársaságban hidak tervezésének és építésének irányításával.” — így szólt szerződésünk első pontja, amely 1956 őszén néhány magyar mérnök számára nagyszerű feladatok végrehajtását s egy csodálatos utazást tett lehetővé. Hamarosan utrakeltünk. Csaknem 11,000 kilométer választott el bennünket hazánktól, amikor végül fáradtan, de szomjas kíváncsisággal s az utazás élményeitől lelke- "’tpn megérkeztünk a fővárosba, Hanoiba. Acélkék ég és karcsú pálmák alatt, a régi kínai negyed szűk utcácskáiban festőién sorakoznak a piciny házak. A szépséges, ébenfekete hajú, man- dulaszemü leányok és asszonyok kecses mozdulataikkal lépten-nyomon magukra vonják az idegen pillantását. Jellegzetes épületeik számunkra szokatlanok, de szépek. Az egylábú pagoda, egy piciny, négyzetes alakú tóban egyetlen oszlopon nyugvó épület és Hanoi jelképe, a hatalmas Vörös Torony. Kedves a kis tó a belvárosban a Teknősbéka-szigettel. Európát idézik fel a város széles utjai és elegáns villanegyede. A várost átszelő Vörös folyót a világ egyik leghosszabb hídja, az 1902-ben épült “Nagy Hid” Íveli át. 1912 méter hosszú, több mint háromszorosa a Margit- hidnak. Látogatás Észak-Vietnamban 1956 decemberében hagytuk el a fővárost, és észak felé utaztunk. Magányosan kígyózott a keskeny szerpentin országút Hanoi és Cao-Bang között, végig az alpesi tájon. Utunk hol völgyek mélyén, patakok tépdeste hegygerincek, meredek sziklafalak és zord szakadékok mentén vezetett. A Himalája kelet felé ereszkedő hegy vonulatai festői panorámával ajándékozták meg Észak- Vietnamot. A két-háromezer méter magas csúcsok között húzódó völgyekben a világtól csaknem teljesen elzárt törzsek élnek, s szívós munkával termelik parányi földjeiken a rizst. Békésen élnek ott egymás mellett a thainok, a meok és sok más kis embercsoport. Ugyanúgy, mint a khinek — a “főnép” — ők sem változtatták meg évszázadok óta a ruházatukat, hajviseletüket és életformájukat. A sok szép táj közül a Baie d’ Along, az ország északkeleti partján elterülő szigetvilág viszi el a pálmát. Körülbelül 80 kilométernyire Haiphong- tól vagy 200—300 sziklából álló szigetcsoport emelkedik ki a tonkini öböl habjaiból. Szorosan egymás mellett sorakoznak az 50—100 méter magas, a vízből medeken kinyúló, fantasztikus alakú mészkő sziklák. A tengeri hajósok nem szeretik e veszélyes vizeket: annál inkább a turisták és a halászol^. Baie d’Alongban még a legnagyobb viharban is csendes a viz, mert a sziklák megtörik a szél és a hullámok erejét. A háború alatt a szigetek számos barlangja menedéket adott a hazájukért harcoló katonáknak. Ma az idegenek hallgatják a “fiatal lányok barlangijának, “az elrejtett fa barlangjá”-nak és más barlangoknak kalandos történetét. Szabad időnkben meglátogattuk Vietnam kéz- müiparosait is. Nehéz volt a választás a szebbnél szebb gyöngyház berakásos dísztárgyak és a bambuszból fonott különleges táskák, kosarak, kúpos kalapok és legyezők között. Az ezüstmüve- sek tárgyai, ékszerei meghódították a világpiacot. Nehéz körülmények között élve, egyszerű szerszámaikkal egész világukat — rizsföldjeiket, pagodáikat, embereiket és mondáikat — nemesfémben örökítik meg. Vésőjük a holt anyagot csodálatos életre kelti. Az északi hegyek hatalmas mész-szikláinak méhében ritka kincsek rejlenek, arany és ezüst, ón és platina, apatit és foszfát. Feltárásukat csak most kezdik meg. Nem könnyű feladatok ezek, hiszen az úthálózat gyér, a hidak hiányoznak, s a nagyváros távol van. De a munka már folyik, és a 8 éves háború sebei lassan behegednek. Már rövidesen megérkezésünk után hallottuk, hogy Tinh-Tucban újra megnyílt az ország első ónbá- nvája, amely a háború alatt teljesen elpusztult. Ibai—Ngnven mellett uj vasbetonhid-szerkezet készül, Phu-Lvnál viszont már az első közúti vashidat szerelték. Ott a vietnami hidászok nem vártak külföldi segítségre. Bátor kézzel ők maguk emelték ki a hídroncsokat a vízből, és a megsérült pillérek mellé újakat építettek, s oda- írkezésünkkor a munka dandárján már túl is volak. Az építéshez a kitűnő minőségű vietnami cementet használták; a bonyolult szerkezetű pillérek zsaluzásához szükséges keményfa pallókat ontják az erdők. Eleinte szokatlan volt számunkra a sürgő-forgó munkások serege. De hát ott egyelőre két kezükkel pótolják a hiányzó gépeket, és a kiima is csökkenti az emberek munka- képességét. Az egész országban mintegy 300 hidat kell újjáépíteni. Ezeket vagy fölrobbantották, vagy tönkre bombázták. A vietnami hidépitők sokszor egyszerűségűkben is kitűnő ötletekkel könnyitenek munkájukon. Például a hídépítésekhez, de a tönkrement hidak miatt nélkülözhetetlen kompjáratokhoz is, több ezer méter drótsodrony kellett volna. Bizony nem volt. De ott van a liánokban és indákban kifogyhatatlan dzsungel, s ime, a “kábelproblémát” velük oldották meg. A természet és az ötletes gondolkodás segítette azt a búvárt is, aki a hídroncsot alacsony vízálláskor hatalmas bambusztutajokra kötözte, s aztán a munka érdemi részének elvégzésére már elég volt egy kis áradás is, hogy az ilyen módon megemelt roncsot a kívánt helyre szállítsák. Ezen a tájon ugyanis — de az egész országban is — tetemesek a vizállás-ingadozások. Novembertől januárig nagy a szárazság, júniustól augusztus végéig — “erűé”, vagyis az árviz idején — azonban 6—8 méterrel emelkedik a vizszint még a patakokban is. Vietnam vashidjai elavult rácsos szerKezetüek, de könnyen szállíthatók és fölszerelhetők. Ez bizony nagy előny ott. Az egész országban a nagy távolságok és a modern segédeszközök hiánya sajátos hidszerelési eljárásokat tett szükségessé. A világszerte használt faállványokat mindenütt, ahol csak lehet, úszó bambuszállványokkal helyettesítik. Uszótestüket több rétegben 15—20 centiméter átmérőjű, 8—10 méter hosszú bambusztörzs alkotja. A karcsúbb elemekből épült toronyszerű állvány a hídszerkezetet támasztja alá. Rendszerint két ilyen tutajra építik a hídszerkezetet, s aztán a végleges helyére úsztatják. (Budapesten 1945—46-ban a Szabadság-hid középső részét ugyancsak uszályokra épített állványok támasztották alá.) Az ország déli részén 1957 tavaszán — a hűvös, nyirkos “chachin”- nak, vagyis a finoman szitáló esőnek az időszaka után — 12 napot töltöttünk az ország déli részén. Ragyogó napsütésben, 20—25 fokos melegben utaztunk. A hires tonkini “illatos rizs” hazájá-' ban végeláthatatlan rizsföldek váltakoztak dús pálmaligetekkel. Bal kéz felől lágy szellő hozta a tenger sós illatát, jobboldalt a látóhatár szélén kéklettek az őserdő borította hegyek, öntözőcsatornák és folyók tarkították a táj kissé egyhangú képét. A görnyedő parasztok koromfekete szeme és ráncos arca ma is olyan, amilyennek a sok százéves rajzokból ismerjük. De azért az életük már mégis más. Nem sokkal ottjártunk előtt fejezték be a földreformot, amely a parasztoknak földet adott. A mocsaras földeken és a folyók partján krabb (tengeri pók)-halászok végzik nehéz munkájukat. Az országúton asszonyok feketére lakkozott fogaikkal ránk-ránk mosolyogva cipelik súlyos terhüket a piacra. Vagy másfél méter hosszú bambuszrud két végén lóg egy-egy öblös kosár. Tartalma sok és tarka: elsősorban rizs, kis és nagy hal — még tintahalat is láttunk —: krabb, különféle csigák és rákok, de nem hiányzik a narancs és a mandarin sem. Dió- nyi kicsiny zöld citromocskákat s a nagy kókuszon kívül sok-sok ananászt és banánt is szállítanak. A tojást nem darabszámra, hanem súlyra mérik. Számos ismeretlen füfajtával is kosaraz- gatnak, meg aprított bambusszal, amit tüzelőnek használnak. De igy szállítják kicsike testű álltaikat is: szűk bambuszkalitkába gyömöszölve sivit a malac, sőt néha egy-egy kutya is, amelynek húsa az elmaradottabb vidékeken Ínyenc falatnak számit. Nem könnyű ott az élet. Az őserdő szélén elszórt kunyhókban olyan vadászok tanyáznak, akik még ijjal és nyíllal ejtik zsákmányukat. Az éjszaka kószáló vadállatok, a csúszómászók, a kellemetlen rovarok s a nagy esőzés miatt a házak cölöpökre épülnek. Ezen a félezer kilométernyi utón, amig a 17. szélességi fokig — a kettészakított ország határvonaláig — eljutottunk, vagy negyven hidat vizsgáltunk meg. Egyes helyeken fahidakat találtunk. A vietnami hadsereg még a harcok alatt ideiglenes fahidakkal helyettesítette az elpusztult vasszerkezeteket. Kizárólag a fák kiváló mi13 nőségének köszönhető, hogy hosszú éveken át ellenálltak a sokféle rovarnak és a mindent megtámadó penészgombáknak. E kitűnő fákat adó őserdők zöld félhomályában faóriások és karcsú bambuszszálak, karvas- tao-«áo-n liánok és indák fonódnak össze, orchideák bőditó illata, pillangók ragyogó színe, ismeretlen állatok hangjátéka keveredik a zümmögő és álmositó s fülledt hőségben. — Ott termelik ki a vasfát, a tikfát és a limfát, hogy csak a legismertebbeket idézzük. Puszta kézi erővel, fűrésszel és baltával döntik ki e súlyos és kemény, értékes fafajtákat. Egyelőre még nagy gond és probléma a feldolgozásuk és szállításuk. Hon-Gay mellett, Haiphongtól 80 kilométernyire északkeletre, közvetlenül a tengerparton Cam- Pha-Mines-ben felszíni fejtéssel termelik Vietnam elsőrangú kőszenét. Tömören egy darabban fekszik ott e hatalmas természeti kincs, egy forgalmas kikötő szomszédságában. A halászok kezdetleges vitorlás bambusz tutajokon^ merészkednek a tonkini öböl veszélyes vizeirepedig mennyire növelné zsákmányukat egy-egy modern halászhajó. A sok száz kilométer hosszú tengerparton végig 20—30 méter magas futóhomok dünák fenyegetik a mögöttük elterülő rizsföldeket, s az évről-évre visszatérő tájfunok bizony gyakran tövestül tépdesik ki a gyöngécske facsemetéket, amelyekkel a futóbo- mokot akarják megkötni. Mennyi gond, baj — és mégis. . . Minél többet látunk, annál jobban csodáljuk ezt az országot, szépségét, természetes gazdagságát, sokra hivatott, tehetséges népét. Egy évig éltünk közöttük, és élveztük kedvességüket: a hegyilakók ugyanolyan barátsággal, derűvel vendégeltek meg bennünket, akár a rizsföldek parasztjai vagy a morcosabb képű halászok. Az emberek magatartása, munkája ott ma már kevésbé a gondot, mint. inkább az életet, a jövőt sugározza. V. Reimann Pál, oki. mérnök Bolygó városok Budapest körül Budapest lakóinak száma hamarosan eléri a kétmilliót. Sok szempontból helytelen és egészségtelen a fejlődésnek ez az üteme, amely az ország lakosságának 20 százalékát a fővárosba összpontosítja. A vidéki lakosság felözönlése jelentős mértékben idézi elő Budapest lakáshelyzetének, közlekedési viszonyainak, közműszolgáltatásainak nehézségeit. Budapest vonzóereje azonban teljesen érthető, hiszen az ország fővárosában épült és fejlődött a legtöbb ipari üzem. Ide összpontosították a művelődési intézményeket, szórakozóhelyeket. Ennek a folyamatnak azonban elejét kell venni. Az uj kormányzati intézkedések már elsőrendű feladatnak tekintik a vidék fejlesztését. Az uj beruházások is mindenekelőtt az ország vidéki városainak, ipartelepeinek kiépítését szorgalmazzák. A Budapestre készülő, itt dolgozó vidéki lakosságot is igyekezni kell visszatelepiteni eredeti lakóhelyére. Ezt célozza a környékrendezési terv kidolgozása, amely Budapest körül 25—50 kilométeres körzetben úgynevezett “bolygóvárosok” kialakítására irányul. Ezen a területen mintegy 600,000 lakos él, akik közül tízezren járnak be Budapestre dolgozni, terhelik a közlekedést és sokan igyekeznek közülük a fővárosban lakáshoz is jutni. E körzeten belül levő városokat, ipartelepeket olyan arányban kívánják a jövőben fejleszteni, hogy az ott élő lakosság munkalehetősége helyben biztosítva legyen. Kulturális tekintetben is megfelelő színvonalra kívánják emelni a Budapest körzetében levő városokat. Arra azonban figyelemmel lesznek, hogy a fejlesztés ne hozzon létre a főváros környékén uj, nagyarányú ipari gócokat. A körzetbe tartozó egy-egy város lakosainak számát maximálisan 60,000-re tervezik. A környékrendezési terv kiterjed az ipartelepítésen kívül a mezőgazdasági fejlesztésre is olyan szempontból, hogy a környék biztosítsa. Budapest zöldség- és gyümölcsellátását. Erdősítéssel, gyümölcsfák és porképzést gátló növények telepítésével igyekeznek megvédeni Budapest levegőjének tisztaságát. Természetvédelmi területeket is jelölnek ki s ennek kapcsán gondoskodnak a Budapestet ellátó viznyerőterületek szeny- nveződés elleni védelméről. A Duna-kanvart, a Pilist, a Börzsönyi és a budai hegyvidék más szép tájait a fővárosi lakosság üdülőhelyeivé kívánják fejleszteni és ennek megfelelően használják majd ki a természetadta lehetőségeket. Ellentmondás: Egy hátralékos előfizető!
