Amerikai Magyar Szó, 1958. január-június (7. évfolyam, 1-26. szám)
1958-05-01 / 18. szám
AMERIKAI MAGYAR SZÓ Thursday, May 1, 1958 JLO A hires eső-csináló A san-diegoi nagy árvizet okozó hires esőcsináló tragikomédiája Irta: GERÉB JÓZSEF A napokban a kaliforniai újságokat olvasva ezen a kis hiren akadt meg a szemem: LOS ANGELES. — Még csak most hozták nyilvánosságra, hogy Charles Mallory Hatfield, a hires eső-csináló, még január 12-én meghalt. A 82 éves Hatfield az utóbbi években Paul nevű fivérénél lakott, kilétét azonban titokban tartották, mert félt, hogy még mindig akadhat valaki, aki bosszút áll rajta azért a nagy esőért, amit 1916-ban San Diego város és vidékére zúdított. Éppen ezért tartották a temetését titokban és halálát is — kívánságának megfelelöleg —, csak hetek múltán hozták nyilvánosságra, amikor már nem követelhetnek tőle elégtételt. Mikor ezt a kis hirt elolvastam, eszembejutott, hogy 1915—16 telét New York állam egyik tüdő-szanatóriumában töltöttem, ahol elég időnk volt az újságok olvasására, sőt még arra is, hogy az olvasott dolgok fölött vitatkozzunk. Jól emlékszem egy ilyen vitára, amit az a hir váltott ki, hogy Kalifornia állam San Diego megyéjében igen nagy szárazság volt. A városi hatóság erre felfogadott egy “hivatásos” esőcsinálót és az meg is indította az esőt, de elállitani már nem tudta, mire több emberéletei elragadó és igen nagy anyagi károkat okozó árvíz keletkezett. A vitát ez a kérdés okozta: Vajon hókusz-pó- kusszaival csakugyan Hatfield csinálta-e az esőt, avagy értelmetlen varázsló mutatványai véletlenül estek-e össze a természet okozta nagy esővel? Jól emlékszem, hogy az amerikai sajtó nem foglalt határozott álláspontot. A dolog nagyszerű szenzációnak bizonyult és hagyták, hadd veszekedjenek rajta az olvasók. Minden valamire való nagy újságban legalább 2 oldalt foglaltak le- a pro- és kontra levelek. Hetekig tartott a vita az egész országban, akárcsak közöttünk, a szanatórium betegei között is. Akadtak elegen, akik készek voltak még vérrel is védelmezni Hatfield “tudományát”, mig mások csak nevettek rajta. Esőcsinálók Sivatag vidékek lakói állandóan az esőről beszélnek, esőről álmodoznak. Alig lakik az ember egy-két évet Dél-Kaliforniáhan, az esőért való sóvárgásnak éppenugy rabja lesz, mint maguk a bennszülöttek. De hogyisne, hiszen időközönként néha hónapokig kell várni az életet hozó kis esőre. Ma már több-száz mérföldről vezetett vízzel öntözik a belsőségeket meg a művelés alá vett farmokat, az eső tehát nem olyan igazi életkérdés, mint hajdanában. És mégis az eső-várás valóságos rítussá lett. így elképzelhető, hogy ilyen helyeken a kezdetleges műveltségű emberek elhitték, hogy egyesek képesek esőt csinálni. Elhitték, mert az megegyezett a kívánságukkal. De azonkívül mindenki hallotta, hogy az indiánok “‘táncolnak” az esőért. Hát ha a tudatlan indián “tánccal” tud esőt varázsolni, miért ne. tudna valamely okos fehér ember is! — mondották. Az ilyen okoskodást használták ki egyes kalandorok, akiknek legtöbbje ügyesen terjesztette magáról a hirt, hogy itt vagy ott milyen nagy esőt csinált már. Ma úgy mondanánk, hogy jó sajtóügynökökkel dolgoztak. De a legfontosabb az, hogy hiszékeny világban éltek az emberek; hittek a varázslatokban, a csodaorvosságokban, a szerencse talizmánokban, stb. Miért ne hittek volna tehát az esőcsinálásban is? És végre megerősítette az esőcsinálás hitét az, hogy időközönként az esőcsinálók eltalálták a helyes időt, amikor persze esett volna náluk nélkül Is, de az ily esetekben a legnagyobb határozottsággal követelték tudásuk elismerését. A gyarló ember Az esőcsinálók nagy szerepet kaptak a kukorica-termelő vidékeken is, ahol eső hiányában elsárgult, majd elhalt a fiatal kukorica, — az egész vidék legfontosabb termése. A kukorica-vidéken működött egy időben a magát ausztráliainak mondó Melbourne nevű egyén, akiről az a hir terjedt el, hogy már több helyen is csinált esőt. Vállalkozott arra, hogy három napon belül 100—200 mérföld környezetben legalább 2 incs esőt csinál 500 dollárért. Ha nem csinált esőt, nem kellett neki fizetni, igy sok környéken kapott rendelést, mert a farmerek ugv gondolták, hogy ha nem kapnak esőt, akkor nem fizetnek, ha pedig kapnak esőt, akkor megéri a pénzt. Melbourne titka abból állt, hogy nagyjából tudta az esős korszak idejét és akkor egyik szerződést a másik után kötötte körbe-körbe járva a 100 mérföldes területen s igy egyik-másik helyen eltalálta az esőt, amiért felszedte a fizetési s egyben a hírnevét is nagyon növelte. Jaj, de Melbourne ur is csak a gyarló emberek közé tartozott: rabja lett a lóversenyeknek és midőn az eső egy alkalommal csak a lóverseny- szezon utáni napon indult meg, rásütötték, hogy az esőt a lóversenyek miatt visszatartotta, hagyta elszáradni, tönkremenni a drága kukoricát. A dühös kukoricatermelők jól meghentergették Melbourne urat s ha gyorsan meg nem szöktetik, hát szíjat hasítottak volna a hátából. Hatfield, a legnagyobb Charles Mallory Hatfield hírneve túlszárnyalta az összes legendás esőcsinálókét. Azt hirdette magáról, hogy mesterségét Közcp-Amerikában tanulta 1902-ben, amikor beutazta azt a vidéket. Az első sikerét állítólag Hemet (Cal.) városkában aratta, ahol 1912 március havában 4,000 dollárt kapott a gyümölcstermelőktől az esőért. Négy év múltán, vagyis 1916-ban megint csak nagy szárazság érte Dél-Kaliforniát. San Diego város két rezervoárjában viz helyett már csak iszapot lehetett látni, a városban üvegszámra árulták az ivóvizet, igy sokan követelték, hogy Hatfieldet fel kell fogadni esőcsinálásra. Hatfield vállalta is a “rendelést” 10,000 dollárért. A városi tanácsosok közül többen ellenezték a dolgot, nem hittek a babonában s igy történt, hogy habár a “hívők” le is torkolták őket, de Hatfieldnek nem adtak írásos rendelést, vagy szerződést. Ha csinál esőt, majd fizetünk érte, — mondották. Az özönvíz Hatfield és a fivére kis fatornyot építettek a városi víztároló Moréna gátjánál, amelynek tetejéről január 8-tól kezdődőleg erősen irritáló büdös gázokat engedtek a levegőbe. Négy napi le- vegőbüdösités után, január 12-én beborult az ég és megeredt az eső. A csendesen kezdődő eső egyre erősbödött, másnap már szakadt, harmadik nap pedig ömlött, mintha dézsából öntötték volna. A víztárolók gyorsan megteltek, a gátak tetején átcsapott a viz, de az eső egyre tovább tartott. A városatyák megijedtek és üzenetet küldtek Hatfieldnek, hogy egyelőre elég volt az esőből, most már állítsa el. Hatfield azonban nagyon gőgös hangon válaszolta : — Az már nem az én dolgom, én arra nem vállalkoztam ! És a yiz ömlött tovább az “égből”, — mint mondani szokták. A viztárlók gátjai megelégelték az ostromot és január 28-án szépen lefeküdtek. Ezzel aztán útjára indult a nagy árviz. amely állítólag magával sodort 12 embert, ledöntött igen sok házat és kimosott 110 hidat. A 12 napig tartó vihar alatt 39 és fél incs eső esett, amire azelőtt és soha azután sem volt példa ezen a vidéken. A kártvallott emberek persze a városatyákat okolták az árvízért, mert nem kötötték ki Jíat- fielddel, hogy az esőt, ha egyszer elindítja, meg is kell állítani, amikor már elég eseti. A városi jogtanácsos úgy döntött, hogy valójában Hatfield nem is kapott megbízatást s azért nem is fizették ki az állítólagosán Ígért tízezer dollárt, amit Hatfield ügyvédje követelt. Sőt egy centet sem fizettek, mert bármily kis fizetéssel is elismerték volna a felelősséget és a kártérítési pörök özönét zúdították volna maguk ellen. A követelőket tehát Hatfieldhez utasították, aki azonban úgy elbújt, hogy senki sem talált rá. De nem is lett volna jó vége, ha a feldühösített emberiek elcsípték volna. A városi tanácsot is csak ügyvédje utján zaklatta, követelte a kialkudott 10,000 dollárt, majd lejebb és Jejebb ment, végre elvett volna már egy ezret is, de semmit sem kapott. Az itt elmondottak 1946-ban, a “túlságosan” sikerült esőcsinálás 30-ik évfordulóján kerültek újból az újságokba. Miután emlékeztem az eredeti eseményre, feldolgoztam ezt a “sztorit” a Bérmunkás naptár részére és a jegyzeteket meg az ujságkivágatokat egy nagy borítékba helyezve az “anyag-táskámban” mind máig megtartottam. Javított módszer Sőt pár évvel ezelőtt ez az anyag még szaporodott is egy újabb ujság-kivágattal. Ezt a “San Diego Union” nevű újságból vettem, amelynek egyik riportere találkozott valahol Hatfielddel s meginterjuolta a hires esőcsinálót. Mint ismeretes, az idei telet leszámítva Dél- Kalifornia újból szárazság cikluson ment át, mintegy tiz éve nem volt elegendő eső. A riporter tehát megkérdezte Hatfieldet, nem-e menne megint San Diegoba egy kis esőcsinálásra. — De igen, — felelte Hatfield, — de a kialkudott összegnek legalább a felét előre követelem. — És ha megint özönvíz lesz? — kérdezte a riporter. — Nem lesz, — válaszolta Hatfield nagy határozottsággal, — ma már tökéletesítettem a módszeremet és vállalkozom arra, hogy elálli- tom azt, mielőtt az árvíz elsöpörné a gátakat. San Diego városi tanácsa persze hallani sem akart többé Hatfieldről. Különben is az esőcsinálás módja is megváltozott. Az esőcsinálók most a felhők fölé repülnek s száraz-jeget, vagy más anyagot dobnak a felhőre, ami megindítja az esőt. Más esetekben alulról lőnek fel valamilyen anyagot a felhőkbe az eső megindítására. Egy- ideig ezt a módszert is mindenféle tudományos mázzal vonták be, de az utóbbi években mindinkább veszíti hitelét. De az is tény, hogy San Diego népe erre is elköltött néhány ezer dollárt. Hogy kaptak-e esőt, azt nehéz megállapítani. Ezt azonban dicsekedve mondják: “De árvizet sem kaptunk a pénzünkért!” Maradjon örök titok Hatfield nem sokra becsülte az esőcsinálásnak ezt az uj módszerét. Meg is mondotta a riporter- nak: — Hiszen azok csak akkor tudnak esőt csinálni. ha már esőfelhőktől borult az ég! Az igazán nem nagy dolog. Csináljanak esőt, mint én csináltam. akkor, midőn tiszta, derült az ég! Ugylátszik, hogy az általános közvélemény is Hatfield módjára gondolkodik az esőcsinálás uj “tudományos” módszeréről. Nagy garral kezdték 7—8 évvel ezelőtt, de most már egyre kevesebb megbízatást kapnak és nem hiszik el azon állításukat, hogy az eső megindításával jelentékeny csapadékot lehetne nyerni. Hatfield soha sem árulta el módszerének a titkát. Egyesek állítása szerint közönséges féker volt, mint a régi csoda-orvosok, akik kotyvalé- kokat készitettek mindenféle betegségek gyógyítására. Mások viszont azt állítják, hogy miután Hatfield néhányszor, — habár egészen véletlenül, — eltalálta az esőcsinálás idejét, ő maga is azt hitte, hogy az eső valóban az ő levegő-büdö- sitésére keletkezett. Minél öregebb lett, annál erősebb lett nála ez a hiedelem és azért hitte azt is, hogy a san-diegoi nép még 30 év múltán is keresi, hogy meglincselje. Most aztán vége szakadt ennek a dolognak is. A haláláról szóló hírlapi jelentés rátette a végső pontot. Kivágtam ezt a riportot is, kinyitottam a régi, már törékenyre barnult borítékot és a többi “adathoz” helyeztem. Aztán egy pillanatig gondolkoztam: “Mit csináljak ezzel a borítékkal?” Gondosan lezártam aztán csendesen becsusz- tattam a papírkosárba, ahonnan másnap ment az égető kemencébe. Vén Hatfield, öreg féker, aludd örök álmodat s veled együtt menjen feledésbe az esőcsinálás titka is! eREBffEBSiasaEHESSBeEStfBnEEBeSBRSgJSBMHH A JÓL KIFEJLETT VÍZILÓ kiálló nagy foga körülbelül 30 incs hosszú és eléri a 7 font súlyt. ♦ AZ EGYESÜLT ÁLLAMOK 1957-ben 779,800,000 dollár értékű külföldi aranyat vásárolt, jelenti a pénzügyi hivatal.
