Amerikai Magyar Szó, 1958. január-június (7. évfolyam, 1-26. szám)
1958-04-24 / 17. szám
10. AMERIKAI MAGYAR SZÓ Thursday, April 24, 1908 Irta: GERÉB JÓZSEF A magyarországi irodalmi újságok utóbbi számaiban a kritikusok szóváteszik, hogy a “pártos” (propaganda) költészet még mindig gyenge. Átnézve a magyar költészet újabb termékeit igazat kellett adni nekik, noha a poéták száma egész légió s nem egynél bizonyos méretű tehetség is mutatkozik, de igazán NAGY, ÖRÖKBECSŰ értékkel biró buzdító (propaganda) költeménynek nyomára sem akadtam. Az is igaz, hogy az IGAZÁN KIVÁLÓ költemények száma minden nyelvben nagyon kevés, mert az ilyen költemény írásához még a tehetség nem elegendő,' noha elengedhetetlen tényező. Az ilyen költemény megírásához szükséges, hogy az IGAZI KÖLTŐT, — aki, mint Petőfi mondotta: “kipattant szikra Isten homlokából”, — bizonyos méretű ihlet szállja meg, amely kényszeríti annak a költeménynek a létrehozására. Ezt az ihletet sem a várható jutalom, sem a felülről jövő parancs nem helyettesíthetik. Az esztétikusok szerint a költészet a legmagasabb rangú művészet; — a művészetek művészete. A költő is, mint minden másféle művész, értelmeit fejezi ki és hasonló érzelmeket hiv életre ^közönségében. A festő a vonalak, szinek és árnyékok segélyével teszi ezt; a szobrász a formákkal, a zenész a hangokkal, a költő pedig a szavakkal. A kultúra sok évezredes folyamata alatt az «ember agyában olyan ideg-központ fejlődött ki, amely tudomásul veszi a művészi hatásokat s azokat érzelmekké változtatja. Minél kulturáltabb az ember, annál fejlettebb nála ez a művészeti hatásokat felfogó központ s annál könnyebben rögzíti a finomabb hatásokat is. JWaradandó benyomás A tapasztalat azt mutatja, hogy a zenével legkönnyebb hatni erre az ideg-központra, míg a költészettel a legnehezebb. Zenével igen könnyű vig hangulatra kelteni, vagy elbusitani az átlagos embert; képekkel, szobrokkal már valamivel nehezebb. De legnehezebb a szavakkal, ahol az agyna£ előbb a szavak értelmét kell átvenni s ■csak azután veszi tudomásul azok színét, ritmusát, dallamát, ami az érzelmeket kicsalja. De viszont az igy keletkezett érzelem aztán sokkal mélyebb és tartósabb, mint amit a zenével érünk el, mert amig az a zene sziinte után gyorsan elenyészik, addig egy-egv IGAZÁN Jó MESTERI KÖLTEMÉNYNEK A HATÁSA ÉVEKIG MEGMARAD. Nincs a művészeteknek még egy olyan ága, amivel ily mély és maradandó hatást lehetne elérni. Éppen ezért az igazán jó költeményeket az emberiség drága közkincsének tekintik, amit a kulturált emberek nagyra becsülnek. És ez az oka annak, HOGY AZ IGAZÁN NAGY KÖLTŐKET OLYAN NAGYRA ÉRTÉKELIK, HOGY MINDEN MÁS HIBÁJUKAT MEGBOCSÁJTJÁK. A Fechner-törvény De van ennek a kérdésnek egy másik oldala is, amire egy német tudós, Gustav Fechner, esztétikus és filozófus mutatott rá, miért is az irodalom-kritikában “Fechner-törvény” néven említik. Ez a Fechner ugyanis az “ihlet-alkotást” igy fejezi ki: Minden IGAZI művészben van valami veleszületett alkotó erő, amely ki akar törni belőle, AMELYNEK ELFOJTÁSA FÁJDALMAT, BOLDOGTALANSÁGOT OKOZ A MŰVÉSZNEK. De a. művész termékeinek hatásfoka és a művész tehetsége nem számtani, hanem geometriai aránylatban állnak egymással. Költőkre vonatkoztatva ez a Fechner-törvény igy szól: Ha valamely költő a müvei átlagával, — mondjuk — három pont értékű hatást gyakorol, akkor hogy ezt a hatást megduplázza, vagyis hat pontra emelje, nem duplázott tehetségre és erőkifejtésre lenne szüksége, hanem háromszor- r-áramra, vagyis kilencszeres emelkedésre. Ez a Fechner-törvény némi magyarázatot ad arra, hogy a fűzfapoéták miért maradnak csak ciletáns költők egész életükre. De érthetővé teszi azt is, hogv az IGAZÁN KIVÁLÓ költemények száma miért oly kicsiny. És végre érthetővé teszi azt is, hogy parancsra egyetlen költő sem tudja a tehetségét négyszeresre, kilencszeresre vagy 16-szorosra emelni. Ilyen gyors ugrásra csak a “szív” (az érzelem) kényszerítheti az észt, — a tehetséget. Mesterművek De még a híres költemények között is csak mint nagyon ritka gyöngyszemek szerepelnek azon partizán (propaganda) versek, melyekkel a költő a közönséget valamilyen akcióra akarja rábírni. Az ily költészeti termékeknek egyik legragyogóbb példája Petőfi Sándor: “Egy gondolat bán-L engemet” cimü verse, amely az általános világszabadság olyan bemutatása, hogy azért az ember hajlandó legyen, ha kell, még életét is áldozni. Az ilyen mestermüveknél minden szónak a színe, hangja, értelme és árnyalata igen sokat számit ; egyetlen kis hiba a határtalan magas pa- thoszt komédiává változtathatja. És minél szü- kebb körre szorítkozik a költemény tárgya, annál nehezebb az egekbe törő magas pathosz megtartása. A munkások, a proletárok felszabadításának a tárgyköre jóval szükebb, mint Petőfi általános népszabadságának terepe. Régi szokásom, hogy május elsején átolvasok néhány olyan hires verset, amelyek immár közel félévszázados munkásmozgalmi életemben nagy benyomást gyakoroltak rám. Gondolom, ha már másképpen nem is tudom, ezeknek olvasásával ünneplem a május elsejét. Ahogy átnézem ezeket a verseket, különösen három költeményen akad meg a szemem, amelyek a proletár partizán költészet igazi mester- példányai. Nem mondom én azt, hogy a proletár költészet ezeken kívül nem rendelkezik több, hasonló szép és értékes költeménnyel is, de úgy tartom, hogy ez a három költemény a legtipikusabb kifejezője a tőkés termelő rendszer elleni küzdelemnek. Az első proletárok Pedig ezen költemények elsejét nem is proletár költő, hanem a német irodalom egyik legkiválóbb lírikusa, Henrich Heine irta még 1844-ben. Heine már jól látta azt a rettenetes nyomort okozó kizsákmányolást, amit az Angliában és Németországban gyorsan kifejlesztett szövőipar hozott létre, amelyet még a vallás, a hazafiság és a királytisztelet hazug eszméivel is megtetéztek. Az “Isten, király és haza” hazug jelszavakat leplezi le a “Takácsok” (Die Weber) cimü rendkívüli nagy erejű költeményében, amit valamikor „eredetiben tanultam, de itt Gáspár Endre fordításában adom. A TAKÁCSOK Irta: HENRICH HEINE Könnyük se csordul, csak ülnek zordul, előttük rokka, foguk csikordul. Ez a gyolcs Germania szemfödele, három nagy átkot szövünk bele. Szőjjük csak, szőjjiik! Átkos az isten, kihez könyörögtünk, fagyban ha vacogtunk, éhen ha hörögtünk; vártunk, reméltünk több mint eleget, megcsalt, kicsufolt, kinevetett — Szőjjük csak, szőjjük! Átkos a király is, urak királya, ki nem hederit a nyomor jajára, kinyuz belőlünk minden garast, s mint a kutyákba, golyót szalaszt -— Szőjjük csak, szőjjük! ALkos hazánk is, hazug hazátok, hol'csak gyalázat tenyész meg átok, bimbóra gázol a durva láb s dögön a pondró hízik tovább. Szőjjük csak, szőjjük! Perdül az orsó, a rokka kattan, szövünk napot s éjt fáradhatatlan — ez a gyolcs Germánja szem födele, három nagy átkot szövünk bele. Szőjjük csak, szőjjük! (Gáspár Endre fordítása) A másik költeményt magyar szerző, méghozzá IGAZÁN PROLETÁR költő irta. Sajnos, ez a költő élete vége felé hátatforditott elveinek s állítólag az alkohol áldozata lett. Ez azonban nem ronthatja már le az értékét annak a költeménynek, amelyet még valamikor a századforduló első éveiben irt és amelyben olyan képet fest a tőkés rendszerről, amilyet csak Dante világhírű müve mutat a pokolról. A költeménynek különösen a negyedik szakasza rendkívüli erejű. Dacára a szerző hűtlenségének, ezt a költeményt időközönként érdemes elolvasni. A TŐKE Ml? Irta: CSIZMADIA SÁNDOR A tőke mi?! . . . Érccé fagyott könny és verejték; Kik zsarnok istenné emelték: Azok fogják ledönteni. Arany trónján erősen áll még, Körülveszi dögvésze^ árnyék; De távolban már főikéi a nap, Nyomában illatos virág fakad. . A tőke mi?! . . . Vassziklája a fájdalomnak, Mit elsírnak és halomra vonnak A munka néma hősei. De ing a föld és a szikla orma Lebukhat majd a szennyes porba! Ketté válik alatta talaj, Átok kiséri sírba és kacaj. . . A tőke mi?! . . . Nagy bajnokok elhult vére, Melynek egy-egy zsarnok kedvére Kellett patakként ömleni. De játszva dönti le a gátarl A patak is, mikor megárad, S világokat söpörve el, rohan A medréből kilépett vérfolyam. . . A tőke mi?! . . . ősforrása minden gonosznak, Hullámai csak szennyet hoznak — Nincsenek drága gyöngyei... És gátja sincs e szennyes árnak, Folyamai dühöngve járnak A föld gyomrában és a föld felett. Pusztítva, irtva nemzedékeket. A tőke mi?! . . . Szégyenköve a szolgaságnak; Naponta rajt’ pirulva állnak A proletárok ezrei. Piros vérünk az irás rajta, Szilárdan gyávaságunk tartja; Hirdetve merészen és hangosan: Hol nincsen ész, erő hiába van! A tőke mi?! . . . Az öt világrész nagyhatalma, De mivé válna, ha nem adna A munkáskéz erőt neki? Rakjátok a kezet csak ölbe, Avagy szorítsátok ökölre: A gyáva bálvány talpán meg nem áll. Tort játszva ül felette a halál. A tőke mi?! . . . Mig némán tűrsz, keserves átok; De fordítsd meg a kalapácsot, Hogy a lelkét hadd nyögje ki! S eltűnik, mint a kínos álom, Mely nem él meg a napvilágon, A vaksötétség annak eleme, Ha az elvész, hatalma vész vele. A harmadik vers, amelyről szólni akarok, szintén proletár költő müve. De amig a két első vers, noha lángsorokkal festi a tőkés termelő rendszer borzalmasságait és igy az elkeseredett olvasókat esetleg akciókra késztetheti, addig a harmadik vers már magát az akció fegyverét, a sztrájkot magasztalja. Ez szinte természetes, mert ez a proletár költő, Cavingion Hall, az osztályharcot az Industrial Workers of the World (IWW) vándormunkásainak véres nagy harcaiban ismerte meg. Azon harcokban, amelyekben a szinte állati életre kény- szeritett “wobly” munkások egyetlen feervverük- kel, a sztrájkkal képesek lettek az embertelen munkaviszonyok megváltoztatására. Ezért a “wobbly” szemében a sztrájk több lett egyszerű munkabeszüntetésnél; fétissé lett náluk, amelyre úgy tekintettek, mint a vallásos emberek legfontosabb rítusaikra. A sztrájkba vetett határtalan nagy bizalom, a sztrájk iránti mély hódolat kifejezője ez a vers: Három költemény Szép költemények olvasása ünnepi hangulatot kelt
