Amerikai Magyar Szó, 1958. január-június (7. évfolyam, 1-26. szám)
1958-02-13 / 7. szám
Thursday, February 13, 1958 AMERIKAI MAGYAR SZÓ A szerencsétlen “13” Tisztelt Szerkesztőség! Mint már sok magyar testvérünk, én is hozzászólok a lapunkban megjelent levelekhez, mert nekem is van panaszom a hires “szabadságharco- sok”-ra. Feleségem és én 13 meglógottat fogadtunk be, ezek azonban nem menekültek, nem vettek részt az 1956 októberi forradalomban s mégis mint hősöket fogadtuk őket. Hamar ráeszméltünk azonban, hogy nagyobbrészíik csak azért szökött meg, mert hazug, külföldről pénzelt rádió Kánaán földet, tejbe-vajba fürdést ígért nekik, jófizetésü munkát és lakást. Tehát ennek a sok szökött magyarországi feleslegnek a legnagyobb részét az ingyenélés és gyors meggazdagodás vágya hozta ide, az itteni nép kárára, ahogyan én is tapasztaltam, mint egyike azoknak az amerikai magyaroknak, akik befogadtuk őket. Az amerikai kormány idehozta és szétszórta őket a szélrózsa minden irányába, tovább nem törődve velük. Ez a 13, akiket én befogadtam, az elsők voltak, akik Nyugat-Pennsylvaniába jöttek; 1956 nov. 30-án nagy ovációval fogadtuk őket a pittsburghi állomáson, magyar nemzeti szinü ruhába öltözött leányokkal, magyar, valamint amerikai zászlókkal; nagy látványosság volt az ám és nálunk mint mondják “open house” volt. Akkor még tényleg azt hittük, hogy igazi üldözött menekültekről van szó. 9 gyermeket, 2 férfit és 2 nőt, összesen 13-at fogadtam be egyszerre, de soha életemben ennél nagyobb tévedést nem követtem el, s többé nem fogok elkövetni. A gyermekeknek, tiz évestől két évesig, jönniük kellett, mert apjuk, anyjuk elhozta őket, de bár sohasem értek volna el hozzám. Az egyik nő rokonom volt, de nem ismerem el többé annak Mind Csornáról, Sopron megyéből jöttek. Az egyik K. nevű azóta elhurcolkodott, Elkhardt, Indianába. Szeretném az ott élő magyarság figyelmét felhívni e nagy hazug hősre, hogy egyetlen szavát se higyjék el neki. Nekem elég volt belőle öt hátig, mert folyton hazudozott, dicsekedett, hogy miként bánt el az “ÁVO”-sokkal. Amikor a Life magazin 1956 nov. számában megjelenő magyarországi képeket néztük, volt köztük több kép Magyaróvárról az ott lefolyt eseményekről. Magyaróvár 53 km-re van Csornától, de amikor a képeket megmutattuk K.- nek, elkezdte jártatni a kenyérörlőjét, hogy “nézzék csak, ezt a piszkos Ávós tisztet én akasztottam fel a saját nadrágszijamra” és a vele érkezett 21 éves legénnyel akarta bizonyítani igazát, mondva* “Nézd, Nándor, emlékszel rá ugye? Mondd csak!” — de a Nándor csak elfordult és nevetett mondva, hogy tud Pityu bácsi ilyet mondani, hiszen kinn se voltunk a falunkból! Ugvlát- szik hosszú nádrágszija volt a K.-nek, hogy Csornáról Magyaróvárig ért. Amondó vagyok, hogy az ilyen alakokkal nem veszített semmit Magyar- ország, mert ezekkel néni volt a magyar nép több, csak sűrűbb volt, mint az erdő a gazzal. Szerintem tartsa el őket az, aki idehozta őket, de én az ilyen hazafiaknak többé egy fityinget se adnék. A jó magyarok otthon maradtak akár jó a helyzetük, akár nem. Ezek szégyen-magyarok és ki velük Amerikából, nincs rájuk szükség, mert nekünk amerikaiaknak sincs munkánk. Szarka János Az igazi szavazol am lehal az útból eltai... Tisztelt Szerkesztőség! Itt küldöm előfizetésem jóbarátom, a Magyar Szóra, melynek érdekében mindig megteszem, amit csak tudok. Igaz, hogy ezért sokszor bántottak már, de az igazi szervezőt, melv nem más, mint a nyomor nem tudják az útból eltenni, mert az évről-évre megismétlődik, amint a munkanélküliség felüti a fejét. Mindig többen és többen vannak nyomorban, de amíg a segélyt kapják, addig valahogy megvannak. Amint azonban ez megszűnik és a munkaalkalom sehol sem mutatkozik, mindjárt kétségbeejtő helyzetbe kerülnek a többgyermekes szülők, akik sem házbért, sem ruhát, sem eledelt nem tudnak maguknak beszerezni. AJbertai olvasó Az amerikai munkásosztály történetéből . .. Tisztelt Szerkesztőség! Itt küldöm előfizetésemet és a naptár árát. A naptárban az 55 év lefolyásáról szóló cikk nagyon tetszett, szinte újra átéltem azokat az éveket. 1909 óta olvasója vagyok a lapnak és nagyon szeretem. Szeretnék egy néhány szót hozzáfűzni a névtelen levélhez. Ha a levél írója itt lett volna Amerikában, amikor a lovas kozákok rakásra lövöldözték a sztrájkoló bányászokat, amikor kizavarták őket a lakásaikból és a bányászoknak sátrakban kellett lakniok, melyeket a kompánia emberei felgyújtottak, az onnan menekülő asz- szonyokat, gyerekeket gépfegyverrel lekaszálták, akkor nem tudom, hogy milyennek látta volna Amerikát! Az amerikai munkások nem válaszolhattak Molotov-bombával, hanem kannás étellel és használt ruhákkal, gyűjtéssel siettek a bányászok segítségére. E ezek a munkás-ellenségek nem voltak kommunisták, de még csak oroszok sem! A levél Írójának nem kell a szocialista Magyarország, de még Amerika sem jó. Nem tudom, hogy hol és melyik országban szeretne élni, ha egyik sem jó neki. Szerintem neki csak a sputnik felelne meg, ott ő rendelkezhetne tetszése szerint. Egy nyugdíjas Újra Irt az ügyvéd Január 30-iki lapszámunkban “Egy ügyvéd kálváriája” cimü levél írója, Dr. Virág Gyula egy újabb levéllel keresett fel bennünket. Köszönetét fejezi ki benne, hogy lapunk helyet adott sérelmeinek közlésére és továbbfejleszti részletei(gen&si marost írásai) ÉN IS BETESZEM A GARAST Olvasva a Magyar Szó dec. 26-iki számában, úgy a neves, mint a névtelen levélírók leveleit és azokra adott mély, felvilágosító választ, szeretnék egy pár — az újonnan jöttek részére szükséges adattal — az utóbbinak adott válaszhoz hozzájárulni. Névtelen levélíró — mint ő maga mondja — sokat tanult. Lehet, de mint leveléből kiderül, nem jtanult meg gondolkozni. Azt Írja “elvégeztem az öt gimnáziumot, amely olvasásra nevelt”. Nem gondolja az illető, hogy az az állam, amely olvasásra neveli, tudást ad a népnek, annak a célja csak egy lehet: népe érdekeit szolgálni, önállóságot, szabadságot adni népének, mert csak tudatlan népeket lehet elnyomásban tartani. A régi jóvilágban nem akarták tanítani a népet, a mindenkori császárok-királyok és cárok azt mondták, hogy nekik nem tanult nép, hanem hűséges, alázatos alattvaló kell. Én már régen tanultam a történelmet, igy nem tudom mit nevez a levélíró a magyar nép “700 éves haladó hagyományainak”. Én csak azt tudom, hogy Magyarországot mindenkor idegen- származásü, a magyar néppel soha együtt nem érző királyok uralták és zsarolták. (Tisztelet az egy-két kitételnek.) A főnemességgel, a várurakkal együtt, akiknek hatalmi vágya nem ismert határt és azért a nép fiainak vére hol egyikért, hol a másikért — állandóan folyt! Kérdem, mit nvert ezáltal a NÉP? MIT? És nyert-e valaha valamit, valami előnyt, jobblétet vagy bármit — bármikor, bárhol, bárkiért vagy bármiért is ontotta vérét? Én csak azt tudom, hogy minden háború után csak rosszabb lett a nép helyzete, nagyobb lett a drágaság és nagyobb lett az adó. ottmaradt a sok nyomorék és beteg. Azt irta Petőfi egyik versében: “Ha megtérnek csonkán a csatákból, Koldusbotot ad a ha^a nékik, S ’’a elesnek, a feledés árja Foly sírjukon s neveiken végig”. Én, mint említettem, a ferenc-józsefi régi jóvilágban tanultam a történelmet, amely rendszer nem sietett ismertetni a mérhetetlen vérontást, ahol mindig és mindenütt a NÉP gyermekei hulltak el. De azt megértettem akkor is, hogy a Zsigmond király által Budán lefejeztetett 30 nemes ... és a Haynau-Habsburgok által Aradon kivégeztetett 13 vértanú legjobb, legnagyobb magyarjaink, akiket lehetetlen lenne itt felsorolni — nem a haladásért, nem a NÉP jobblétéért, hanem a parasztság és a nép elnyomásáért, gúzsban tartásáért lettek kivégezve, hogy a “tekintetes, nemes, nemzetes és vitézlő” rendek fennmaradhassanak időtlen időkig. És egy percig se higyje a Csokonay rádió most is szabad munkatársa, hogy a most általuk kitervezett rendszerben neki, vagy a hozzá hasonlóknak jobb helyzeben azokat a pontokat, amelyeket első levelében felsorolt. Sajnos, helyszűke miatt jelenleg nem adhatunk helyet e magánügy fejtegetésére, de azért idézünk levelének befejező részéből: “Hiszek és remélek a kormányzat és az Ügyvédi Kamara, valamint a kartársak legjobb indulatában. Bízom a szocialista igazságosságban. Hogy annyi évi szenvedés után végül is békében dolgozhatom egyedül szeretett hivatásomban. Hogy a teljes rehabilitáció következhet csak be, ami még eddig nem történt meg. “Hiszem és remélem, hogy meg fogják tudni érteni szomorú kényszer elmenetelemet, üldözött- ségemet. Be fogják látni, hogy feldúlt idegállapotomban, üldözési és félelmi érzetemben, végső elkeseredettségemben — orvosi megállapítás szerint' is — nem cselekedhettem másként. Soha, nemcsak hogy életemben büntetve nem voltam,, de még csak kihágásért sem indult ellenem eljárás. Soha, nemcsak, hogy senkinek hajszálat sem tettem az útjába — bezzeg annál többet tettek sajnos az én utamba — de mindig, mindenkinek csak jót tettem, melyre tanúim vannak. “Egyedüli hivatásom, az ügyvédség, azt tanultam, gyakoroltam, csak azt tudom tovább is folytatni. Nem élhetünk feleségemtől és családomtól örökre elzárva kölcsönösen. Mégis csak vissza kell kerülnünk egymáshoz. Remélem azt is, hogy sikerülni fog a kollektívába bekerülni és dolgozni. Dr. Yirágh Gyula”. te lenne, mint amit a mostani rendszer nyújtott nekik. A szerepek már ki voltak osztva a “nemes és vitézlők” között, neki csak a csalódás maradt volna. Az újonnan jöttek mindenféle panaszok ellenére is beismerik azon az előnyöket, melyeket ez. a rendszer — ilv rövid idő alatt is — képes volt nyújtani nekik. Most képzeljék el, hogy hova fejlődött volna az ország, a nép jóléte, ha nem folyt volna a titkos romboló munka! Ha mindenki a. haladást tartotta volna szem előtt. Ha az ellenséges rádió leadások nem verték volna állandóan a dobot Magyarország ellen, amit a hallgatók fantáziája százszorosán megnagyitotf. Enélkül sohasem történt volna meg a borzalmas vérontás. De megszéditette a könnyen heviilő fiatalságot, (amelynek átlaga a N. Y. Times szerint'25 éven alul van.) a külföldi bőség. Minden sarokra odaképzelt egy csapot, amelyek egyikéből tejet, másikból mézet, a harmadikból pedig dollárt lehet csapolni. A névtelen elfeledte, hogy azt az-országot a semmiből próbálták felépíteni, amihez a nép részéről tengernyi jóakarat és összedolgozásra volt szükség. Azt pedig nem tanulta meg, hogy Amerikát is igy építettük. Hogy itt is át kellett élni a kezdeti nyomorúságokat, éhséget, hideget, amig egyszer igazán jóllakhattunk. De mi nem türelme denkt diünk, igaz akkor nem volt egy másik, igére' földié, ahova — otthagyva csapot-papot — elmehessünk. A munkásság kálváriáját nagyori szépen feltárta az iró a válaszában, ahhoz igazán nincs mit hozzátenni. De ezzel kapcsolatban rá kell mutatnom arra, hogy az ujonnanjöttek igazán megtalálták a szabadságot. Hisz szabad itt mindenki, akinek nincs mondani, kérni, követelni valója: Akinek a más feje nem fáj — csak a saját kis gyomra legyen tele. És erről gondoskodtak a válaszban felsorolt áldozatok, egyének és események. ők most kényelmesen — mint aki jó munkát végzett — leülnek a terített asztalhoz, úgy mintha ők is tettek volna érte valamit, hogy az dúsan meg legyen rakva ennivalóval vagy mintha azt a nagy gyárosoknak bányakároknak vagy a bankároknak köszönhetnék. A Csokonay rádió most is szabad munkatársának nincs mitől félni, mert a harcedzett amerikai munkástábor ezután is kiharcolja az ő számukra is a nagyobb darab kenyeret, hogy ők szabadok lehessenek. Ne essék félreértés ha megkérdezem a névtelen levélírót, hogy mit tud a “700 éves haladó hagyományaink” és az azalatt elesett drága harcosok véráldozata konkrét eredményeképpen felhozni? Ha már a történelmi változások (évezredek óta) vérontással járnak, ebijen csak az a fájdalmas az ő szemükben, hogy nem a grófok és nagybirtokosok érdekében történt. A 12 év alatt ártatlanul kiöntött vér száradjon a Judások és árulók életén, akik azt előidézték. 1956-ban polió-megbetegedésék száma 48%-ka! csökkent. Ezt a nagyszerű eredményt a Salk-szé- í unitnál történt beoltásokkal érték el.
