Amerikai Magyar Szó, 1957. július-december (6. évfolyam, 27-52. szám)

1957-07-18 / 29. szám

AMERIKAI MAGYAR SZÓ

July 18, 1957

Lázadó báránykál

Egyszer csak a birka-türelemnek is vége szakad

írta: GERÉB JÓZSEF

Bevallom, én bizony nem tudom elhinni, hogy az a sok kellemetlenség, baj és szenvedés, amiben mostnában részünk van, csak agysejtjeink működésének a jelenségei s igy valójában nem is léteznek, hanem csak úgy bebeszéljük magunknak. De amit igy bebeszélünk, — mondják a “psychology” (lélektan) apostolai, — azt kis hozzáértéssel éppenugy ki is beszélhetjük magunkból. Ez a “kis hozzáértés” az, amiben én nem igen "hiszek s az ilyen leckékért nem vagyok hajlandó fizetni.

Mert lehet ugyan, hogy sokféle bajt “bebe- sszél” magának az ember, de a “kibeszélés” már nem olyan egyszerű dolog. Itt van példának a HIDEG-HÁBORÚ. Bebeszélték, hogy a Szovjetunió támadni akarja az Egyesült Államokat, megkezdték tehát a fegyverkezést, amit nem tudnak abbahagyni, hiába BESZÉLTÉK KI, hogy az a támadás csak légből kapott mese volt.

Aztán gyakorlatból tudom, hogy vannak olyan esetek, amelyeknél még a hírhedt Dr. Peale “pozitív gondolkodás” módszere sem használ. Itt vannak példának a mai förtelmes melegek. Hiába biztatom magam a Peale módszerén, hogy “egészen jól érzem magam a nagy melegben !” — ha a hőmérő a száz fokon felüli területre ugrik, önkénytelenül is ezt válaszolom a fenti biztató mondatra: “Hazudsz, barátom, hazudsz!” És ezt már aztán igazán pozitív módon mondhatom.

A meleg még nem is lenne olyan kellemetlen, ha nem lenne páradús a levegő és éjjel lehetne aludni. De igy hiába veszem elő Rév. Peale rendszerét, hiába mondogatom magamnak fetrengés közben az ágyban: “Most aludni fogok... most aludni, fogok... most aludni fogok ...” Addig hánykolódom, hogy végre mérgesen mondom: “Fogsz ám a fenét!” Ezzel aztán fel is adom a pozitív gondolkodást.

Régi módszer

De mert még mindig csak hánykolódom, hát elhatároztam, hogy visszatérek a régi jól kipróbált rendszerhez: a birkaolvasáshoz, ami igen egyszerű dolog, nem kell hozzá lélektani dokto- rátusz, sőt még teológia sem.

Az ember csak kis, két lábnál nem magasabb korlát-keritést képzel maga elé, az egyik oldalra ugyanazon képzeletbeli erővel egy nyáj birkát telepit, amelyek egymásután ugrálnak át a kerítésen. Mármost ha gondosan számoljuk az átugrálókat, mire a hatszázhoz jutunk, egész biztosan elalszunk.

Persze, hamár az ember csinálja, hát csinálja ízlésesen. A birkák ne legyenek akármilyen kölöncös juhok, hanem kedves pof áj u, ragyogóan tiszta fehérszőrü báránykák, amelyek szemléletében is élvezetet talál az ember. Hamár a képzeletre bízzuk a teremtést, miért ne választanánk a legjavát, hiszen egybe kerül?

Az egyik barikának adunk egy darabka sóskiflit, amit nagy élvezettel fogyaszt el s a megmaradt másik darab kiflit csaléteknek átdobjuk a kerítésen. Erre á barika utána ugrik, a többiek meg azt hívén, hogy a korláton' túl rájuk is vár a manna, követik az elsőt és igy megkezdődik a barikák ugrálása, mi meg hozzáfoghatunk a számláláshoz.

Visszatérnek

Egyideig szépen és rendben megy a dolog, de amikor elhagyjuk a százat, hát látom, hogy az egyik bárány a jobb oldalon visszasompolyog, majd a korláton keresztül visszaugrik az eredeti oldalra.

— Hej, az apádat! — kiáltottam rá. Még szerencse, hogy figyeltem, igy el tudtam kapni a lábát és vissza tessékeltem, aztán folytattam tovább a számolást. Kis idő múlva látom, hogy úgy a jobb, mint a bal oldalon is visszaugrott egv-egy bárányka s hiába kapkodtam jobbra is, balra is, egyszerre eltűntek a falka közepette.

— Hát most meg mit csináljak? — kérdeztem csak úgy magamtól. Mert annyi bizonyos, hogy akár fél éjszakát is eltölthetek a vissza- sompolygók keresésével, a nyájban már nem ismerek rájuk. Hagytam hát őket, hadd ugorjának mégegyszer, ha éppen kedvük tartja. De ettől kezdve jobban figyeltem s amikor észrevettem a következő visszaugrót, hirtelen elejébe tettem a lábamat a korlátra, amit persze már nem tudott átugrani s visszaesett.

Engem meg ne rugdalj! — mordult rám a megtorpant bárány.

Csodálkozva néztem rá. Nem az lepett meg, hogy megszólalt, hanem az, hogy ilyen merészen szállt szembe velem. És aztán mindjárt le is tegezett, mintha valamikor egjTütt kondáskod- tunk volna. Ki gondolta volna, hogy ez a szelíd kis jószág ilyesmire képes legyen? Gondoltam, talán megütötte magát, jó lesz hát, ha megbékítem.

— Nézd csak kis barikám, — szóltam hozzá becézően,*— dehogyis rugdallak én téged, de látod, te vagy az oka, hogy a lábam eléd tettem, mert nem teljesítetted a kötelességedet.

— Micsoda kötelességet? — kérdezte ártatlan pofával.

— Visszaugrottál és azzal megzavartad az olvasásomat, — mondottam neki.

— Miért volna az a mi kötelességünk, hogy téged elaltassunk? — szólt közbe egy másik bárány. — Hát azt hiszed, hogy mi nem jobban szeretnénk a friss lucernásban legelészni, vagy a szellős karámban szundikálni, mint itt ugrálni a te szórakoztatásodra?

Lázadoznak

Körülnézek, hát látom, hogy a báránykák szemei már nem is kékek, nem is oly szelídek, hanem borúsak és haragosak. Aztán a fejeiket is vészjóslóan csóválgatták. Szóval látható lett a nagy elégületlenség. — Nini, a teremtésit, — mondom úgy magamnak, — hiszen ezek LÁZADNAK, jó lesz hát okosan beszélni velük. Szerencsére igénybe vehetem a TUDOMÁNYT s könnyen észretérithetem őket.

— Báránykák, ide hallgassatok! — kezdtem a tudományos fejtegetéshez, ősidők óta közismert dolog, hogy ti vagytok az erény, a béke és a türelem megtestesítői. Ezt a dicső múltat akarjátok most...

— Már éppen elég volt abból a dicső múltból,

— vágott közbe az egyik bari, aki valamilyen vezér félének látszott.

— Hiszen ez csak egy kis szórakozás, ami nekem is meg nektek is csak jót tesz, — kezdtem csillapítani őket, amire jobbról is meg balról is nagy nevetéssel válaszoltak.

— Szórakozás neked, de nem nekünk, — mor- dula rám a vezér. — Persze ti, túl okos meg túl kapzsi emberek mindent^csak a magatok szempontjából néztek. Azt hiszitek, hogy ami nektek jó, hát az jó minden élőlénynek. A világegyetem központjába képzelitek magatokat és úgy tartjátok, hogy minden, de minden csak titeket szolgáljon.

— De kérlek, báránykám, — vetettem közbe,

— hogyan mondhatod azt? Mi, a természet koronái, annyira önző lények lennénk?

— Blá-blá-blá, — mondotta a vezér, — hiszen minket is csak azért szerettek, mert gyapjúnkból ruhát, a bőreinkből hamisított perzsa bundákat, a húsúnkból báránypaprikást és egyéb ínyencségeket készittek, sőt még a beleinket is felhasználjátok és közben szentül hiszitek, hogy mi, a BIRKA-NEMZETSÉG végtelenül boldogok vagyunk, hogy titeket igy szolgálhatunk.

F elokosodtak

Most már egészen nyilvánvaló lett, • hogy az eddig mindig türelmes birkafajt valaki feloko- sitotta, öntudatra ébredtek és fellázadtak. Jajj, mi lesz az emberekkel, ha az állatvilág öntudatra ébred? — jutott eszembe hirtelen. Akkor jön aztán csak az igazi nagy, általános társadalmi forradalom. Jó lesz lecsendesiteni őket, gondoltam. A vezér említett valami szentet, megpróbálom tehát a vallás igénybe vételét, a lázadó emberéknél az sokszor használ.

— Kedves kis jószágaim, — kezdtem megint nagyon behízelgő, szinte kenetteljes h»ngon, — ne mondjátok, hogy mi nem becsülünk benneteket, hiszen már a bibliában is olvashatjátok, hogy Ábel, az első ember fia BÁRÁNY ÁLDOZATOT mutatott be az urnák. ..

Általános nevetéssel fogadták szavaimat. Az egyik bari mindjárt meg is jegyezte:

— Azt a szép mesét is a ti érdekeiteknek megfelelőleg meghamisítottátok.

— De ez már nem igaz! — tiltakoztam erélyesen.

— Már pedig úgy van, — mondotta az egyik bárány, akinek olyan tudós kis pofája volt, hogy komolyan kellett venni a szavait. — Az eredeti Mózes mesében úgy volt, hogy Ábel gonosz, szadista természetű fickó volt, aki örömet talált a virágok letépésében és az ártatlan állatok le- gvilkolásában. Mikor az apja kérdőre vonta, hogy miért gyilkolt le egy kedves kis bárányt, hát azt hazudta, hogy azt az Urnák, — vagyis a Kert tulajdonosának akarja adni. Ádám elhitte neki, mert már elfelejtette, hogy az Ur előtt egészen egyforma értékű minden teremtménye, a bárány tehát éppen olyan kedves, mint az ember és az Urnák nem lehet azzal kedveskedni, hogy valaki elvágja a nyakát egy ártatlan báránynak. Csak ti, hiú és önző emberek találtátok ki, hogy az ur kedveli az ilyen cél nélküli öldöklést és még máig is hirdetitek ezt a hazugságot, hogy azzal a háborúkat igazoljátok.

A büntetés

— Lári-fári, — vetettem közbe, — hát akkor miért büntette meg az Ur Káint azzal, hogy kiűzte őt a Paradicsomkertből?

— Ne bolondozz! — vágta vissza tudós bari, aki ugvlátszik, hogy a teológiához is értett. — Hiszen addig be voltak zárva a Kertb^. de jutalmul azért, mert megbüntette a fivérét, az Ur kinyitotta a kaput s mondotta: Most már menjetek, ne raboskodjatok a kis kertben, nektek adom az egész földet. Hát hol van itt a büntetés? Kérdezd csak meg azokat a rabokat, akik a börtönök kertjeiben dolgoznak, mit szólnának az ily büntetéshez. Persze ti, kapzsi emberek még az egész földtekével sem vagytok megelégedve, most már a Hold meg a csillagok után kapkodtok.

Ebben lehet valami igaz, — gondoltam magamban s ha sokáig vitatkozom velük, még letorkolnak, csúffá tesznek. Legjobb lesz, ha erélyesen lépek fel, mint Amerikában szokták a sztrájkoknál. Kirendelik a rendőrséget, a katonaságot, sortüzet adnak s a megfélemlített lázadókból megint engedelmes rabszolgák lesznek.

Erószakszervezet

Kezdtem gondolkozni, hogyan tudnék rájuk ijeszteni, hogy az ugrálás folytatására bírjam őket. Végre is nálam az volt a fontos, hogy elaludjak s nem az, hogy teológiai ismereteket szerezzek. Egyet húztam a nadrágszijamon, mutatva, hogy azt korbácsnak is lehet használni és igen erélyes hangon szóltam rájuk:

— Csőcselék birkák, oktalan állatok, ha azonnal meg nem kezditek az ugrálást, hát közétek cserditek. — Ekkor hirtelen eszembe jutott valami, — ha tovább is makrancoskodíok, hívni fogom a kutyát! Igen is, a kutyát, az majd elbánik veletek! — Még erre sem mozdultak, mire el kezdtem kiabálni:

— Pegi, Pegi, Pegi, gyere csak, kergesd meg őket!

Ugrálás helyett az egész banda csak mosolygott. A tudós meg nevetve mondotta:

— Azt ugyan hívhatod, ott szundikál egész nap a televízió elé tett párnán, örül, hogy megszabadult más állatok hajkászásától.

Hát ezzel megint felsültem, — mondom magamnak. Azért mérgesen kiáltottam feléjük:

— No jól van, menjetek hát a pokolba! Majd előveszek egy unalmas könyvet s az elaltat.

— Arra a célra talán a saját Írásaid is megfelelnek, — vágja a szemembe az egyik röhögve, amit a többiek is nagy hahotával fogadtak,

— Ejnye te szemtelen ripők, ezt már nem tűröm, — fakadtam ki dühösen és előre léptem, hogy a szemtelen pofának jól meghúzzam a füleit. Ugylátszik nem vettem észre, hogy egy pillanattal előbb az egyik bárány a hátam mögé sompolygott, most aztán egy kis keveredés, dulakodás támadt, élűiről meglöktek, mire hanyat- zuhantam s olyat ütöttem a padlón, hogy majd lyukat fúrtam rajta.

Ahogy felkapaszkodtam s visszaültem az ágy szélére, persze a korlátnak meg a lázadó bárány- káknak már hült helyük sem volt. De én még sokáig tanakodtam:

Jaj, mi lesz az emberrel, ha az állatok öntudatra ébrednek?!

OLASZORSZÁG “atom-városa” a Lago Maggiore partjain, Ispra városka közelében épül föl. A tervek szerint a telép első atommáglyája 1958-ban kezdi meg működését.