Amerikai Magyar Szó, 1957. július-december (6. évfolyam, 27-52. szám)
1957-10-03 / 40. szám
AMERIKAI MAGYAR SZŐ Thursday, October 3, 1957 12 Október 6-a jelentősége f Irta: MÁRKI ISTVÁN Amidőn nagy történelmi események évfordulóján megemlékezünk nemzeti hőseinkről, akiknek személyéhez fűződik az ország és népének érdekében vívott ádáz küzdelmek sorozata, gyakran feltesszük magunkban azt a kérdést: vajon miért kell nekünk, ma élőknek évről-évre visszatérni a történelmi múltba sok esetben tanácsért, vigasztalásért és a reményszálak kereséséért? S amint agyunkon átsuhant ez a kérdés, azon nyomban rávillant a felelet is: “azért, mert minden nemzet történelmi múltja nemcsak saját népe, hanem az egész emberi világközösség nagy tanító mestere, mert ebben a múltban megtalálhatjuk minden idők problémáinak okát és okozatát, amelyekből tanulva gyakran a fejlettebb emberségesség elveit követve, őszintébb és önzetlenebb megértéssel és jóakarattal orvoslást találhatunk különböző társadalmi betegségekre, amelyek gyógyításával egészségesebbé, boldogabbá tehetjük népünk életét.” A dicsőséges és győzelmes amerikai szabadság- harc példamutató biztatására az öreg Európa népei egyre-másra indítottak el forradalmakat, melyeknek okát az akkori idők felületes felmérésében csupán a népek elégedetlenségének tulajdonították, ma azonban másfél évszázad távlatából már biztosan megállapíthatjuk, hogy ezeket a népi szabadságküzdelmeket az egész társadalmi rend avultsága és az ezzel járó súlyos betegségi tünetek okozták. Mert abban a korban még az istenfélők és törvénytisztelők sem igen vették észre, hogy édesanyák reménytelen helyzetük miatt százával raktak ki újszülötteiket az utcára meghalni és csak jelentéktelen volt azon müveit polgári emberek száma, akik megkérdezték, vagy egyáltalán törődtek vele, hogy miért van ez igy? Országok d,espota uralkodói nem akarták észrevenni, hogy a zenés kávéházakban dorbézolók mindegyikére tucatjával esik az olcsó pálinkától menthetetlen- ségig korcsosult páriák és az éhségtől prostitúcióba züllött gyermeklánykák tömege. Nem vet(gehcsi makit nasaij > Nyaralás közben ÍLegtöbb ember amikor vakációját eltölteni vidékre megy, elhatározza, hogy átadja magát a már nagyon kivánt és jól megérdemelt édes semmitevésnek, hanyatt fekszik a zöld gyepen, nézi az úszó felhőket, napsütésben hallgatja a madarak csicsergését, holdas estén pedig a kis tücskök cirpelését. S aztán az történik, hogy alig zárta be maga után a zajos városi élet kapuját -— máris önmagába néz, rendezi összekuszált gondolatait, kiradíroz egyet-kettőt és másokat illeszt helyébe, amelyek lassan tervekké formálódnak át. Másszóval — gondolkozik. (Már amennyire a Kish-nyaraló “mind barát” vendégei ezt megengedik.) És miért ne? Semmitevés közben ezt is lehet csinálni. Igaz, egyszer nagyon régen azt hallottam egy általam bölcsnek tartott egyéntől, hogy - az — nagyon rossz szokás. . . már mint gondolkozni. Szerinte minden megoldódik magától. (Én hamarosan rájöttem, hogy nem igy van, mert aki a. homokba dugja a fejét, annak a hátsó részébe üt a menykő.. . Mig ha látja közeledni a vihart, védekezhet, vagy... el is futhat előle.) Hamarosan rájöttem arra is, hogy az a másik oldal amelyet magunk hatalmazunk fel arra, hogy sorsunkat kormányozza — az gondolkozik és mindig kigondol valamit a saját javára, ami természetszerűleg ellenkezik mindennel, ami a munkásság érdekeivel egyenlő. Ezen elmélkedés közben megjön a Magyar Szó, átnézzük először a főcimeket, az egyleti híreket, (hiába. . . az érdekel bennünket elsősorban, hogy hol járnak, mit. csinálnak a mi kedves, öregedő munkástársaink és társnőink.) Aztán elolvasom & munkásleveleket, amelyekre — mint a clevelandi:. lapkonfereneia, valamint 'Szánd munkástársunk is megállapította — olyan nagy szükség van. Ezek a levelek tükrözik vissza olvasóink gondolkodását, amikor elmondják élményeiket a gyárossal, a formánnál, esetleg az unióval való ték észre, hogy minden jól öltözött egyén mellett ezrével járnak embei'ek cafatokra szakadt ruhában. Hogy minden egyes örömre ezer mélységes fájdalom sikolt, s minden kacagásra könnyek áradata szakad. A brutális kényszer és a nyomorúság korszaka volt ez mindenütt Európában, ahol ugyan fénylett a vallásosság világossága, — azonban hiányzott az emberi szívből a könyörületesség és a jóság sugallata... S ebben a reménytelenségtől már-már halálosan mérgezett atmoszférában indította el Kossuth apánk a magyar szabadság- harcot, miután a kisnemesség jogainak még szü- kebbre vonása és a jobbágyság irtó elnyomása és kizsákmányolása emberileg már szinte kibir- hatatlanná vált. A kossuthi megmozdulásnak kettős célja volt: egyik felszabadítani a jobbágyságot a keresztény emberségesség elveinek alapján, a másik pedig kivívni a magyar nemzet függetlenségét és porrá- zuzni az osztrák bilincset, amely évszázadokig gúzsba kötötte a nemzetet és ezzel párhuzamban meggátolni a magyar faj kiirtását, esetleges beolvasztását a német közösségbe... Kossuth Lajos, aki magyarságának büszke érzetét isten- imádáshoz hasonló szentségnek tartotta, akárcsak fogadott hazánk atyja Washington György, a függetlenség, szabadság, egyenlőség és testvériség jelszavaival indította el a harcot és ékesszólására napok alatt az ország apraja-nagyja a kibontott zászló mögé sorakozott. A köznépnek nem sok veszíteni valója volt, mert jogtalansága és nyomorúsága mellett csupán életét mondhatta magáénak. És ezt az életet szívesen áldozta fel jövő sorsának megjavításáért. Mikor azután megindult a nagy harc az országra tört osztrák ármádia ellen, a rögtönzött nemzeti hadsereg hitének erejével kettőzötten harcolt a kossuthi célkitűzések megvalósításáért. És amidőn az osztrák zsarnokot a magyar kard csapásai futásra kénysze- ritette, akkor az Európa másik zsarnokához kö- nyörgött segítségért. Miklós orosz cár megszívlelvén az osztrák császár könyörgését, Lengyelkisebb-nagyobb összeütközéseik érdekes és tanulságos részleteit, munkáséletük harcát, küzdelmét — egész mibenlétét. Kölcsönösen tanulnak belőle. Az egyforma sorsban élőket felvilágosítja, bátorítja, megértik belőle, hogy sorsuk közös... Hogy nincs sült galamb, sem manna hullás... ha javítani akar helyzetén — azért tenni kell valamit. így aztán azt is megértik, hogy nem a pénz forgatja a nagy kereket, melyeket világnak nevezünk — akár szép, zöld hasú dollár, font, frank, vagy márka a neve — hanem az erős, izmos mun- káskarok. Mint Petőfi már AKKOR megírta: “Mit ér csak ekkép Szólni: itt a bánya! Kéz is kell még mely a földet kihányja. Amig feltűnik az arany ere ...Se kéznek nincsen semmi érdeme ?!” Hát nincs!!! Akkor sem volt és most sincs! Sajnos, a munkásság nagyon keveset tanult; tisztelet a haladó szellemű lapokat olvasó' csekély százaléknak. Semmitevés közben azon gondolkoztam, hogyan lehetne felébreszteni olvasóink érdeklődését a közügyek iránt? Hogy amikor átolvassák a Magyar Szó nagyszerű munkatársainak felvilágosító cikkeit, gondolkozzanak fölötte és az éppen kézenfekvő igazságtalanságok ügyében próbáljanak tenni is valamit. Közben az is eszembej ütött: nem lenne-e jó, ha a Szerkesztőség, ill. a Szerkesztő Bizottság, meghatározná azt is, hogy a válasz kb. hány szó lehet. Én azt hiszem, ez fokozná az olvasók érdeklődését és érdekes lenne megtudni, mit fog ez kiváltani. Sok olyan életbevágó kérdést lehetne feltenni, amelyre szükséges lenne összpontosítani olvasóink figyelmét. Érdekes lenne megtudni a feleletekből azt is, hogy olvasóink hogyan bírálnak el egy olyan kétélű fegyvert, mint az Automation? Amely — mig technikailag csodálatraméltó, ugyanakkor fejlődése — természetszerűleg — munkájukból, megélhetésükből szorítja ki a munkásságot. Ezt a veszélyt növeli az iskolákból minden évben százezerszámra kiömlő, munkára kész fiatal erő, amelyet mindenkor előnyben részesítenek. Erre az a rögtönzött felelet, hogy kevesebb órát fognak dolgoztatni. És ez a helyes, hisz a gépeket azért tökéletesítik, hogy az emberek munkáját megkönnyítse. A baj azonban ott van — és erre keország leigázóját, Paskievics herceg tábornagyot 200 ezer katonájával a megszorult osztrák seregek segítségére parancsolta. A 175 ezer katonát számláló osztrák sereg 200 ezer orosszal szaporodva támadott a 162 ezer főből álló magyar nemzeti hadseregre. És még ezzel a túlerővel is szembeszálltak katonáink, s a szabadság ígéretével felvértezetten, oroszlán hősiességgel harcoltak a váci, zsolcai és keszthelyi csatákban, s a világ csodálatára a számbeli túlerő dacára is teljes fényében csillogott a magyar vitézség. Később azonban a sokszoros túlerő Arad környékére szorította a magyar sereget, majd 1849 augusztus 14-én Világosnál fegyverletételre kényszerült. Ezt a szabadságért vívott küzdelmet nem nyerte meg népünk, s az igaz ügyért folyó férfias tusát a bresciai hiéna, Haynau generális vér- törvényszéke váltotta fel, s ettől kezdve a bakó ült törvényt a magyar bajnokok felett. Az aradi vértanuk kivégzése után hosszú esztendőkre az egész nemzet gyászruhát öltött, és siratta vértanú fiait, akik közül sokan évekkel a legyőzetés után is életükkel fizettek az emberi szempontokat semmibevevő, győztes elnyomó fegyverei előtt. Azonban mindennek dacára ez a legyőzetés még a határokon kiviil is “az osztatlan szabadság” jelképévé magasztosult, pedig az 1849-es kortársak közül sokan borúlátóan a maguk reményeinek vesztét vették tudomásul a bukás végzetében. . . A szabadság nagy költői pedig a géniusz megérzésével magát a szabadságot gyászolták ebben a bukásban, s verseikben erre kívánták felhívni és irányítani a világ népeinek lelkiismeretét és szimpátiáját. Ezért marad tehát számunkra örökké jelképes dátum október G-ika, amely napon a 13 aradi vértanúra emlékezünk, mivel ok jelképei lettek nemcsak a magyar szabadságharc elbukásának, hanem világértelemben magának az eszmének is, amelyet olyan halált megvető hősiességgel képviseltek. Ezért nem feledkezhetik meg az utókor róluk, mert meggyőződéses, bátor kiállásukkal méltóvá tették magukat erre a jelképes szerepi’e és egy évszázad múltán is, sőt még ezen túl is, az ő nevük jelenti a feltámadásra kész eszmék és az emberiség folyton fejlődő szabadságra vágyását, s méltóságához illő jövőjének legendás megvalósítását. •: > vesen gondolnak, hogy csak annyi óráért lesz fizetve, ahány órát dolgozik s az árak mindennap feljebb mennek... Sztrájkjog korlátozása a Taft- Hartley-törvénv által, az unionok meg vannak gyengítve a “Munkához való jog” törvénye által. A keveset kereső munkás -örül, hogy nem kell tagdijat fizetni és nem siet csatlakozni, nem érti meg mit jelent egy tömegben, egy akaraton, lenni — amikor kenyere, megélhetése forog kockán. Ez a súlyos probléma megoldást követel — talán hamarabb, mint bárki is gondolná. A kérdés az: Mi a teendő? Bár végeérhetetlen a nagyjelentőségű kérdések sorozata, én nem szándékszom a kérdéseket feltenni, a Szerkesztő Bizottság tisztábban látja melyek azok, amelyeket az adott helyzetnek megfelelően — meg kell világítani. Élő személyek nevét nem viselhetik intézmények, helységek a Szovjetben \ A Szovjetunió Legfelsőbb Tanácsának Elnöksége szeptember 11-én közzétett törvényerejű rendeletében megállapítja, hogy ezentúl kiemelkedő személyiségek emlékének megörökítése céljából csak haláluk után és csupán rendkívüli esetekben. a dolgozók, a szovjet és a társadalmi szervezetek kérésére lehet ilyen személyekről területeket, kerületeket, városokat, falvakat, üzemeket, kolhozokat, intézményeket, vagy szervezeteket elnevezni. A törvényerejű rendelet meghatározza a névadás módját és célszerűnek tartja, hogy a jelenleg élő állami és társadalmi személyiségekről elnevezett területek, kerületek, városok, üzemek, kolhozok, intézmények és különféle szervezetek nevét megváltoztassák. A törvényerejű rendeletet azért adták ki, hogy megszüntessék a névadások módszerében meglevő hibákat és rendezzék ezt a problémát. Ezén a területen — állapítja meg a rendelet — “nagy hibákat követtek el és eltértek a lenini hagyományoktól”. HA AZ IGAZAT TUDNI AKARJA, A MAGYAR SZÓÉRT NYÚLJON KARJA!
