Amerikai Magyar Szó, 1957. július-december (6. évfolyam, 27-52. szám)

1957-10-03 / 40. szám

Thursday, October 3, 1957 AMERIKAI MAGYAR SZÓ 11 Gomba-isten országa Ember, vigyázz! (Madách) A robbanás utolsó visszhangja is órákkal ez­előtt elhalt, s az egész tájon olyan tompa csönd uralkodott, mint mélyen, lent a tenger fenekén. Szél se rebbent, csak fent magasan terjengett egy nagy, furcsa, fehéres gombaformáju felhő. A kobalt-bomba robbanása egészen megváltoz­tatta a táj képét. Azelőtt nagy város állt itt te­mérdek házzal, utcával, forgalommal, mindazzal, ami egy ilyen háztömkeleghez tartozik — reggeli ásításokkal és telefoncsengéssel, kanálzörgéssel és ruhasuhogással. De ez már régen volt, nagyon régen, legaláob négy érával ezelőtt. Igen, a roboanás egészen megváltoztatta a tá­jat. Bár néhol még megmutatja kontúrjait az egykori utca, legtöbbnyire a házak helyét sem lehet felismerni. A törmelék kisebb-nagyobb he­pehupákat alkot — kő, tégla, fa, vas, üveg egy­aránt darabokra tört az óriási légmozgásban. Süt a nap, sugárcsápjaival végigtapogatja az élettelen hepe-hupákat és csodálkozik, hogy me­leg fényében még egy legyecske sem zümmög. Csak a gomoaalaku atomfelhő uralkodik még a tájon, némán és hatalmasan nézi müvét. De mégis! Valami mozog! A hepe-hupák kö­zött valami, vagy inkább valaki mászik előre, illőre? Hol van itt elöl és höl hátul? Kúszik, ka­paszkodik kifelé egy eltemetett betonpincéből. Aztán feláll, lassan, óvatosan, mint aki kételke­dik: szabad-e? Tömzsi, esetlennek látszó alak, mintha búvár lenne, ruhája egybeszabott vastag gumi, vagy ahhoz hasonló anyag, szétálló ujju kesztyűt visel, fejét üvegszerü burok védi, — kitűnő, törhetetlen és tökéletesen átlátszó mű­anyag. Cipőjének talpa vastag, alig emeli. Nehéz a ruha, vagy fáradt a búvár. Megy. Hol letérdel és elhengerit egy követ az útból, hol megáll és figyel, meg-meg-inog, mintha áramlat lökné. A búvár megy-megy a nagy rádióaktiv levegőten­gerben, s csak valahol nagyon magasan a feje felett sejtheti e tenger felszínét. Felnéz. . . Észreveszi a fenségesen lebegő gom­bafelhőt, mire irtózattal eltakarja szeme elöl a kilátást. Valahol egy vasbot akadt a kezébe, arra tá­maszkodva botorkál. Hirtelen ismét megáll. Va­lamit észrevett. Sok búvárt ért már hasonló ka­landos meglepetés, amint a viz alatt járva elsüly- lyedt hajók féloldalra dőlt testét pillantotta meg. Ez itt azonban nem hajó, hanem repülőgép. A robbanás közben, vagy utána zuhanhatott le, fél­oldalra dőlt, ablakain szénnéégett arcok néznek kifelé. Elégtek. De ha nem ez történik velük? Ha csak kényszerleszállást hajtanak végre? Mindegy — halálosan biztos halál-tengerbe szálltak alá. E derűs fényben fürdő kövek, tégla­darabok és a repülőgép darabjai gyilkos sugara­kat ontanak magukból. A hajótörött repülőgép utasai leülhetnének játszani a kövekre, vidáman beszélgethetnének, — észre sem vennének sem­mit, a sugarak máris behatoltak a ruhába, a bőr­be, az izmokba, már át is járták a csontokat. Ebben a tengerben lassan fullad meg valaki, ez nem öngyilkosoknak való. Csak a búvár ruháján nem hatolnak át a suga­rak. Védőruha. Maga mögött hagyja a repülőgépet, s hol az egyik, hol a másik irányba kóvályog, mig várat­lanul egy hozzá hasonló alakot pillant meg. A másik vékonyabb termetű, s egy dombocskának dűl. Mi az? A plasztik üveg és a gázszűrő elnyeli a zokogás hangját, de még a vaskos gumiöltözet is átveszi a remegő vékony vállak zokogását, a mozdulat, a rémült lélek vergődését kifejező moz­dulat átérzik a búvárruhán is. Két ismeretlen arc, de soha két lény ennyire közeli rokonságban nem volt, mint ők, soha két mber nem találkozott elválaszthatatlanabbul. egyik, az első, aki megjelent, férfi, a másik nő. A férfi kinyújtja kezét — nagy, otromba Kesztyűikkel alig tudják átkulcsolni egymás uj­jait, de aztán mégis összefonódik a két kéz. Per­cek telnek el nagy mozdulatlanságban, a bus fáj­dalom és a megmenekülés csodája okozta áhí­tatban. Most már együtt mennek tovább. De ime, a tájon nemcsak törmelék van. A vá­ros széle felé hatemeletes házmaradvány szökik az égnek. Csodával határos módon menekülhe­tett meg, de itt van. Keskeny betonfal, körülötte mindent lehántolt a robbanás. Csak a lépcső ka­nyarog rajta felfelé, mig a hatodik emeletnél hir­telen végeszakad — az utolsó lépcsőfoknál a sem­mi következik. Bámulják a különös építményt. Torony. Tetején se kereszt, se csillag, se félhold, hanem a semmibe vezető lépcső. A férfi lelkében kérdés bukkan fel: Nem az ő életük jelképe ez? Nem az utolsó lépcsőn állnak-e ők is, amelyről a következő lépés már a semmibe vész? Meddig kell még menni e törmeléksivatagban? Itt kell-e összerogyniuk végleg, vagy lesz egy hely, ahol inni és enni lehet? Találnak-e vizet, amelyet inni lehet, van-e még kenyér, amelvet lenyelhetnek a gyilkos méreg rettenete nélkül? Van-e még gyümölcs, amelynek hamvas héjá­ról nem indulnak ki gyilkos sugarak? Hátuk mögött zuhanás hallatszik. Összerezzen­nek, megfordulnak, de rögtön mindkettőnek ke­serű mosoly suhan át az arcán. Mitől ijedtek meg? Ki fenyegetheti őket? Hiszen rajtuk kívül senki más sincs itt. Léptük súlyától indult meg egy kő. Közben a férfi az első ijedtség hevében revolvert rántott. Most nézi. Kis fekete jószág. Mit is akart vele! Lőni? Ha-ha-ha! Minek az most már! Milyen szépen fekszik benne egymás­hoz közel simulva a hat golyó. Bum! bum! bum! bum! bum! bum! Kilövi őket az ember és kész. Ha csak húsba mennek, nem is halálosak, sőt szép hamar felgyógyul az ember. A golyók ártatlan játékok, — de maga a revolver, ahogv itt tenye­rében hever, retenetessé, hatlövetűből millió lö­vetűvé vált- Akár meghúzzuk a ravaszt, akár nem — atomrészecskék millióit lövi ki magából szüntelenül. Csak valakinek a tenyerébe teszem, csak némán ráfogom és már megöltem őt. A de­rék, jó revolverbe beleköltözött a halál. S a férfi felnéz a gombafelhőre. Lassan mégis mind kevesebb lesz a törmelék és elhagyják a várost. Z 'ld, meleg zöld szín fogadja őkety s valahol messze már fák. Mikor vehetik le a ruhát? A vágy erőt ad, s a mázsás tehernek tűnő öltözetet most már gyors tempóban viszik tovább, mig végre megállnak. Egy nyomás, s a búvárruha, mint a kagyló kétfelé nyíló héja, lehull. Nézik és nem merik megérinteni egymást, csak szívják szapora lélegzettel a szüretien levegőt és isszák a látványt. Nem, ez még nem a szerelem sóvár tekintete, csak az örömé, hogy élő emberi formát látnak, szemet és szájat, bőrt és ruhát, tapadó, a test hullámaihoz simuló ruhát. Mint aki felocsúdott, a férfi párja keze után nvul és futni kezd vele. Most már tudják, merre van előre és merre hátra. Rohannak lélekszakad­va, szemüket a közeledő erdőre szegezik, hátuk­ban mintha egy lándzsa hegyét éreznék. Végre megállnak. Partot értek. Sürü erdő, hüs, csillapítja a veritékes homlo­kot, nyugalmával csititja a lelket is. Ám a part sem veszélytelen, a tenger nehezen engedi foglyait. Alig lépnek a fák közé, távoli dörrenések ütik tarkón őket. Mint állatot a kötő­fék, rántja őket vissza a rettenet. A levegő kék­jét valami földöntulian éles villanás borotvája ha­sítja végig, suhintásától fájdalmas görcsbe hú­zódnak a szemek. Mi az? Utánuk jött? Vagy csak képzelődnek? Fenn az égen komoran lebeg a gombafelhő. A két ember kitágult pillával mered rá. Hol a segítség? A nő eszelősen felsikolt, kezeit össze­kulcsolja, térdre rogy és sebesen, szinte fuldo­kolva beszélni kezd: — Felséges Gomba-Isten, lásd hozzád imádko­zom. Kérlek, könyörülj meg rajtunk, tehetetlen férgeken. Engedd, hogy ezt az eget csak szelid villám és a baráti mennydörgés zavarja meg és te magad rettentő látomásként ne jelenj meg so­ha. Könyörgünk, ne fordítsd felénk sugaraidat s ne jöjjön el a te országod. Engedd, hadd tartsak egészségesen siró csecsemőt az ölemben. Ó, ne kelljen rettegnem, hogy vérem elapad és sejtje­imbe belopakodik a halál. A férfi megrendültén áll és nyugtatóan simo­gatja a nő haját. De az szemét lehunyva tovább imádkozik: — Könyörülj meg rajtunk, nagy Gomba-Isten, hiszen tudjuk, hogy egyetlen pillantásodra hamu­ba omlik minden, tudjuk, uralkodsz minden por- cikánkon, s csendes bosszúd elől nem menekül­het meg a fü között megbúvó kis bogárka sem. .. Párja ismét hazzáhajol és szinte a fülébe sut­togja: — Ne félj, ne félj, majd csinálnak védőruhát, ha kell és orvosságot adnak... — Ugye! — a nő kap a szón, megragadja a vigasztaló kezét. — Ugye, nem kell elpusztul­nunk? Vannak, akik értenek a Gomba-Isten nyel­vén ... a papjai. Igen, papokat hozatunk, dolgo­zunk majd rájuk és nagy tisztelettel leszünk irántuk — csak elhárítsák haragját fejünk felől. Csend. Az ima végeztével elhagyták a helyet. Most már szaladtak, gondoktól terhelten rótták az ös­vényt. A nő még a könyörgéstől remegő hangon kérdezte: — Házat építünk? — Igen — válaszolta a másik —, olyant mint a városban volt. Oda pedig nem térünk vissza többé. Oda nem teheti emberfia többé a lábát. Tiltott és átkozott város lesz az, melyről ezrecP éveken át csak suttogva mernek majd beszélni az emberek. Talár Imre AZ UNALOM — BETEGSÉG A modern technika fejlődésével egyre több uj foglalkozási ágban kell leküzdenünk az egyhan­gúság és az elzártság rémét, A nagy távolságo­kon közlekedő pilótákat, a népekre felügyelő mun­kásokat, a teherautók vezetőit stb. halálos ka­tasztrófákba sodorhatja a fásultság. E kérdés tanulmányozása során a kanadai egyetemen D. 0. Hebb professzor megvizsgálta az unalom okozta agybeli elváltozásokat. A “kí­sérleti nyul”-ak szerepét diákok vállalták. A világtól hermetikusan elzárt, hangszigetelt fülkékben helyezte el őket. Tapintásukat vattá- zott kesztyűkkel, látásukat műanyag ellenzők­kel gátolta meg. Néhány diák 5 napnál tovább “kitartott” a fülkében. Egyébként a diákok gon­dolatai hamarosan összekeveredték, ködössé vál­tak, Ítélőképességük erősen csökkent, s mint a pszichológiai kísérletek eredményei mutatják, va­lóságnak hittek el különféle kisértethistóriákat és egyéb fantasztikus történeteket. A diákok a fülkébe léptük előtt elhatározták, hogy tanulmá­nyaikra, az, egyetemi előadásokra és egyéni ügyes bajos dolgaikra fogják gondolataikat összponto­sítani. Egészséges elhatározásaikat azonban csak­hamar elhessegette az emlékek zűrzavara. Ha valamely nemrég látott filmet próbáltak — mint­egy orvoslásként — felidézni magukban, újabb parazita-gondolatok tömege zavarta meg gondo­latmenetüket. A rövid megszakítások (étkezés stb.) alatt a diákok viselkedés gyermekes, és ingerlékeny volt. Szemük előtt zavaros képek kavarogtak, hal­lásuk, tapintásuk ugyancsak képzelt benyomáso­kat érzékelt. A kísérletek befejeztével az érzék­szervek csak lassan kerültek vissza normális ál­lapotukba. Az agy ritmusának elváltozásait folyamatosan regisztráló elektro-enkefalogram (agy-elektro- gram) az áloméhoz hasonló hullámzásokat mu­tatott. Amikor a diákok visszakerültek a mindennapi életbe, menten a megszokott élményeiket s be­nyomásaikat keresték. Kiderült hát, hogy a be­nyomások, észlelések szüntelen “bombázása” az agyműködésnek nemcsak sava-borsa, hanem alapvető lényege is; nélkülük betegség támadja meg az agyat. Milliárdos károkat okoznak a rovarok Az Egyesült Nemzetek mezőgazdasági szer- vezetőnek megállapítása szerint a világ mezőgaz­dasági termékeinek csaknem egyharmadát rova­rok pusztítják el. Csak a sáskafélék okozta káro­kat évi 85 millió dollárra becsülik. Hatalmas ro­varkárokat szenvednek az Egyesült Államok me­zőgazdái is. Káruk évente mintegy 3 milliárd dol­lár. ' OLVASSA MAGYAR SZÓT? SZEREZZEN MÉG EGY OLVASÓT!

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents