Amerikai Magyar Szó, 1957. július-december (6. évfolyam, 27-52. szám)

1957-09-19 / 38. szám

AMERIKAI MAGYAR SZÓ

Thursday, Sept. 19, 1957

14

Móricz Zsigmond:

A BICSKA

A kis állomáson két felszálló is volt, s igy a fák alatt hatalmas futkosás volt. Rettenetesen rakott .almafák hajlottak le a vasúti kocsikig, úgyhogy aki kihajlott az ablakon, akár szakíthatott is róla, ha elég hosszú karja volt.

— Hamar, hamar! Gyerünk csak! Felszállni! — kiabált a kalauz, s már emelte is a sípját a szájához, mikor feltűnt a bakterház előtt kipirosodva a falusi tiszteletes, aki a bakfis lányával igyekezett a vonathoz.

Erre a kalauz levette szájáról a sípot, s visz- szatartotta a vonatot, mig a lelkiatya. ő maga is kálomista volt, beszállt egy harmadosztályú kocsiba.

— Jaj, de megfutottam — mondta a pap, s törülgette magáról az izzadtságot.

Akik bent voltak a kocsiban, ellenségesen néztek rá, mert nyilvánvaló volt, hogy panama történet: egy ur kedvéért feltartották a vonatot!... De kíjlönben is ősi ellenszenv fogadta az uj utast, aki jön elfoglalni egy helyet a kupéban, ahol a bentülők az őslakók tulajdonjogával védik a padot s a levegőt.

— Na, ülj le, fiacskám, ülj le kicsim, köszönöm szépen — s megköszönte egy fiatal asszonynak, aki helyet adott az ablaknál. — Nagyon köszönöm.

Ezzel letelepedett s a dübörgő vonatban lassan beleszoktak, beleszintelenkedtek a társaságba.

— Látod, fiam, igy szeretek én utazni: harmadik osztályon; a jó nép között — mondta lányának a pap —, nézd, milyen derék, becsületes emberek, csak ugv süt róluk a jóság, emberség, a becsület. Magyar emberek ezek! Ilyen tisztességes jó arcokat csak magyar vidéken lehet látni!!! Csak itt az Alföldön! Fiam, a kálvinista magyarnak nincs párja!

A kislány hozzá volt szokva, hogy amit az apukája mond, az szép és azt el is kell hinni. Szegényke hitte is, csak az orra ne lett volna olyan kényes.

Egy-két állomás múlva az apa előszedte az elemózsiás kosarat, mert ha az ember vonatba

ül, mindgyárt enni kell. Ez az illem. A harmadik

osztályban. Mert itt a legszebb dolog, amit mi- ■ v.elni tud az ember, , a leguribb, a legfinomabb, az: ha eszik! Ha van mit enni neki. Pláne, ha jó falatok vannak. Rántott csirke! Azt kipakolni.

Az a beszéd.

Hát a pap is kipakolta a gyönyörű bécsi szeletet. Két és fél kiló borjufelsárt hozatott a felesége, a nagy mészárostól, hogy néhány igazi szép szeleteket készíthessen az útra; a cafat, a csont, az inak otthon maradtak nekik. De akkorák is voltak ezek, mint egy-egy palacsinta. S jó vastagok, pirosra, puhára sütve. Nincs az a virág, amelyet a templomban jobban megnézhetnénk, mint egy-egy ilyen szelet sült húst a harmadik osztályon.

Tyü, teremtette, de nincsen bicska! A nagy sietségben otthon hagyta a tiszteletes ur.

— Mondtam, hogy ott maradt az asztalon! — pattintott a pap, s körülnézett méltatlankodva.

— Ejnye, ejnye. ..

Most már mi lesz. Csak nem fogja az ember marcangolni a húst a foggal, ki hagy tudja!

Nem, nem. Ott ült szemben velük egy öreg pásztorforma ember, aki kezdettől fogva nagy szerényen s szemmozdulás nélkül nézte őket. Egy olyan igazi alföldi, megközelíthetetlen vén pápista betyár, akinek a szeme átlát a veséken. Hallotta az eddig is a sok szót, de azt is jól tudta, hogy olcsóbb a harmadik osztály, mint a második. Mert ha a második osztály volna olcsóbb, vagy pláne az első, a legelső osztály volna a legolcsóbb, mondjuk, ha ingyen jegye volna a tiszteletes urnák az első osztályra: akkor nem menne a lányával a jó nép közt a harmadikon, hanem elmenne, a magaszőrüek közt az elsőn.

No dehát ha nincs bicska, az más. Nyúlt a zsebbe, a kislajbi zsebíbe, s akkor megállt. Megcsóválta a fejét s nyúlt a csizmaszárba s kihúzta onnan rendes sárgarézzel kivert kis bőrtokban a bicskát.

Kivette, a mandlija ujján takarosán megtörölte s odanyujtóttá:

— Tessék.

— Haj, köszönöm szépen — mondta a pap —

nagyon szépen köszönöm. _

Ráhunyoritott a kislányra,- hogy nem kell azt

komolyan venni, hogy a kés a csizmaszárban

lakik s a kabátujjába való pucoválást. .. Inkább, no ő is megtörülte egy kicsit — hogy a gazda meg ne sértődjék — a tenyerébe.

Azzal hozzáfogott szeletelni a húst.

De hogy fogott az a bicska!... Szinte megijedt tőle... Mint a vajba, úgy ment a húsba. Mint a borotva a szőrszálat, a levegőben metszette.

— Ejha — mondta elismeréssel — ez aztán

bicska!

— Bicska! — mondta az öreg.

— Nagyon fájin bicska! — szólt a pap. — Nagyon, nagyon remek bicska!

így aztán megették a húst, a kenyeret, almát, mindent. Igen jóízűen, nagyon jól laktak vele. Közben megújította elismerését a pap, hogy:

— Mesés egy bicska! — mondta.

— Meghiszem azt — bakkantott az öreg mezei ember.

— Remek egy isteni bicska. Ilyen élű bicska még nem volt a kezemben.

Ez igy ment, mig csak újra meg nem törülgette a kést, s visszaadta. De még akkor még- egyszer megdicsérte:

— No, kedves bátyám, köszönettel adom vissza kését! Nagyszerű egy szerszám! Mondhatom, hogy finom éle vanl

— Hm — mondta az öreg pásztor, s nagy méltón érintette meg a kés élét a körmével — azt csak a Hektor tudná megmondani!. ..

A papnak leszállt a vére:

— Hát micsoda bicska ez?

— Ez kérem ?. .. Herillő bicska!

A pap belesápadt s rögtön nyúlt a konyakos üveg után a kosárba.

— Mi az apukám, mi az? — kérdezte a kislánya.

— Semmi, semmi, fiam... a... a.... csúnya, dolgot szokott vele vágni... a körmét, meg mit... tudod...

S már sietve itta a szilvóriumot, amit a három csillagos üvegbe a jó gondos tiszteletesasszony töltött.

Három napig folyton konyakozott, mig elfelejtette a finom élű, isteni jó bicskát.

(1925.)

TENGERPARTON

(Elbeszélés)

Két fiatalember — távoli ország két fia — nézte a tengert. A tengert, amely talán sehol sem szebb, mint a bolgár partok mentén. Az ég olyan kék, mint Hellas vagy Nápoly felett. A part homokja bársonyos. A fiuk a távoli halászcsónakot nézték, s együikük, aki beszélt bolgárul, a parti halászianya öreg őrét próbálta szóra bírni, De a vén halász hallgatott. így csak messziről figyelték a bölcs nyugalmú öreget, akit csodálatosképpen messze elkerült az atomkorszak. Magába zárta világa, az évezredek óta változatlan tenger. Az öreg a parti forrás kristályvizét lavor- nyi mederbe terelte, majd a friss vízzel hosszan locsolta, dörzsölte borostás arcát. Azután egy törött üveg vastag fenekét szétpattintotta. Gondosan megtapogatta a kagylóstörésü cserepek élét, kiválasztotta a legalkalmasabbat, a víztükör fölé hajolt , és boszorkányos ügyességgel megborotvál- kózott. A két fiú még fel sem ocsúdott a látvány okozta meglepetésből, amikor a domboldalról sudár, fekete lány futott a parthoz. Belegázolt a tengerbe, egy hatalmas sziklakőre kapaszkodott, amelyet puha, zöld moharéteg borított, és énekelni kezdett. A dal szárnyalt a hullámok felett, életöröm, lobogó fiatalság, vágy parázslóit benne. A fiuk megbabonázva hallgatták. A vén halász látva kigyulladt arcukat, csufondárosan felnevetett. Ekkor hallották először a hangját.

— Kalina Razvigornak énekel. Kalina csak a tengert és Razvigort szereti.

Ezalatt a parthoz ért a legszélső halászcsónak. Feketére égett, erőteljes fiatal férfi ugrott ki belőle. A lány hozzáfutott és szótlanul belékarolt. Lassan eltűntek a dombhajlat mögött. Az öreg halász tüzet rakott, olajat öntött egy fekete serpenyőbe, belévetett néhány apró halat, a tűzre helyezte, majd a távolba mutatott, ahol a fiatalokat elnyelte a domb és újra megszólalt.

— Láttátok Razvigort? fí a környéken a legjobb halász. Tenregész volt. egyszer kikötött SZo- zapóiban. Amíg társai mulattak, s futottak a lányok után, ő könyyet olvasott. A tenger lányáról

szólt a történet, aki csónakkal repül a hullámokon, s keresi a legderekabb halászt, akit párjául választhat. Akkor látta meg a tengerparton Kalinát. Razvigor már nem volt gyerek, elmúlt harminc éves, és mégis megejtette a látomás. Két hét múlva eljött hozzánk. Azt mondta, megunta a végnélküli utazásokat, nyugodt életre vágyik. Én tudom, hogy Kalina szeme fogta itt. Meglelte a tenger lányát és nem tudott többé elszakadni tőle.

Az öreg ekkor szétosztotta a ropogósra sült halat, s közelebb húzódott a fiukhoz.

— Egy fiatalember járt itt a múlt nyáron. Ha jól tudom Angliából vagy Amerikából — folytatta az elbeszélést. Az idegen felverte az egész tengerpartot. Piros sportkocsin száguldozott. Tágas, kényelmes sátrat vert a parti sziklák alatt, s gumicsónakján járta a tengert. Jóképű, bolondos fiú volt, valami pénzeszsák fia, aki kalandot, titkokat keresni jött a mi földünkre. Szerette a társaságot. A .nyelvünkbe is hamar beletanult és szórta a pénzt. A mieink csak mister Dollárnak nevezték. És mister Dollár jóizüt nevetett újdonsült becenevén. Egyszer a fiú, itt a parti sziklák alatt meghallotta Kalina énekét. S attól kezdve árnyékul szegődött. Mi tagadás, a lánynak is tetszett az autó, a csónokázás, s a felszabadult jókedv,. amely a fiúból áradt. Mig egy szép napon kitört a vihar. Éles szél fújt a partok felől. Fodrozta a hullámokat, S mister Dollár csónokázni hivta Kalinát. A lány nem félt az erősödő széltől. A fiú fiatal volt, erős, ő semmitől sem félt. Csak Razvigor szive dobogott erősebben. Látta az idegen fiú szemében bujkáló tüzet. De nem szólt. A hajósnép hisz a babonákban. S a tenger lányáról meg volt Írva Razvigor könyvében, hogy őt választani nem lehet. Ő választja ki azt, akihez legjobban huzza a szive. S Razvigor Kalinára bízta a választást.

Mister Dollár teljes erejéből evezett az erős idő szélben. A kis csónak egyre -távolabb került a partoktól, s bent, a viztenger kellős közepén a fiút elragadta a szenvedély. Könyörgött, kérte a lányt, esdekelt neki. S amikor már más fegyver nem kínálkozott, elvesztette fejét és gőgösen p-'nzt ajánlott Kalinának. Rengeteg pénzt. Az

ajánlatért kis híján életével lakolt. Mert a szerelmet talán még megértette volna a lány, hiszen a szerelem úgy támad észrevétlenül, mint a tengeri vihar. A tenger sem tehet arról, ha szelíd hullámait hegyekké tornyozza a szelek szenvedélye. De a pénz hallatán Kalina gúnyosan felkacagott. Kitaszítva a könyörgő fiút, a hullámzó vízbe ugrott. Az ugrás lendülete felborította a csónakot és a fiú is a vízbe zuhant.

—■ Bátor fickó volt. Meg kell adni — folytatta az öreg. — Nem kapott a biztonságot jelentő csónak után. A lány nyomában úszott, szembe a növekvő hullámokkal. De a tenger nem játékszer. Meglakol, aki nem tiszteli törvényeit. Kalina, a tenger lánya alázattal bizta magát a hullámokra. Mister Dollár dühödten, ifjú ereje tudatában harcbaszállt velük. S a parton álló Razvigor — aki lélekben szintén átélte a drámát és diadallal érezte, hogy Kalina feléje, őlhozzá közeledik — azt is látta, hogy a fiú nem bírja sokáig az áldatlan erőlködést. Talán utolsó percben mentette ki.

Amikor mister Dollár kimerültén partraszállt Razvigor csónakjából, kicsit megszeppenve, de újra csak a pénzével hozakodott elő.

— Hálával tartozom. Kérjen amennyit akar — mondotta köszönet helyet Razvigornak.

Az csak nézte őt harag és ellenségeskedés nélkül.

— Hagyjon bennünket békén a millióival. Menjen isten hírével. Múló, nyári passzióból ne gázoljon az életünkbe.

— Szerette az idegen Kalinát, vagy csak játszott vele? Én azt hiszem, szerette! — tűnődött az öreg halász. — De Razvigor hangjában annyi emberség zengett, a szavain annyira átsütött igaza, hogy a vidám, szőke fickó mit sem felelhetett. Másnap elröpült a piros sportkocsin.

A két fiú hosszan hallgatott, majd az egyikük megkérdezte a halászt.

— Kalina is szerette mister Dollárt ?

— Hogyan szerethette volna azt a pénzeszsákot? Kalina mindig csak Razvigort szerette. És a tengert.

Kékesdi Gyula