Amerikai Magyar Szó, 1957. július-december (6. évfolyam, 27-52. szám)

1957-09-19 / 38. szám

*va JIAYöAK IA3IIH3MA

Irodalom ^Művészet

MÓRICZ VIRÁG:

Az utolsó napok

Tizenöt éve, 1942 szeptember 4-én hunyt el Móricz Zsig- mond.

...Mikor hazajött Debrecenből Leányfaluba, ■újra előszedte a Rózsa Sándor forrásmunkáit. Már akkora halom volt, mint az Erdély-anyag. Egészített egy hatalmas, teljes iv nagyságú naptárt, melyen év, hó és napok szerint ki volt dolgozva, hogy Rózsa Sándor és a többi regényalak és szereplő mikor, hol, mit csinált. Egészen a betyár haláláig. ,

Még két hetet akart pihenni és majd ősszel, ha egyedül marad a házban, nekilát a harmadik regénynek.

Sokat babrált ezen a térképen, vagy naptáron, grafikonon, akárhogy nevezzük. Csak a kiadatlan és kiadandó könyveinek uj táblázataival foglalkozott többet.

Még egy keserves utolsó harca volt a könyveiért. Megpróbált az akkori miniszterre hatni, kicsikarni legalább egy kis biztatást. Agyonhallgatták.

Igv múltak augusztus utolsó napjai.

A kertben most egy szelíd, jóravaló asztalos volt a kertész. Kitatarozta a virágházat, megszögezte a kerítést, nem Ígért csodákat, de ha kókadtan is, virágok bóbiskoltak az utak szegélyén.

Augusztus 29-én, ebéd után Gyöngyi telefonált: kislánya született. Apánk vette fel a kagylót. Hirtelen elborította a meghatottság, nem tudott válaszolni. Egy szót se tudott mondani, leejtette a kagylót, elszédült.

Nem voltam otthon. A házban három kisgyerek, nem lehetett tejet kapni, elmentem kecskét venni. Mikor hazajöttem, azzal fogadnak, apu rosszul van.

Ágyban feküdt, de már lekicsinyelte a betegségét. Ideges nevetéssel csóválta a fejét a hirtelen megnémulásán s Gyöngyiről beszélt örömmel. Mondom, vettem egy kecskét. Erre méregbe jött:

— Ha egy kecske beteszi a lábát, a kertben minden fa reszketni kezd!

Délután kijött a verandára sárgásfehér lebernyegében és soká s szinte úgy tűnik, vidáman beszélgetett. Rózsa Sándorról, a Magvetőről, amiből aktuális részieket olvasott fel: a mára olvasta a múltat.

Mentegetőztem a kecske miatt. Legyintett: nem számit, jól van. A gyerekeknek kell, ez fontosabb, mint a fák.

Elég jó étvággyal vacsorázott, aztán lement a kertészékhez. Ott volt egy szomszéd házaspár, akinek azon a héten halt meg egy aranyos, szép kicsi lányuk. Elhallgatta bánatukat, elmesélte, hogy haltak meg az ő fiai.

Kilenc óra tájban visszajött a verandára. Leült közénk és a szomorú családról beszélt. Az apa apja valaha sokat dolgozott a házán, az anyjáról novellákat irt, szerette őket. ..

... Nagyot, görcsöset ásított s elment aludni.

Éjszaka zörejre riadtam. Több, ismétlődő, zuhanó hang. S megint. Nyöszörgés és dörgés.

Ijedten szaladtam. Ott feküdt a földön, nyögött, vinnyogott.

Nem bírtam felemelni, férjemet hívtam.

Visszatettük az ágyra.

Nem tudott beszélni, béna lett a nyelve. Mégis még annyit mondott:

— Hány óra?

— Fél négy.

— Morfium! — csikorgott a foga közül.

Jött az orvos, megállt előtte.

Már nem tudott szólni, féloldala, nyelve megbénult, ép kezével mutatta az injekció mozdulatát. Az orvos nevetett, s biztatta, csak pihenjen minden elmúlik.

Összerántotta a szemöldökét, elfordult.

Hivtunk más orVost, azt is elűzte. Rémülten hallgattuk, mind a kettő mondta: agyvérzés. Be kell vinni a kórházba. Tegyünk jegestömlőt a homlokára.

Telefonáltunk a mentőkért.

Egész délelőtt haragosan feküdt. A jegestömlőt lerántotta magáról. Az ágya a falfelöli csikón most is tele volt könyvekkel. Ép kezével magára huzigálta a könyveket. Telerakta magát könyvvel. Komor volt és eltökélt. Meg akart halni.

Mindig azt mondta, semmi mást nem kíván az élettől, csak gyors halált. Jöttek a mentők. Orvos és két markos legény hordágyra akarta tenni.

íSzegény csak a fejét rázta, béna szájával nevetett, megfeszítette magát, eltolta az embereket.

Rémülten könyörögtünk neki, de győzött. Olyan erővel tudta kifejezni a tiltakozását, hogy mi engedtünk. Elküldtük a mentőket.

Hogy örült! Nevetett a szeme, hálás volt, engedelmes. Megitta a kakaót, eltűrte a jegesborogatást, mosolygott, papirt, ceruzát kért, betűvel akart beszélni. De csak firkált, szó nem alakult már. Lemondóan félrelökte a szerszámát.

De jött az egész család, mindenki sirt, senki se merte vállalni a felelősséget. Én sem, pedig tudtam, s ma is tudom, hogy Leányfalun akart meghalni.

Uj mentőkocsi, azon erőszakos fiatal orvos, injekciót szúrt belé és mégis elcipelték.

A Korányi-klinikán ébredt fel ahol valamikor anyám feküdt. . . apácák hajoltak fölé.

Mikor meglátta őket és megértette, hol van, olyan düh fogta el, hogy legjobban szerettem volna a föld alá sülyedni, amiért oda engedtem.

Fájdalmas, néma nappalok és borzalmas éjszakák. Úgy dobálta magát az ágyon, hogy deszkakeretet kellett rászerelni. Tépte magáról az inget. Nyöszörgött. Ha injekció hatására csillapodott, kifejezhetetlen szomorúan nézett rám. Azt mondták nincs öntudatnál, mégis érteni véltem, mit mond a szeme. Olyan gyöngéd volt néha, olyan ölelő. Képzelődés, hogy senki mástól nem tűrte, hogy a csőrös csészéből megitassa?

Szeptember harmadikén már mesterségesen akarták táplálni, de nem volt az egész klinikán egyetlen tojás. Az egész városban nem lehetett kapni, Lili szaladt ki érte Leányfaluba.

Éjszaka megint tombolt. Dobálta magát, szörnyű hangok... Ott feküdtem a szomszéd ágyban.

Sziréna nem búgott, a várost nem sötétítették el s egyszerre bombák robbantak: Ijedten futottam az ablakhoz: körül égtek a lámpák, most ol- togatták... Az égen tüzcsóvák és zugó repülőgépek. Az első légitámadás Budapest fölött.

Mire a félelmes muzsika elhangzott, 1942 szeptember 4-én, hajnali háromkor meghalt Móricz Zsigmond.

Mányoki Ádám (1673-1757)

Kétszáz évvel ezelőtt, 1757 augusztus 6-án halt meg Drezdában szegényen, mellőzötten Mányoki Ádám. Annyi pénz sem maradt utána, hogy tisztességgel eltemethessék. Idegen földön, kölcsönvett pénzen temették el a XVIII. század legnagyobb magyar festőjét. Mert magyar művész volt, jóllehet több képet festett német fejedelmekről, főurakról, gazdag polgárokról, tudósokról, lengyel nemesekről, mint honfitársairól, és többet ette idegen országok kenyerét, mint hazájáét. Nem rajta múlott, hogy sorsa igy alakult.

A művészet pártolásához szükséges anyagi javakkal csak a főurak rendelkeztek. A kapitali- zálódás utján megindult nyugati országokéhoz hasonló gazdag polgári réteg nálunk nem alakulhatott ki. A főurak pedig külföldről hivtak be hírneves mestereket, mig a magyar művészek legjava idegenbe kényszerült, ha felül akart emelkedni a kezdetleges itthoni festészet színvonalán. “Csupán egyetlen magyar festőt ismerünk ebből a korszakból -— írja Garas Klára, a magyar barokk művészet legjobb ismerője —, aki se mtudásban, sem tehetségben nem áll a Magyarországon működő külföldiek mögött, aki szerves kapcsolatot, folytonosságot teremt régi és uj, hazai hagyományok s a legkorszerűbb európai művészeti áramlatok közt. Magánosán, elszigetelten emelkedik ki a XVIII. század első felének szerény hazai körülményeiből a magyar műit egyik legnagyobb mestere, az egyetemes művészettörténetben is nagyra értékelt Mányoki Ádám.”

1673-ban született a Hont megyei Szokolyán.

Apja református lelkész volt, aki az ellenreformáció korának protestánsüldözései és á háborús viszontagságok elől Komáromba, majd Győrbe költözött. Ádám hét éves volt, amikor Doelfer Jánós Antal, a braunschweigl neburgi herceg seregének hadbíró-tábornoka magához vette a sokgyermekes, nyomorgó lelkésztől. Ettől fogva Németországban, Cehében élt. Nevelőszülei hamar felfigyeltek a gyermek rajzkészségére. Előbb egy helybeli rajztanárnál, majd a hires hamburgi arcképfestőnél, A. Scheitsnél taníttatták. Nagy hatást gyakoroltak rá egy közeli kastély képtárának régi olasz és németalföldi festményei. Amint önállósodott, Hamburgban, majd Berlinben tevékenykedett mint a porosz király népszerű udvari festője. 1707-ben Berlinben találkozott Rákóczi feleségével, aki hazahívta.

II. Rákóczi Ferenc udvari festője lett. A fejedelem környezetében több festő is működött; a központosított hatalom létalapot teremtett, hogy az általános nemzeti fellendüléssel a képzőművészet is lépést tarthasson. Rákóczi művészei között kétségtelenül Mányoki volt a legjelentősebb. Lefestette a fejedelmet (ennek az arcképnek csak rézkarcmásolata maradt fenn), családját, kíséretének tagjait. De a művészeti megbízások mellett — mint világlátott, franciául, németül jól tudó ember — diplomáciai feladatokat is kapott. így került sor arra, hógy részben a rézmetszés elsajátítása végett 1709-ben Hollandiába utazzék. Itt érte az összeomlás hire. Haza már nem térhetett, de Danckában (Gdansk) ismét találkozott Rákóczival. Lengyelországban, 1711 táján festette Mányoki II. Rákóczi Ferencnek a Szépművészeti Múzeumban őrzött hires arcképét. Ugyanebből az időből való a művész önarcképe is. Együttlétiik azonban nem tartott soká. Rákóczi Franciaországba utazott, hogy megnyerje ügyének XIV. Lajost, Mányoki pedig Lengyelországban maradt.

1713-ban Varsóban találjuk, ahol Erős Ágost lengyel király és szász választófejedelem szolgálatában állt. 1714-től Németországban, főleg Drezdában dolgozott, termékeny működéséről arcképeinek hosszú sora tanúskodik. A huszas években azonban: a divatos fiatal francia festők mellett népszerűsége hanyatlani kezdett és a hajszolt munkában eltelt évek után feltámadt benne a vágy, hogy ismét hazájába térjen, megházasodjék és nyugodt alkotómunkában töltse élete alkonyát. Több évig volt itthon. Megrendelői Rákóczi egykori küzdőtársai voltak: Ráday Pál, Podmaniczky János. Megélhetését azonban nem tudták biztositani. Visszatért a szász fejedelmek udvarába. Utolsó éveit csekély nyugdijából, csöndes visszavonultságban tengette Drezdában.

Havas Lujza.

PAWTUCKET, R. I. — Az ország minden részébe!} megkezdődött az iskola, de Pawtucket boldog gyermekeit ez nem érintette, miután tanítóik sztrájkban állnak. 450 tanitó, a tanítók 930-as lokáljának vezetése alatt piketelik az iskolákat. Márciusban figyelmeztették az iskolaszéket, hogy sztrájkolni fognak, ha nem tárgyalják meg panaszaikat. A tanítók 500, jövőre 400 dolláros évi fízetés-javitást és két éves szerződést követelnek. A tanítók fizetése 3,000 dollártól 5,400 dollárig terjed.

r «j-icííT

1 12 . -______________________AMERIKAI MAGYAR SZÓ____________________________________Thursday, Sept. 19, 1957