Amerikai Magyar Szó, 1957. július-december (6. évfolyam, 27-52. szám)
1957-09-01 / 36. szám
12 AMERIKAI MAGYAR SZŐ Thursday, September 5, 1957 VITETEM A f Irta: NAGY LAJOS Megint hajón utaztam Harpacskószajudárra, mert úgy olcsóbb. A kisebbik kofferomat vittem magammal, de úgy megtömtem, hogy elég volt itt Pesten kicipelnem a hajóállomásig. Hogy a hajónak hogyan esett a teher, azzal azután, elterpeszkedve az étterem díványán, éppenséggel nem törődtem. De aggódva gondoltam néha az ut végső szakaszára, tudniillik Harpacskószaj udár- nak nincs hajóállomása, a szomszéd falunál köt ki a hajó, s onnan három kilométernyi a távolság. Kocsin nem megyek, mert az részint nem szokott lenni az állomáson, részint ha van is, drága. Hanem majd felfogadok valami alkalmi hordárt. Mert, hogy magam cipeljem a koffert, ahhoz egy csepp kedvem sem volt. Alkalmi hordárokban ezúttal igen gyenge volt á kínálat. Még az én megszokott cigánylegénv- kém is hiányzott. Csupán négy fiatal gyerek fogott közre, azok ajánlkoztak, egymást eltaszi- gálva mellőlem. Kiválasztottam közülük a legnagyobbat, az is kicsi volt. — Mi jár neked? — kérdeztem a gyerektől, nehogy villongjunk később a munkabér miatt. — Amennyit tetszik adni — pislogott fel rám. — Hohó! Ilyen szerződést nem kötünk. Mert, ha csak húsz fillért adok, akkor majd többet kérsz. Tetszeni pedig, ahogy igy végignézek rajtad, tiz pengőt tetszene adnom, azt pedig nem tehetem. Állapodjunk hát meg. — Negyven fillér. — Szamár vagy. Miért kérsz te negyven fillért, amikor ennek az útnak taksája van, s ez ötven fillér. Kapsz ötvenet, gyerünk. A gyerek mosolygott, és nyúlt a kofferomért. Elindultunk. A gyerek vitte a koffert, én pedig kényelmesen sétáltam utána. No persze. Az ember egy kényelmes utazást nem ront el a végén azzal, hogy maga cipelje a nehéz kofferjét, égesse a tenyere bőrét, erőltesse a, karizmait, s lihegjen, mint egy rossz gőzgép. Meg nem is illik felnőtt s csaknem úriembernek csak úgy teherrel beállítani Tóni bá- csiékhoz. Még talán restelkednének is az ilyen rokon miatt. És Tóni bácsiék a falu közepén laknak, végig a Templom utcán ismerősökké? találkoznék, no meg nénikék néznének ki mindenfelől a kerítések mögül, S“ ezek valameny- .nyien rögtön degradálnának, és besoroznának a vándorló legények kategóriájába. Szóval, alkalmazkodni kell a világhoz. KÉSZÜL AZ ÜNNEPI NAPTÁR! — Küldje be üdvözletét — Töltse ki az alanti szelvényt: MAGYAR SZÓ KALENDÁRIUM 130 East 16th Street New York 3, N. Y. Tisztelt Szerkesztőség! Büszke vagyok lapunk 55 éves múltjára. Én is szeretnék hozzájárulni 1958-as kalendáriumunk előállítási költségéhez. Csatolok $......................................t üdvözletre. 1. üdvözlöm 55 éves lapunkat és további sikereket kívánok! j 2. üdvözlöm szülőhazám népét és kivánom, hogy békében, megértésben dolgozzanak céljuk elérésében. t 3. Üdvözlöm a világ dolgozóit, akik egy célért i a békéért és boldogságért dolgoznak, üdvözlöm Amerika népét, a szabadság és demokrácia harcosait. 1 Név: ................................................................. t Cím: .............................................. 1............................... * ........................................................................................ KOFFEROM Ment tehát a gyerek elöl, vitte a kofferom, én meg mentem utána. Jól megnéztem a gyereket. Vékony a meztelen lábaszára, mint a pipaszár. Különben jó alakú, csinos gyerek, csak egészben olyan vézna. A jobb kezével lógatja, de erősen balra kell dőlnie, hogy az egyensúlyt tartsa. És igen hamar átveszi a terhet a bal kezébe. — Nehéz, mi? — kérdezem tőle. — Nem nehéz az. — Hány éves vagy? — Tizennégy. A gőzmalomnál rákanyarodunk a Szajudár felé vivő útra. Innen még alig látszik a falu. A gyerek megállt, most már a vállára erőltette a koffert. Úgy vitte. A koffer erősen belevágott a testébe. Különös helyzet. A koffer nehéz, a gyerek gyenge, mint a mezők lilioma, én meg erős vagyok, mint egy bivaly. És a gyerek cipeli kivörösödve, szuszogva a terhet. Én meg csak úgy libegek a nyomában. Még szerencse, hogy nincs nézőközönségünk. De azért magam előtt is elszégyeltem magamat: — Add ide azt a< koffert — szóltam rá —, s te pihenj egy kicsit. — Bírom én — erősködött a gyerek. — Jól van, bírod, mégiscsak nehéz az neked. Majd úgy csináljuk, hogy egy darabon én viszem, azután megint te. És megfogtam a koffert. —Tessék csak hagyni! — mondta a gyerek, s a hangjából kiéreztem, hogy meg van hatva. Ilyesmi talán még nem történt vele. Már, hogy igy kíméljék. Elvettem tőle a koffert, és vittem én. Azután beszélgettünk. Kikérdeztem. Iskolába már nem jár. Csak úgy dolgozgat otthon. A szülei szegények. Különösen tragikusát nem adott elő. Kicsit hencegett, hogy elbírt ő már nagyobb terhet is. Tőlem bírhatott. Vihette a másét, de ha ő bennszülött néger is, én nem vagyok gyarmati fehér, az én kofferomtól ő ne roskadozzon. Jó darabon vittem a terhet. Még nekem is nehéz volt. Ez azonban csak arra birt, hogy annál inkább vigyem. A gyerek zavartan, kissé szégyenkezve ballagott mellettem. — Tessék már ideadni! — kínálkozott újra és újra. Most vitte ő. Majd megint közbe léptem én: — Add ide! — Tessék csak hagyni. Elviszem én ezt már végig. — Dehogy viszed. Minek vinnéd? — Csak. Hadd vigyem én. Amikor el akartam tőle venni a koffert, védekezett. Letette a földre, szorosan magához vonva. — No, nézz ide, nyugodj te csak bele a sorsodba. Váltogatva visszük, s hogy ez ne fájjon neked, kapsz tőlem még tiz fillért. Jó lesz? A gyerek megzavarodott. De leszereltem. Átadta a koffert. Irult-pirult, s úgy poroszkált mellettem mint egy hü kiskutya. Már régóta Szajudár határában jártunk. Bozontos akácok közül mind közelebbről látszott a falu három tornya. A faluval határos mezőn ifjú sportolók treníroztak, azaz mivel éppen pihentek, hát a fűben elheveredve nézelődtek, beszélgettek. No most, ahogy majd elhaladunk mellettük, közvetlen közelinkben, mi legyen a helyzet? Ezen tűnődtem. Megszólnak-e majd, ha látják, hogy mekkora erős ember vagyok én, és , ez a vézna gyermek viszi a kofferomat, vagy kinevetnek-e, ha látják, hogy én cipelem a terhet, a gyerek pedig, az alkalmi hordár, csak úgy lejt mellettem az én pénzemért. Választottam. Vittem a koffert én. De mi történjék benn a faluban? Erről nem tudtam dönteni. Eszembe jutott, hogy esetünk csaknem azonos az aesopusi mese apa-fiu-szamár esetével, akik bármit csináltak — mármint az apa és fiú —, mindenképpen rossz volt. A falun keresztül váltogatva vittük a koffert. Tóni bácsiékhoz azonban mégiscsak úgy állítottunk be, hogy a fiú vitte azt, én meg úgy frissen, könnyedén léptem be az udvarra. Megbotránkozásra tehát nem adtam okot. A gyerek megkapta a pénzt, ötven, meg tiz és még tiz fillért, összesen hetvenet — tiz ebből borravaló volt. Megköszönte, és máris eltűnt. Persze, nyomban megkérdezték: — Mennyit adtál neki? — ötven fillért hazudtam. Tóni bácsi ezt helybenhagyta, de a nők, az anya és leánya megróttak: — Elég lett volna harminc is! Nem kell őket elrontani. Ez azonban még semmi. Hanem elmeséltem a teherhordás módját. Hogy több mint az ut felén magam cipeltem a koffert, lévén gyenge a hordár. Lett aztán kacagás és csúfolódás. — Jót röhög most rajtad a kölyök! — ez volt Tóni bácsi megjegyzése. — Nem baj, — védtem én magamat. — Meg talán nem is nevet ki. — Azt csak te gondolod, iró ur. Én meg biztosan tudom, hogy kiröhög. Bolondnak tart téged. Dühre gyultam. Vitába akartam szállni Tóni bácsival, a szőrös szivü kulákkal: — Maga szerint mi lett volna a helyes? Tóni bácsi megfelelt: — Ha autón jöttél volna, a kofferoddal együtt, egészen idáig, a kapuig. — No, igen. Csakhogy ezt nem tehettem. — Miért nem? — kérdezte Tóni bácsi kaján csodálkozással. — Mert nincs pénzem. — No. látod! — s következett Tóni bácsi meglepő véleménye. — Akkor meg mit kérdezed, hogy mi lett volna! a helyes? Mintha te nem is tudnád, hogy akinek pénze nincs, az bármit bárhogyan csinál is, helyesen sohasem cselekedhe- tik. 1937. ZSOLNAY-PORCELLÁN Százöt esztendővel ezelőtt alapította meg fa- zekasmühelyét Pécsett a Zsolnay család. A kicsiny műhely azóta 1100 munkással dolgozó gyárrá fejlődött. Bővítésére, korszerűsítésére az államosítás óta ötvenmillió forintot költöttek. 1955 óta ismét nagyüzemszeriien gyártják a Zsolnav-kerámia legértékesebb fajtáját: az eo- zint. A porcellánalakok legtöbbjének alkotója a dereshaj u Sinkó András, szobrászművész, aki tudását, gazdag tapasztalatait két fiatal művész- jelölttel osztja meg. ★ — Uj egyetemi dékánok. A kormány dr. Huth Tivadart a pécsi Orvostudományi Egyetem, dr. Jáky Gyulát a szegedi Orvostudományi Egyetem dékánjává nevezte ki. ★ — Ludovit Holotyik, a Szlovák Tudományos Akadémia Történettudományi Intézetének igazgatója egyhónapos tanulmányútra Magyarországba érkezett. ★ — A Magyar Közlöny mai száma közli a fű- szerpaprika termelésének, feldolgozásának, minősítésének és fogalombahozatalának szabályozásáról szóló kormányrendeletet. Ugyancsak a mai hivatalos lap tartalmazza a kormány rendeletét a tanácsi vegyesipari javitó vállalatok, szövetkezetek és magánkisiparosok által végzett építőipari munkák legmagasabb áráról. ★ — Román könvvkiállitás nyílik augusztus 23- án az írók Könyvesboltja Népköztársaság útja 45 szám alatti klubhelyiségében. A kiállítás délelőtt 10 és este 7 óra közt tekinthető meg. ★ — Dr. Sándor Pált a budapesti Orvostudományi Egyetem marxizmus—leninizmus tanszékére egyetemi tanárrá nevezte ki a kormány. Ugyancsak egyetemi tanárrá nevezték ki az Orvostudományi Egyetem gyógyszerészi karán dr. Halmai Jánost. ★ — A sporni Bezsenyi Dániel és a nagykőrösi Arany János gimnáziumok ősszel ünnepük fenn- állásu négyszázadik évfordulóját. I r od a I om^Mü vészet
