Amerikai Magyar Szó, 1957. július-december (6. évfolyam, 27-52. szám)

1957-09-01 / 36. szám

Thursday, September 5, 1957

AMERIKAI MAGYAR SZÓ

11

Mikor John Brown arról értesült, hogy akasztófán fog meghalni, azt mondta: “Temessenek el a nagy szikla árnyékában.” Egészen különös, hogy odajuthatott és még most is ott van. Aki sírjánál valaha is volt North Elba, N. Y.-ban, mindjárt megérti miért vágyott oda. A szikla nagy, gömbölyded és durva felületű. Lapos mezőn nyugszik, éktelenül terük el és a legkisebb jelét sem adja annak, hogy valamely más sziklától származik, vagy valahonnan levált töredék lenne. Csupán szikla és semmi más.

A látvány félelmetes. Ott van a zord, kemény bozótu farm a düledező viskóval, melyet az idő száraz feketére festett. Egyensulyvesztetten a bizonytalanság sir le róla, mely elkerülhetetlen sorsa az olyan öregedő farmer otthonának, aki bajban van és hátralékos a fizetéssel. Csúnya kis odú, megreszkedett verandával és ládaszerü alakjával — egyszerűen csak ház, mintahogy a szikla. Hely, ahol lakni lehet. Egy kaptafáról szakad más kisigényű farmerek házával. Körülötte hegytömegek tornyosulnak, csúcsok, hegytetők vetélkednek egymással. Lilán merednek az ég felé, egyik sem adja legkisebb jelét sem annak, hogy a szelídített völgy lapos egyhangúságához alkalmazkodna. Profiljaikat fenséges magányban emelik az ég felé, mintha istenek szobrai lennének.

Csodálatos, hogy az az ember, aki ezt a helyet választotta Valhallának, megbélyegezve halt meg. Az első amerikai, akit saját honfitársai mint árulót felakasztottak. ítélkeztek felette a nyugodt és megfontolt támadásért a kormány fegyvertára ellen, a rémes következményekkel járó zavargások kiprovokálásáért, melyek elviselhetetlen feszültséget, felfordulást és krízist idéztek- elő. A színpadon szétszórtan emberi tetemek, a melodráma hagyományai szerint és a kikövezett Harpers Ferry az összeszorult színfalak között fekszik. A vad természet fensége veszi körül. Kiugró kőszirtek, sötét bozontos szakadékok és fe- hérszinü, egymásbaomló két hatalmas folyó.

Elforgatása és kivégzése között 42 napot ült megsebesülve, elkülönítve és a szó szoros értelmében lánccal terhelten; idegen földön, mélynek legszentebb intézményét olyan hévvel sértette meg, melyhez hasonló nem volt sem azelőtt, sem azóta; az alig gátolt lincselők tömegének céltáblájaként, kézzelfogható haragos gyűlölet, zűrzavar és félelem közepette. Égő szénakazlak füstje sötétítette el az eget, katonacsapatok vonultak pánikszerű félelemmel, hogy a rabszolgalázadás híresztelését elfojthassák. A nemzet sajtója, mint a csahos kutya kisérte nyomon, az ország majdnem minden kiválósága, mindkét pártból, az újságokhoz szegődött és elitélte a támadást, mint szörnyű és őrült bűntettet. így természetes, hogy kételyek támadtak fel benne földi maradványainak eltakarítása miatt.

Hogy még tisztábban mondjuk ki, kételyei azon alapultak, hogy fiának, Watsonnak tetemét a közeli orvostani iskolába vitték és anatómiai példánynak használták fel. Megnyuzták és a bőrét fénymázzal húzták be. Azután azt vitatták, hogy kitömjék-e, vagy pedig darabokra vágva zacskókat készitsenek-e belőle. Másik fiának, a fiatal Oliver Brownnak holttestét árokba dobták, ahol egyik néger bajtársának tetemét öleltették át vele. Ezt a virginiaiak a lealáztatás legvégső fokának tartották, de Oliver értékelése szerint ez volt az ő mártírrá avatásának szertartása.

Ezekkel a Danteszerü pokoli víziókkal a szeme előtt irta John Brown a feleségének: “Arra merek következtetni, hogy valószínűtlen, hogy hozzátartozóid hulláit megkaphatod, de ha ez igy is lenne, ez ne szomoritson el. Nem tesz különbséget, hogy velünk mit csinálnak. Az élet a változások sorozatából áll, próbáljuk tehát ezt úgy venni, ahogy lehet. Nem akarod, hogy te és a gyermekek arra kényszerüljenek, hogy a barátoknak terhére legyenek. Ezt én sem akarnám.”

Mrs. Brown akkor a legádázabb ellenségeinek egyikéhez fordult, Wise, Virginia kormányzóhoz, aki gavallérosan rendeletet nyújtott át “a férje halandó maradékáért”. Avis kapitány, a börtönfelügyelő állítása szerint John Brown azt hitte, hogy ebből túl nagy hűhó keletkezhet, s az utolsó látogatáson, a kivégzés ■előtti éjjelen, azt mondta a feleségének: “Mary, szeretném, hogy te a két fiunk holttestét és a két Thompson holttestét halálom után velem együtt tedd máglyára. Égesd le a húst és szedd össze a csontokat egy nagy ládába. Vitesd a ládát a farmunkra, Essex Coun- tvba és ott temess el bennünket.”

Amikor Mrs. Brown hevesen tiltakozott ez ellen a szentségtörő gondolat ellen, azt válaszolta: “Ne aggódj és ne légy nyugtalan emiatt. Azt gondoltam, hogy ez a terv sok kiadást takarit meg és az volna a legjobb.”

má BROWN

Irta: Truman Nelson

Ezek a megjegyzések, akár koholtak, akár nem, tökéletesen felidézik John Brown realizmusát, a szertartásosság és a szükségtelen költségek gyűlöletét. A nyers öntésü, komor, anarchikus yan- kee eszét. Úgy állt a problémák elébe, sajátmagát tüzbe, vagy a hóhér kötelének hurokjába téve, hogy a gonosz adja meg magát, vagy ö adja meg magát a gonosznak. így szakította le azt a fá- tyolt, amely az ország reménytelen kettészakadását fedte a rabszolgaság miatt. Ugyanazok az emberek, akik keresztülvitték halálos Ítéletét, Virginiának és a rabszolgaságnak elárulásáért — Robert E. Lee, J. E. B. Stouart, Stonewall .Jack- son és más West Poiritiak, nem sokkal később árulást követtek el a szövetséges államok ellen a rabszolgaság életbentartásáért, s fegyveresen próbálták megdönteni azt a kormányt, amely gátolhatatlanul fejlődött azzá, hogy a népből, a nép által és a nép részére, legyen az fekete vagy fehér, létezik. ítéletnek annál megrenditőbb megcáfolása sohasem volt, mint mikor a köztársaság nagyszerű hadserege délre menetelt, hogy az embermilliókkal bevégezze a kibontott zászlók alatt azt, amit John Brown fiaival megkezdett, öt négerrel és 13 fehérrel, az istentől vezérelten.

Van egy barátom, Upper Jay-ben lakik, közel North Elbához, ő és én -végtelenül megörültünk, amikor hallottuk, hogy május 9-én, John Brown születésnapján hívei találkoznak sirjánál, hogy megemlékezzenek róla. Mi is odamentünk, de csalódva éreztük magunkat, amikor megtudtuk, hogy a szertartást valamilyen okból elhalasztották. Egynéhány erős lélek azonban ott maradt, két-néger asszony, három fehér nő, egy öreges, nyomorék úriember tiróli kalapban és a lelkész. Úgyszintén egy jólöltözött kis emberke marcona bajusszal, aki bemutatkozott, mint valami ezredesféle. Ez a hely uj felügyelője, s néhány felületes megjegyzés után azt mondta, hogy a négert átölelő John Brown hősi bronzszobra felett azért van a lobogó, mert ez állami terület és nem John Brown tiszteletére, aki persze áruló volt.

Méregbe jöttünk. “Hogy mer ilyet mondani!”

— kiáltottam. “Hogy meri lekicsinyleni az egyik legnagyobb amerikai sírját és emlékét? Lee, Jackson, Jefferson Davis -az igazi árulók!”

Ez hatott reá. Fájdalmában lehunyta a szemét és azt mondta: “Vegye tudomásul uram, hogy én a V.M.I.-ból (Virginia Military Institute) kerültem ki és mindig úgy néztem Robert E. Leere, mint a legnagyobb hősünkre.”

“Ő áruló volt. Áruló!” — kiáltoztam összevissza, — “aki az amerikai lobogóra lőtt, parancsot adott az emberek ezreinek leölésére, akik az Egyesült Államok hadseregének egyenruháját viselték.”

“Lemondott polgárságáról is?” — kérdezte szemfüles barátom. “Mi engedi arra következtetni, hogy ha valaki kilép a hadseregből, akkor már nem tartozik hűséggel az alkotmánynak és a függetlenségi nyilatkozatnak.”

A felügyelő erre nem válaszolt, de azt mondta, hogy “Brown megtámadta az állam fegyvertárát, hogy felfegyverezze a rabszolgákat, ami éppen olyan, mintha valaki megtámadná Fort Leaven- worthot és kiszabadítaná a rabokat az ottani börtönökből.”

“Ez összehasonlitás lenne?” — ordítottam. “A rabszolgák azok bűnözők voltak és büntettük a színük volt... ?” v

A körülmények iróniája erőt vett rajtam. Amikor John Brownt felakasztottak, 1500 katonával vették körül, hogy biztosak legyenek abban, hogy az öreg ember jelét se láthassa a támogatásnak, ne hallhasson vigasztaló szót attól a néptől, melyért életét adta oda. Az őrök között az első sorokban a Virginia Military Institute növendékei voltak, Stonewall Jackson parancsnoksága alatt, s most 98 esztendővel azután, hogy sírba helyezték, egy V.M.I növendék és Jackson és Le$ hü katonája — ámbár New York állam kinevezettje

— még mindig igyekszik elhárítani nevétől a tiszteletet és részvétet.

Szomorúan elfordultam tőle és az elkerített helyre mentem. A félelmesen magas vaskerítés, lándzsaalaku vaskarókkal azt a benyomást kelti, hogy azért van ott, hogy Brownt benntartsa és nem azért, hogy az embereket kirekessze. A sir körül álltunk és egy magas, higgadt, méltóságteljes néger nő kézbevette az ügyek intézését. "A lelkész imádságra szólította fel. A lelkész fiatalos ember, szürke ruhában hosszú és az alkalomnak megfelelő imát mondott arról az emberről, aki az emberiségért az életét adta. Egy igazi mártírnak szóló imádságot, amely mélyen meghatott bennünket. Akkor egy fehér asszony, aki ugylát- szott valami farmernek a felesége, jött elő kis rögtönzött koszorúval, melyet törpefenyő ágakból állítottak össze és a kőtáblához támasztotta. A néger nő szomorúan magyarázta, hogy rendeltek egy arra való rendes koszorút is, de nem érkezett meg. Éles nyugtalanságot éreztem, mint ami elrontott, vagy elégtelen szertartások alkalmával jön az emberre, a kétségbeesés érzése. De akkor a néger nő nagy egyszerűséggel azt mondta: “Énekeljük el mindannyian a John Brown’s Body-t.” Mindnyájan énekeltünk és az egyszerű, mesterkéletlen igazság és az együttérzés meghatott. Az éppen odaillett.

A néger nő megkérdezte, hogy van-e valakinek valami mondanivalója. Barátom reám nézett és persze, hogy volt. . . A szám egyszerre tele lett... “Még túl fiatal vagyok ahhoz, hogy megértsem azt, hogy az isten a nagy személyiségeknek lenne a tisztelője. Azt hiszem, beleavatkozásom ahogy én tettem az ő megvetett szegényeiért, nem rossz tett volt, hanem jó. Most, amikor szükségesnek tartják, hogy életemtől megváljak, hogy elősegítsem az igazság terjesztését és még továbbra is összevegyitsem vérem gyermekeim vérével és a milliókéval, ebben a rabszolga országban, azoké- val, akiknek jogait számba sem veszik a gonosz, kegyetlen, igazságtalan tetteikkel. Alávetem magam, úgy legyen”.'Ez persze John Brown utolsó beszéde volt a bíróság, előtt.

De egyetlen szót sem tudtam kimondani. Hogy teljesen őszinte legyek, talán helyénvaló lenne, ha valaki tanácsolná, hogy menjek a legközelebbi elmeorvoshoz. Tökéletesen elvesztettem önuralmamat. Könnyeimet nem tudtam visszatartani, éppen csak nyíltan nem zokogtam. így egy szót sem szóltam. t

Elmentünk a sírtól, a lelkészhez fordultam, hogy megköszönjem neki helyes és szép imáját. Majdnem szégyenlősen rázta a fejét és azt mondta, nem biztos benne, hogy ez az ember megérdemli. Azt hallotta, hogy nem volt más, mint egy őrült gyilkos. Az ember nem látszott álszen- teskedőnek, csak a reverenda beszélt belőle, s a dicséretet mihozzánk intézte. Nem tudtam teljesen elitélni még Lee tisztjét sem, bár azt kívántam, hogy menjen máshová. Ennek az országnak a történetii'óit ítélem el. Azokon, múlik történelmi feljegyzéseink megőrzése, valamint gyermekeinké is.

John Brown kavics a történetírók cipőjében, nem nézhetnek el felette, s igy rágalmakkal megpróbálják eltörpíteni. Nem azért, mintha történelmi értelemben halott, vagy élettelen lenne, hanem azért, mert az általa felvetett kérdés túlságosan is eleven az országban és a kongresszusban. Mindannyian polgárok és emberek vagytok- e, teszi fel a kérdést. Azért ócsárolják, hamisan tanúskodnak ellene és tagadják egyéniségének jelentőségét. A tárgyilagos tudomány kitárt karja elég széles ahhoz, hogy magához ölelje, mint Amerika nagy fiait, az áruló fajgyűlölőket, olyanokat, mint Calhoun, Lee és Davis és most is csattogtatja a rabszolga korbácsot John Brown felett. Három kortársa, John C. Calhoun — aki egész életét annak szentelte, hogy bebizonyítsa a rabszolgaság jóságos voltát és aki kijelentette, hogy a rabszolgaságot védő államok törvényei felette állnak a szövetségi törvényeknek; s minden összeütközésben elöbbrevalók; Henry Clay, akinek minden megalkuvása úgy irányult, hogy a bilincs a rabszolgán maradjon, a déliek javára; Dániel Webster, akinek márc. 7-i beszéde emberrablásra szólított a rabszolgaság számára és akiből a rabszolgaság kutyáinak pecére lett, — mint Theodore Parker mondotta. Ez a három az, akiket éppen most, 1957-ben avattak fel az Egyesült Államok szenátorai, mint tiszteletreméltó képmásait saját nagyságuknak. Ugyanezeket a szenátorokat kérték fel, hogy lerombolják azt, amit Calhoun, Clay és Webster örökre maradandóvá akartak tenni: a rabszolgaságot szokásban és törvényben, az egyik faj alárendeltségét a másiknak, mert az egyik fajnak csak kevés olyan joga van, mely megköveteli a másik faj tiszteletét.

John Brown még mindig Amerika hitének próbaköve. Mint azelőtt, most is az áll fenn, hogy a színnek semmi köze az emberi jogokhoz. Ez az állítás annyira éles, hogy újra szakadást okozhat a nemzetben. ,