Amerikai Magyar Szó, 1957. január-június (6. évfolyam, 1-26. szám)
1957-04-18 / 16. szám
AMERIKAI MAGYAR SZÓ *r i — '* ' ' •" j Irodalom tv Művészet, Szinyei Merse Pálról Van a Szépművészeti Muzeum magyar osztályában egy festmény, amely tele van szépséggel, sorsa, története viszont csupa hitvány és bosz- szantó ostobaság. Ragyogó örömöt sugároz, de Szerzőjének csak keserűséget okozott. Első kiállításakor csúnyán “lerántották” Münchenben, negyedszázad múlva lelkendezve magasztalták ugyancsak Münchenben. A budapesti Műcsarnokban nem kellett senkinek, legkevésbé a Múzeumnak, ma ugyancsak a Múzeumnak egyik féltett gyöngye. Olyan esetek Sorozata, amelyek révén ez a történet szépen beilleszthető az emberi ostobaság gazdag és változatos kódexébe. Szinyei Merse Pál Majálisáról van szó. Gombolyítsuk le történetének fonalát, s látni fogjuk, mi történhetik egy remekművel egy negyedszázad alatt, s mi történhetik ugyanakkor egy rendkívüli míivésztehfctséggel, ha oktondi emberek avatkoznak sorsába. A kiváltságos nagy mesternek nem a Majális az egyetlen remekműve. Bár éppen ennek első kudarca miatt két évtizeden át alig festett valamit. Vidéki földesur létére egyszerűen felmondta a barátságot minden néven nevezendő kiállításnak, kritikusoknak és múzeumoknak. Festés helyett szalonkahuzáskor puskát tett a vállára, szántáskor kiment földjére, gyümölcséréskor a kertjébe, télen benézett az istállóba. Egy szép korai nyári napon aztán olyasmi történt, ami ebből az agrárius életrendből kizökkentette. Kertje közelében megpillantott egy festőt, aki éppen azon fáradozott, hogy vászonra vigyen egy csalitos tájrészletet. Szinyei — mint “egykori kolléga” — egy darabig csak nézte. De aztán nem állhatta meg, hogy ne ereszkedjék beszédbe a piktorral, akiről kisült, hogy Zemplényi Tivadar, egy ideig nagybányai festő. Beszélt Nagybányáról, az ott dolgozó Hollósyról, Feren- czyről, Rétiről, Thormáról, arról a fiatal festőgárdáról, amely merészkedett megtenni a nagy lépést a bizonytalanba, egy uj és nálunk ösme- retlen művészi stilus fejlesztése, terjesztése, hő ápolása szolgálatában. Kisült ebből a beszélgetésből, hogy a nagybányai müvésztelep fiatal mesterei ugyanolyan útra léptek, amelyen Szinyei egykor elindult. Szinyeit megragadta ez a váratlan hir. Meg is látogatta nagybányai “utódait”. Holtig tartó fegyverbarátság lett ennek a találkozásnak gyümölcse. Tudvalévő, hogy a nagybányai mesterek uj fordulatot adtak művészetünknek, valóban magyar röghöz kötötték és uj utakra téritették festészetünket. Ebben a munkában részt vett Szinyei is. Jelentősége tehát nemcsak az, hogy a művészet világtörténetében mint első iitött; meg uj és modern hangot, és a maga tehetségének erejéből teremtett egy uj stílust, hanem az is, hogy művészetünk föllendülésének hathatós tényezője lett. Mindezek csak a végső eredmények, egy érdekes müvészélet epilógusa. Minket azonban egy ilyen gazdag örökség láttára az örökhagyónak, magának a nagy mesternek kezdetei is érdekelnek. • A kezdet szép és zavartalan pályát látszott Ígérni. Az ifjút a nagyváradi gimnázium elvégzése után az atyja a rajztanára biztatására Münchenbe vitte, ahol beíratta a művészeti akadémiára. Ott rajzolt és festett 1864-től fogva, mint a többi tehetséges fiú. Ennek az akadémiának igazgatója, irigyelt csillaga akkoriban Piloty volt, messze földön ünnepelt mester, tanárai azonban meglehetősen közepes festők, akik hidegvérrel folytatták rég elavult módszerük oktatását. A módszer, amelybe az ifjú Szinyeinek is bele kellett kóstolnia, megkívánta. hogy a kép alakjainak körvonalait, az árnyékokat, a mélységeket barna festékkel kell a vászonra felrakni, ebbe aztán belehúzni az egyes színeket. Ennek a kaptafa-eljárásnak az lett a következménye, hogy a képen végül átütött a barna szin, és barnás tónus lett az uralkodó. 1869-ben Münchenben nagy nemzetközi kiállítás nyílt meg, amelyben egy sor modern francia kép is szerepelt. Egyebek között Courbet néhány müve, sőt maga a hírhedt Courbet is, az akadémiák réme, a sablonok goromba üldözője, a realizmus zászlóvivője is. Eljött és mennydörgőit uj müncheni fiatal barátai körében minden művészet ellen, amely nem alapul a valóságon és természeten. Kiült velük a szabadba, ott festett egy darab mezőt, hogy megmutassa, hogyan kell megközelíteni a természet szépségeit, s hogy a szépség tulajdonképpen a valóság. E francia művészek képei csakúgy, mint Courbet megjelenése és lelkesítő izgatása felzavarta az akadémia tanárait, az ifjúságot, kritikát, a művészet barátait. Hatalmas viták indultak meg az iskolában, mind a már önálló festők műhelyében. Ebben a kevés beszédű Szinyei nem vett részt, ellenben igazoltnak látta, amit eddig csak sejtésképp érzett, hogy a művészet igazát ne keresse az akadémián, hanem amihez szive vágya vonza, amit olyan jól ismert gyermekkora óta, ami annyi örömmel jutalmazta: a szabad természet szépségében. Éppen ott tartott tanulmányaiban, hogy most már bejuthat Piloty osztályába. Ehelyett a következőket irta haza atyjának: “Elhatároztam az iskoláitól kilépni, s ezután csak egy tanárt követni, amely engem a legjobban fog vezérelni, és e tanárom a természet”. Ez a felismerés lett alapja egész művészetének. Ilyen merész programot meg is valósítani nagy bátorságra vall. Az egyszer már jól megtanult akadémikus festést fölváltani olyan művészi előadással, amelyre alig van példa, amelyre nincs pontos útmutatás, nincs szabály, s amelyben legalább annyi szerepe van az érzésnek, mint a megfigyelésnek, mint a meglátásnak, legalábbis szokatlan, s ezért csak nagy tehetség próbálhatja meg sikerrel. Szinyei ilyen nagy tehetség volt. Erejét kipróbálta a “Ruhaszáritás” cimü vázlatos festményén. Ennek tárgya egészen mellékes: egy nő a frissen mosott ruhát aggatja ki a kert fái közt a nyári verőfényben. A képnek igazi hőse azonban a tűző napsugár, amely mindent színjelenséggé változtat át. Mintha nem is ruha lógna itt, hanem erőteljes kadmiumsárgák, a kobalt azúrja, patyolat fehér, tüzes piros fürdik itt a napfényben, súlytalan tisztaságban, mint könnyed látomás. Ilyesmit senkitől sem tanulhatott, igy festeni csak uj tanára, a természet taníthatta. Merész vállalkozásában bátorította a szomszédságában dolgozó Arnold Böcklin, ma hires, de akkoriban lenézett svájci festő, aki messze elkülönödött müncheni társaitól, és maga is szinproblémákkal foglalkozott. Ilyen tiszta színharmóniát azonban nem kísérlet meg Szinyein kiviil sem Böcklin, sem senki más egész Műn- j chenben, sem egész Európában. E kísérletek alapján teremtette meg 1872—.J 1873 telén főmüvét, a Majálist. A kép tárgya egyszerű: egy .kiránduló társa-? ság letelepedett egy domb oldalának friss zöld] pázsitjára, és élvezi a május ragyogó pompáját.;; Személyes emléke a művésznek, maga is'Vészt! vett egy ilyen kiránduláson, egy szép májusi na-) pon. Mióta tanítóul fogadta a természetet, sohasem festett kigondolt képet, csak olyant, ámitj maga látott, ami személyes élménye volt. Ez isj uj vonás társainak sok mesterkelt kompozíciója) mellett. De nem ez a kirándulás az igazi tárgya e műnek. hartem a tavasz verőfényének. boldogító íideségének, friss-pompájának ünneplésé. A kép-« nek mindén része himnusz* az újjáéledt és teljes, virulásban tündöklő májusnak örömére. A tavaszi nap fényfoltokat vet a gyepre, a nők rózsaszínű és fehér ruhájára, egy cinóberpiros térítőre, egy nagy sárga szalmakalapra, a férfiak barna ruhájára: óriási csokra a legerősebb színeknek, a pázsit zöldjébe tűzve. S ezek a sziliek felfokozott erővel világítanak, egymással szinte versenyre kelve s mégis harmonikus együttest; adva. A tavasz üdeségét, frisseségét ilyen közvetlenséggel és ilyen költői erővel nem festették meg sehol és soha. Szinyei a Majálist kiállította Münchenben a| Kunstverein művészeti egyesületben. Néhány, festő érdekesnek vélelmezte. Legtöbbjüket, és általában a laikus látogatókat felháborította a kép* “közönséges tárgya” és főképpen a “rikító színek.” Egy művészeti szaklap a sárga földig lerántotta ezt a “pacsmagolást”. Egy kritikus ‘gyalázatos naturalizmusnak” minősítette. A kép alaposan megbukott. Költői szépségeit, merész, uj stílusát s ennek jelentőségét nem értették meg. Főképp nem értették meg uj festői felfogását. Mert Szinyi ezen a képen minden tónus igény- bevétele nélkül töretlen tiszta színekkel operált, ami hallatlan merészség volt ebben az időben, amikor mindenki csak egy általános “generális” tónusból fejlesztette ki színharmóniáját. Szinyei, aki ilyesmit nem tapasztalt a szabad természetben. merészen lemondott erről az akadémikus segédeszközről, s elérte vele képeinek csodálatos üdeségét, eredeti zamatos szinjátékát. Ezen a téren ő volt a későbbi impresszionizmus legkorábbi kezdeményező mestere. A fiatal mester vegyes érzelmekkel tűrte képének ezt a különös fogadtatását. Nyilván az uralkodó nyárspolgári szellem űzhette vele ezt a csúnya játékot. Miután itt megbukott, elküldte (Folytatás a 12-ik oldalon) 11 Szerelmesek — Szinyei Merse Pál mestermüve
