Amerikai Magyar Szó, 1957. január-június (6. évfolyam, 1-26. szám)
1957-04-18 / 16. szám
12 AMERIKAI MAGYAR SZÓ Thursday, April 18, 1957 MARK TWAIN: HOGY SZERKESZTETTEM MEZŐGAZDASÁGI LAPOT? Nem éppen rossz előérzetek nélkül vettem át az egyik mezőgazdasági lap szerkesztését. Nincs szárazföldi ember, aki egy hajó vezetését rossz előérzetek nélkül venné át. De körülményeim miatt nagyon rá voltam utalva a fizetésre. A lap állandó szerkesztője szabadságra ment és én elfogadtam az általa ajánlott feltételeket. Az újdonság, hogy megint dolgozhatom, valósággal mámorba ejtett, s egész héten át lankadatlan kedvvel ügyködtem. Nyomdába adtam a lapot, s egy teljes napig nyugtalankodva lestem, vajon erőfeszítéseim figyelmet keltenek-e. Amint napnyugta felé elhagytam az irodát, a lépcső alján egy csoport férfi és fiú rebbent szét hirtelen, utat nyitva nekem, s hallottam, hogy egyik-másik igy szól: “Ez ő!” Másnap reggel hasonló csoportot találtam a lépcső alján, az utcán, a kocsi- uton pedig szétszórt párok, magános emberek álldogáltak és érdeklődéssel figyeltek engem. Mikor odaértem, a csoport szétvált, hátrahuzódott, s hallottam, hogy az egyik férfi azt mondja: “Nézzétek a szemét!” Úgy tettem, mintha nem venném észre a felém áradó figyelmet, titokban azonban örültem neki, s egy beszámolót akartam Írni róla a nagynénikémnek. Fellépkedtem a néhány lépcsőfokon, s az ajtóhoz érve vidám hangokat és harsogó nevetést hallottam. Benyitottam és két parasztforma legényt pillantottam meg; az arcuk elfehéredett, és megnyúlt, amikor megláttak, s mindketten nagy zajjal kiugrottak az ablakon. Ugyancsak meglepődtem. Félóra múlva egy röpködő szakállu, szép, de meglehetősen szigorú arcú öregember lépett be, s kínálásomra helyet foglalt. Úgy nézett ki, mintha valami nyomná a lelkét. Levette a kalapját, letette a földre, elővett egy piros selyemkendőt s lapunk egyik példányát. Az újságot az ölébe tette, s szemüvegét tisztogatva a zsebkendőjével, igy szólt: — Maga az uj szerkesztő? Mondtam, hogy én. — Szerkesztett már valaha mezőgazdasági lapot? — Nem — feleltem — ez az első kísérletem. — Gondoltam. Van valami gyakorlati tapasztalata a gazdálkodásban?-— Nem. azt hiszem, nincs. — Valami ösztön megsúgta nekem, — mondta az öregur, s feltéve szemüvegét, zordonan rámpillantott fölötte, miközben a lapot negyedrét összehajtogatta. — Szeretném felolvasni önnek azt, ami ezt az ösztönt felébresztette bennem. A vezércikk volt. Figyeljen csak s mondja majd meg, hogy maga irta-e: A fehérrépát nem szabad letépni, mert megsérül. Sokkal jobb, ha felküldtink egy fiút, s megrázatjuk vele a fát. — No, mi a véleménye róla? Mert én bizony azt hiszem, hogy maga irta. — Véleményem? Véleményem szerint kitűnő. Véleményem szerint értelmes. Biztos vagyok henne, hogy csupán ebben a városban évente millió és millió véka fehérrépa vész kárba, mert féléretten letépik, ahelyett, hogy egy gyereket felküldenének a fára, s megrázhatnák... — Megrázhatnák az öreganyját! A fehérrépa nem fán terem. — Hát nem, igazán nem? Ki mondta, hogy fán terem ? A szavakat csak képletes rételmükben használtam, kizárólag képletes értelmükben. Akinek egy csöpp sütnivalója van, mindjárt megértette, hogy a fiúnak tulajdonképpen a szőlőt kell megráznia. ' Az öregur felugrott, darabokra szaggatta az tíjságát, rátiport, különböző tárgyakat szétvert a sétabotjával, s azt mondta, annyit sem tudok, mint egy tehén; aztán kiment, bevágta maga után az ajtót, egyszóval furcsán viselkedett. Nemsokára egy hosszú, hullaszerü teremtmény szökkent be az ajtón, sima, vállára lógó hajjal, s arcának hegyein és völgyein legalább hétnapos, meredező borostával; mozdulatlanul megállt, ujját szájára tette, és figyelő tartásba hajlította testét és fejét. Megfordította a kulcsot a zárban és kecsesen pipiskéivé elindult felém és miután egy darabig feszült figyelemmel vizsgál- gatta az arcomat, elővette kebléből ujjságunk egyik példányát és igy szólt: — Itt van, ezt maga irta. Olvassa csak fel nekem.. . gyorsan. Könnyítsen rajtam. Szenvedek. Olvasni kezdtem s amint a mondatok elhagyták ajkamat, láthatam a megkönnyebülést, láthattam, hogy a megfeszült izmok felengednek, az aggodalom elhúzódik az arcról és béke, és megnyugvás száll a vonásokra, mint kegyes holdvilág az elhagyott tájra: “A tökre vonatkozólag. Ezt a bogyót rendkívül szeretik a New England középső részein élő bennszülöttek, gyümölcslepény készítésére az egresnél is szívesebben használják, s ugyancsak előnyben részesítik a málnával szemben a tehéntakarmányozásnál, mivel azonos tápértékii, de sokkal laktatóbb. A tök az egyetlen ehető narancsféleség, amely megterem északon is, kivéve az uborkát és a törökszegfíit. Az a szokás azonban, hogy a diszbokrokkal együtt az első udvarba ültessük, kiment a divatból, mivel ma már általánosan elismerik, hogy a tökfa gyér lombozata gyenge ár- nyékot vet”. Izgatott hallgatóm felémugrott, hogy megrázza a kezemet, s azt mondta: — Igen, igen... most már rendben van. Tudom, hogy eszemnél vagyok, mert maga is szóról szóra úgy olvasta, mint én. Az értelmem megállta a helyét a maga egyik mezőgazdasági cikkének rohamával szemben, s tudom, hogy immár semmi sem rendítheti meg. Viszontlátásra, uram. Az állandó szerkesztő visszatértekor bánatosnak, zavartnak és összetörtnek látszott. Végignézte a rombolásokat, melyeket az öreg kötekedő és két fiatal farmer vitt véghez, s igy szólt: — Szomorú ügy ez. . . nagyon szomorú ügy. Eltört a ragasztós flaska, hat üvegtábla, egy köpőcsésze, és két gyertyatartó. De nem ez a legnagyobb kár. A lap jó hírén esett csorba. . . félek, hogy nem lehet már kiköszörülni. Igaz, sohasem vásárolták ilyen nagy példányszámban, sohasem volt ennyire nevezetes; de ki akarna holdkórossággal hírnévre szert tenni, s lelki fogyatékosságaiból hasznot huzni? — Mi a ménkű súgta azt magának, hogy mezőgazdasági lapot tud szerkeszteni? Hiszen a mezőgazdaság alapfogalmaival sincs tisztában. Maga szerint a rozs az anyai-ozs magja; maga a tehenek vedlési, időszakáról beszél; maga háziállatnak ajánlja a görényt, mert kedves, játékos és kitűnő patkányfogó! Az a megjegyzése, hogy a vándorkagyló nyugodtan fekszik, ha zenét hall, felesleges volt, teljességgel felesleges. Semmi sem zavarja a vándorkagylót. A vándorkagyló mindig nyugodt. A vándorkagyló fütyül a zenére. A mindenségit, barátom! Ha maga a tudatlanság egyetemére jár, akkor sem kaphat magasabb képesítést. Ehhez foghatót még nem láttam. Mintha egyenesen tönkre akarta volna tenni a lapot azzal a közleménnyel, hogy a vadgesztenye, mint kereskedelmi cikk, egyre nagyobb keresettségnek örvend. Felszólitom, hogy hagyja itt állását és távozzon... Ó! Miért nem mondta meg, hogy nem is konyit a mezőgazdasághoz? — Megmondani, maga kukoricaszár, maga káposzta, maga kelvirágfi? — kérdeztem. —Soha életemben nem hallottam még ilyen ostoba megjegyzést. Mondhatom, tizennégy éve dolgozom az újságírói szakmában, de még nem hallottam, hogy az embernek bármit is tudnia kelljen, ha lapot akar szerkeszteni. Maga fehérrépa! Ki írja a színházi bírálatokat a másodrendű lapoknak? Egy falka kóbor cipész és gyógyszerészsegéd, akik annyit értenek a jó színjátszáshoz, mint én a jó gazdálkodáshoz, egy fikarcnyival sem többet. Kik ismertetik a könyveket? Emberek, akik soha nem írtak életükben. Kik Írnak komoly vezércikkeket pénzügyi kérdésekről? Olyanok, akiknek minden lehetőségük megvolt, hogy semmit se értsenek hozzá. Kik írják az antialkoholista cikkeket, kik prédikálnak a züllesztő flaska ellen? Nyikhajok, akiknek meg lehetne gyújtani a leheletét. — Maga akar engem kitanitani az újságírói szakmában? Uram, én végigjártam alfától ómegáig, s mondhatom: minél kevesebbet tud valaki, annál nagyobb zajt csap, s annál magasabb fizetést követel. Esküszöm, ha tudatlan lennék, s nem müveit, arcátlan, nem pedig szerény, hires lehettem volna ebben a rideg, önző világban. Búcsúzom, uram. Miután ön igy bánt velem, magam is ragaszkodom a távozásomhoz. De megtettem a kötelességemet. Kettőnk közül maga a vesztes, Lekvárbokor, nem én. Adios. És elmentem. OLVASSA MAGYAR SZÓT? SZEREZZEN MÉG EGY OLVASÓT! Szinyei Merse Pálróf (Folytatás a 11-ik oldalról) a Majálist a bécsi kiállításra. Ott talán megértik, hogy mit akart. Csalódott, mert a kép úgy megijesztette a rendező bizottságot, hogy zavarukban a legfelsőbb és legsötétebb helyre akasztották. Mikor Szinyei erről személyesen is meggyőződött, leakasztatta a képet, és hazaküldte Jernyére, s megbántva, sértődötten letette az ecsetet. Hiányzott belőle a kemény dac, a konok kitartás igaza mellett. Viszont megvolt benne a vidéki földesur kényelemszeretete és bizonyos fölényérzés is, ami azt sugallta neki, hogy ne törődjön a mindenfelől ólálkodó ellenfeleivel. így zajlott le a Szinyei-dráma, amely hosszú hallgatásra késztette a mestert. S a pihenőnek az lett a következménye, hogy művészetünk szegényebb lett, mint lehetett! volna, ha nem száműzi magát önként a festőműhelyből. Szerencsére nem végleg. Mert közben a 80-as években nagyritkán mégis előveszi ecsetjét, s igy keletkeztek felesége arcképei, közte a szinpompás lilaruhás képmás, és keletkezett a “Pacsirta” cimü, színben és tájrészletekben gazdag mü és itt-ott kisebb képek is. De 1896-ig inkább gazdálkodó, mint festő. Ez az év Szinyei föltámadásának, dicsőségének, messze földön való elismertetésének éve. Ebben az évben mutatta be régibb fontosabb müveit az Ezredévi Kiállításon, és a hozzáértők körében osztatlan tetszést aratott. De ebben frissül fel alkotó kedve is, ekkor értesül a nagybányai miivésztelep megalakulásáról és arról, hogy ezek a festőművészek ugyanolyan elvek alapján alkotják müveiket, mint ő, anélkül hogy egymásról tudtak volna. Örömmel kereste föl az ifjú társaságot, megismerkedik fiatal mestereivel. Példájuk, kitartásuk, bátor küzdelmük föllelkesitette a már őszülő mestert, aki most nagybányai barátaival egyetemben a modern magyar művészet úttörő, vitathatatlanul legfontosabb csoportját jelenti, amelynek élén Szinyeié a vezérszerep. Most már bőven jutott neki az elismerés. A Magyar Impresszionisták és Naturalisták Köre megválasztotta elnökké. Ez az elismerés a művészek részéről jutott neki. Kinevezték a Képzőművészeti Főiskola igazgatójává; ez a kitüntetés a kormány részéről jött. Képeinek egy-egy gyűjteményét kiállították Münchenben, Berlinben. Rómában. A kritika osztatlan és kitüntető elismeréssel fogadta. Ez az elismerés a külföldi kritika részéről jött. Most már nem volt oka panaszra. A művészi kör, amelyben élt, a szeretet és tisztelet minden jelével elhalmozta. Ez kedvet gyújtott az öregedő mesterben a festésre. Ekkor keletkeztek szép balatoni képei és azok, amelyeket jernyei birtokán festett haláláig (1920). Szinyei Mersében rendkívüli tehetség jelent meg művészetünkben, aki költő szemével nézte a művészetet, költő szivével fogadta magába, amit az élet eléje tárt, és mesteri módon tudta ki is fejezni azt, amit látott és érzett. Ezen fordul meg jelentősége. Ez tette naggyá, és ez biztosit művészetének el nem múló értéket. Lyka Károly (Budapest) (Szin'ivei Merse csodálatos “Majális” a az eredeti káprázatos színeiben látható a “19 század magyar festészet” c. nagyszerű albumban, amelyből néhány példány még kapható a Magyar Könyvesboltban 9 dollárért. Ez az album tartalmazza a magyar festőművészet 36 örökbecsű alkotását, csodálatos szépségű, rámázásra is alkalmas színes reprodukciókban. Aki csak teheti, rendeljen belőle, mielőtt elfogy készletünk.) Használja az alanti szelvényt : MAGYAR SZÓ 1.30 E. 16th St. New York 3, N. Y. T. Szerkesztőség! Én is hozzá akarok járulni sajtónk 54 éves fennállása megünnepléséhez. Értékelem lapunk működését és hozzáakarok járulni további fenntartásához. Csatolok .............. dollárt adomány-(üdvözlet )-ként .............. dollárt előfizetésem meghosszabbítására. Név .......... ...................................................... Cim .....................................................................
