Amerikai Magyar Szó, 1957. január-június (6. évfolyam, 1-26. szám)
1957-04-04 / 14. szám
Thursday, April 4, 1957 AMERIKAI MAGYAR SZÓ FIZETÉSEMELÉS (Folytatás a 12-ik oldalról) — ön bizonyára tüstént megértette, miről van szó. Megváltozik minden. Uj tulajdonos, uj tőkéscsoport lép az eddigi helyébe. És tudja, mit jelent ez? — Hogy a régi gazda elmegy, s más jön a helyébe. — S ezzel kész? Tudja ön, mi szokott ilyenkor történni? — Nem én. .. — Takarékosság! Ha, ez a változás beáll, ami egyébként, úgy látszik, most már csak napok kérdése, ennek egyetlenegy az oka: hogy nem minden a legjobban megy, hogy nagyon is meg- érezzük a válságot. Megyek, vagy maradok, az újonnan jöttéknek legfőbb gondjuk az lesz, hogy egészen az utolsó fillérig takarékoskodjanak. S vajon, hogy fogják ezt elérni? Nagyon egyszerű! Tudja, mit szoktak ilyenkor tenni? Nem bir- ja elképzelni? — Nem tudom. Talán... — Ujraméretezés. Szép szó, ugye? Tudja, mit jelent? A nagyobb terhektől meg kell szabadulni! Ennyi az egész. Elbocsátások. Akinek magas a fizetése, mehet! Kicsit megritkitják az alkalmazottak számát. S ki menekül meg? Mint minden hálóból, ebből is a kis halak bújnak ki. — Na és? — És azt hiszi, nem sajnálnám, hogy ilyen embert, mint ön, elbocsássanak? Kötelességem ebben az esetben, ha csak parányi lelkiismeretem is van, hogy figyelmeztessem önt, kedves Battistella, sőt segítségére legyek abban, hogy a veszélyt elkerülhesse. — Elkerülhessem? — Kedves Battistella! Nem szeretném, hogy holnap oka legyen arra, hogy nekem szemrehányást tegyen. Igen, holnap azt kérdezhetné tőlem: vezérigazgató ur, miért nem figyelmeztetett kelő időben? Miért nem tájékoztatott a valódi helyzetről? Kedves barátom, az idő szőrit, kényszerít, még ha nem is jönne uj tulajdonos, egy napon magam is arra kényszerülnék, hogy energikus intézkedésekhez forduljak. És miért éppen önt kellene ilyen intézkedésnek sújtania? — De én.. .vagy jói értem? Ön a fizetésemelésre céloz? ön szerint jobb most várni? — Nem, nem várni! Csak semmi időveszteség! Elébe kell vágni! Mit csinálnak a katonák, amikor az ellenség tüzel? Lehajtják a fejüket, fedezéket keresnek, hogy mennél kevésbé tegyék ki magukat a veszélynek, ön is, Battistella, bújjon egy fedezék mögé. — Valójában... — S mit gondol ön nőtlen, ha fizetését kicsit csökkentenénk? Ha 97 ezer helyett csak 80 ezret kapna havonta, abba senki sem fog belekötni. Éppen a 90 ezer lira fölötti fizetések azok, melyek szemet szúrnak. De ezzel szemben... Gondolja meg bizonyosság, nyugalom, annak a biztos tudata, hogy semmi kellemetlen meglepetés nem érheti. — Szóval, emelés helyett levonás? — Látja, hogy nem tévedtem, hogy jobban tettem volna, ha hallgatok? Látja, hogy szavaimat ön mindjárt rossz értelemben fogja fel? — Nyolcvanezret mondott? — Azon töröm a fejem, hogy önt megóvjam a súlyosabb bajoktól, töröm a fejem, töröm a fejem, hogy hogyan találjak menedéket az ön számára, és ön... ön most ellenséget lát bennem... — Nyolcvanezer? — Hetvenezer jobb lenne talán, de gondolom, hogy nyolcvanezer már elég biztonságot nyújt.. — Vezérigazgató ur... — Tudtam, ön valóban derék ember, röptében megértett mindent, máris tudj;a mi a helyzet... Ezzel szemben gondoljon arra, mi lett volna, ha hallgatok... Megkapta volna a fizetésemelést. Százötvenezret havonta. S azután mi lett volna? Aztán jött volna a meglepetés. Az .elsők között lett volna,. akit kitesznek. Még szerencse, hogy van valaki, aki gondol önre, aki ragaszkodik önhöz. .. — ön azt gondolja, valóban? Hogy a fizetésemelés ... ? — Nem kétséges, gyermekem, a mi helyzetünkben ez se több, se kevesebb nem lett volna, mint a nyaka köré hurkolt kötél. — Hátha igy van, vezérigazgató ur, köszönöm ön nagy bajból rántott ki. — Ugyan, ugyan, semmi köszönet. Most elégedetten térhet vissza a munkájához. Csak egyet sajnálok, kedves Battistella, hogy nem tehetek önért többet esküszöm, ez az, amit szivemből sajnálok. (Megjelent a Corriere della Sera cimü olasz napilapban.) . ’ »•/ _ ...... 13 • JÓKAI MÓR: (17) SÁRGA RÓZSA (Befejező közlemény) nek vele? papiroson, az srjon. 'gvan. Ä — Igen egyenes utón. Csak te maradj ülve, pajtás. Ne ugrálj még. Hiszen nem vallatok én, csak prédikálok. Hát az a becsületes ember, akinél ezt a váltót hagytad fizetség fejében, nemrégiben lovakat vásárolt a ménesünkből, váltóval fizetett; én azt kérdeztem, hogy mi az? ő megmagyarázta: igy hozta elő, hogy te már tudod, mi az a váltó? megmutatta az Írásodat s panaszkodott, hogy valami mulasztás van benne, nincs kiírva, hogy mely helyen kell fizetni, csak az, hogy Hortobágyon, az pedig nagy puszta. Hát már most csak azért teszem elejbéd ezt az Írást, hogy hozd helyre a mulasztást, ne mondja a kupec, hogy megcsalta a Hortobágyon egy lovaslegény! írd ide a sorba: “fizetendő a Hortobágyon, a csárda udvarán.” Olyan szelíden beszélt a cimbora, hogy egészen elámítottá vele a pajtását. Az elhitte neki, hogy itt igazán nincs egyébről szó, mint a csikósok, gulyások jó hiteléről. — Jól van. Megtszem a kedvedért, ha kívánod. Kopogtattak az asztalon, a Klárika kijött. Ott leskelődött közel az ajtóban. Nagy volt a meglepetése, mikor a két legényt, halálos verekedés helyett egész nyugalmasan értekezni látta. “Hozzon nekünk tollat, kalamárist, Klárika lelkem”. Kihozta nekik a városi biztos hivatalszobájából az írószerszámot. Aztán nézte, hogy mit ír A csikós mutatta a gulyás, ujjával odabökve s diktálta, b — Fizetendő Hortobágyon, csárda udvarán. Ez kell még — Miért az udvarán? — Hát csak azért, mert másképp nem lehet. A zivatar rohanva közelgett ezalatt. A forgószél megelőzte a fergeteget, fakó porfelhővel takarva el eget, földet. A halászmadarak vijjong- va repkedtek a Hortobágy fölött, fecske, verébsereg sietett eresz alá. Hangzott a nagy zugás a pusztában. — Nem jönnek be a csárdába? — sürgeté a leány a bojtárokat. — Nem mehetünk. Idekinn van dolgunk — mondá a csikós. * Mikor aztán a gulyásbojtár készen volt a maga írásával, akkor a csikós kivette a kezéből a tollat s megfordítva a váltót, annak a hátulsó lapjára a saját nevét pingálta oda szép, gömbölyű betűkkel. — Hát az mire való, hogy a magad nevét irod oda? — kérdé a gulyásbojtár kíváncsian. — Hát az arra való, hogy majd mikor ennek az írásnak a fizetsége eljjon, akkor azt a tiz forintot én fogom megadni, nem te. — S miért fizetnéd azt meg te, énhelyettem? — Azért, mert az az én tartozásom! — mondá a csikós, felállva a helyéből s felcsapva a kalapját. A két szeme szikrát hányt. Erre a szóra a gulyásbojtár csak elsápadt. Most már tudta, hogy mi vár rá? A leány nem értett az egész irkafirkából semmit. Sem ebből a szóváltásból. Megrázta a fejét. De bolondok! Csak úgy csilingelt a fülében az a két aranyfuttatott függő. “Arrul” van szó “sárga rózsa!” Rólad van szó! A csikósbojtár szépen összehajtotta a váltót s egész szelíden mondá a leánynak, odanyujtva feléje az Írást: — Kérem szépen, édes Klárika, legyen olyan jó, tegye el ezt a váltót, a fiókjába. Aztán majd ha visszatér a Pelikán ur, a lókupec, az ónodi vásárról s betér ide ebédelni, adja át neki eztet. Mondja meg neki, hogy mi küldjük ketten. Régi kenyeres pajtások: a Lacza Ferkó meg a Decsi Sanyi. Köszöntetjük szépen. Az egyikünk majd beváltja. Hogy melyikünk, az majd elválik. A leány vállatvont. Fura népek ezek! Még hajba se kapnak. Egy írásra Írják a nevüket. összeszedte az Írószereket s visszavitte a városi biztos szobájába, ami ott' van az. oszlopos ámbitusnak a végén. A csikósbojtár szép nyugodtan kitöltötte magának az utolsó pohár sört. A gulyásbojtár is fenékig kitöltötte a vörös borát a pohárba. összekocintottak. “Egészségedre!” Kiitták egy hujjába. Azután elkezdé a csikósbojtár, két könyökéra tehénkedve: — Bizony, csak..szép nagy puszta ez a Hortobágy, combora! — Igazán, nagy' puszta. — Nem hiszem, hogy nagyobb lett volna az a puszta, amelyiken Mózes járkáltatta a zsidó népet negyven esztendeig. — Te tudod jobban. Te bújod a bibliai történeteket. _ — Hanem azért, akármilyen nagy az a hortobágyi puszta, mégsem elég nagy arra, hogy mi ketten elférjünk benne! — Magam is; amondó vagyok. — No, hát tágítsunk rajta egyet! ’ * Azzal felkapták az asztalról a furkósbotjaikat. Jó két fiatal csáti tölgy, ólommal beöntve a bun- kós vége. Mind a kettő ment a maga lovához. Mire visszajött a leány a házból, már akkor nyeregben ült mind a két legény. Akkor aztán neki nem szóltak semmit, szó nélkül hátat fordítottak egymásnak s egyik csára, másik hájszra nekiindult ellenkező irányban, mintha a közelgő vihar elől menekülnének. Hanem, amint valami kétszáz lépésnyire eltávoztak egymástól, akkor mind a kettő egyszerre hátranézett s aztán megfordította a lovát. Akkor aztán, a furkósbotot a boldogabb végével lefelé fordítva, mind a két legény egyszerre sarkantyúba kapta a lovát s vágtatva rohant egymás felé. Ez a pusztai párbaj. Nem olyan könnyű az, mint amilyennek látszik! Lóháton verekedni karddal is nagy mesterség: ámde a kard, akárhol talál, olyan sebet oszt, amit méltó megköszönni, de a bunkósbottal verekedőnek ugyan jól kell kiszámítani az ütést, mikor a vágtató paripán szemberohan az ellenfelével: ott nem hárítanak, ott nem kapkodja félre az ember a fejét a csapás elől. Egyet ide, egyet oda. Amelyik jobb, az a több. A két bojtárlegény, $mint bothosszára összetalálkozzék, egyszerre c^poíjt 1? az ólmos bottal egymásnak a fejére s azzal továbbfutott velük a rohanó paripa. A Decsi Sándor megingott a nyergében a kapott ütéstől, a feje meglódult utána, hanem aztán csak felvágta a fejét, megigazitá a begyürt süvegét; bizonyosan csak a bot nyele, nem a bunkója sujtá a tarkóját. Hanem az ő csapása annál jobban volt odaszánva. Az ólmos bot bunkója oldalt találta az ellenfél koponyáját s az oldalt fordulva kiesett a nyergéből s hasmánt terült el a földön. Ekkor aztán a győztes ellenfél visszaforditá a lovát s a leütött ellenfelét tarkóiul sarkáig vé- gigpáholta, ami csak ráfért. így szokták azt! Ha már elégtétel, hát legyen elégtétéve! Hej, ha a gavallér urak is ezt a szokást vennék fel, tudom istenem, hogy majd megritkulnának a párbajok! Mikor aztán elvégezte velei a dolgát, akkor a botja végével fölszedte a földről , a vetélytársa kalapját, kitépte belőle a bélést, megtalálta benne a fonnyadt sárga rózsát, felhaj itotta a levegőbe, s úgy elüté a botjával, hogy százfelé repültek a levelei, mint a lepkék, úgy repültek a szélben. A leány onnan nézte ezt a döntő párbajt a csárdaajtóból. , * | A sistergő istennyila ott csapott le a közel malom előtt. Itt volt a zivatar! Recsegett, ropogott az ég sarka. { —Megmondtam, ugye? — kiáltá a csikós ló- hátrul a leánynak, a megpaskolt ellenfélre mutatva. — Most már beviheted és ápolhatod! Neked maradt! — Látod? — mondá a leány. — Ha 5 ütött volna le tégedet, én rádborultam volna és a testemmel védtelek volna meg, hogy . meg ne verhessen. Akkor aztán megtudtad volna, hogy tégedet szerettelek igazán. - i A csikós- sarkantyúba Jovát s nekivágtatott a szembe köielgo^,?;v^rnak. Zápor jégesővel vegyest vágott alá' nagy szakadással, mennykő hullott nagy lobogással. A leány utánanézett a lovasnak, amig a zivatar el nem takarta az alakját; egyszer-egyszer, mikor megvil- lámlott, a tüzzé vált záporbáh meglátszott aa árnyék alakja, meg-meg csak elveszett, mig egé- szenn eltűnt. ■ ‘ f’! ° ^ • Talán soha sem is látta őí: többet. Vége i < ngß>:yi Támogassuk ^jtev a Magyar Vöröskeresztet!. Asygotn' '
