Amerikai Magyar Szó, 1957. január-június (6. évfolyam, 1-26. szám)
1957-04-04 / 14. szám
Thursday, April 4, 1957 AMERIKAI MAGYAR SZÓ 9 Bódog András: Sok mindent olvastunk és hallottunk a múlt őszi szomorú magyarországi eseményekről, sok mindent és mindennek az ellenkezőjét is. Alkalmunk volt olvasni és hallani, hogy mit mondtak a “szemtanuk”. De ezekkel én legalább úgy vagyok,, mint az egyszeri biró, aki mindig igy beszélt : “Nem szeretem a szemtanukat. Amikor valamilyen vitás ügyben odaáll a szemtanú, hogy elmondja az esetet, mindenféle bajok vannak vele. Bizonyos részletekre nem emlékszik, másokban habozva beszél, bizonytalankodik, tölti az időt mindenféle haszontalan körülmények elmesélésével, hogy az alperes második unokatestvér- je asztalos volt és hasonlók — nem tudja mi a fontos dolog vagy nem mer és nem tud határozott válaszokat adni, egyszóval a kihallgatás végeztével az légy még jobban össze van kavarva és zavarva, mint azelőtt. Ezzel szemben a legjobb tanú a hamis tanú. Az pontosan tudja, hogy mi érdekli a bíróságot és a feleket, tudja, hogy miről kell beszélni, mit kell mondani, a fontos dolgokra határozott és pontos válaszokat ad, a kétes körülményeket gyönyörűen kitisztázza, nem hagy semmit kételyben, magyarán mondva, amikorra befejezte a tanúskodást az egész vitás ügy ki van tisztázva és nekem csak ki kell hirdetni 'az igazságos ítéletet.” így mondták el például tanuk, hogy a diákság és különösen az egyetemi ifjúság vett részt a tüntetésekben és uccai harcokban. “Harcoltak magyar függetlenségért”, ahogy a nagybetűs uj- ságcimek mondták. Hát ha ez igy igaz' volt, akkor urambocsá ez akaratlan is a reakciósok részéről nagy dicséret volna az elmúlt tizesztendő magyar iskolarendszerének és nevelésének. Mert lehetséges, hogy a New York Times nem emlékszik és a szentéletü Life hetilap sem emlékszik, sem pedig a “szabadság” többi címeres harsogői nem emlékeznek rá, de véletlenségből ugv esett, hogy én valahogy emlékszem arra, hogv miért szokott volt tüntetni, verekedni és harcolni az egyetemi ifjúság a “magyar szabadság” ragyogó korszakában, a két világháború között. Az időben e sorok Írója mint “egyetemi hallgató ur” a szegedi egyetem diákja és tandíj meg egyéb dijak címén megélhetésem felének feláldozása árán abban a kétes gyönyörben és neveltetésben részesülhettem, hogy megélhetésem felébe belekerülő tandíj és pót dijak lefizetése ellenében “hallgató ur” volt a nevem a méltóságos tanár urak részéről, akiknek legtöbbje félórás előadásait azzal töltötte el, hogy 30 évvel annakelőtte tüzes fiatalsággal összelopkodott tankönyvének következő oldalait félhangon felolvasta. Ha jól ment és eltévesztette az oldalakat, akkor többször is ugyanazt olvasta fel napokon keresztül. Maga az egyetemi ifjúság saját kebelében szakszervezetekbe volt tömör ülve... de mit beszélek; a szabadság ama korszakában, dehogy is lehetne azt szakszervezetnek mondani... Az egyetemi hallgatók “bajtársi egyesületek”-be tömörültek, hiszen “hallgató urak” voltak, ilyenolyan méltóságos urak és mindenféle árnyalatú püspök urak diszelnöksége alatt állottak... és német diáksapkákat hordtak. A diákszabadság olyan nagy volt, hogy a csatlakozás nem volt kötelező például a zsidó diákok számára, akiket fel sem vettek volna, ha valamelyik angyali ártatlanságában, nem tudva merről fújt a szél, belépni próbált volna. De más diák sem kellett éppen, hogy belépjen, ha nem akart, egyszerűen kinevezték az ilyet zsidónak és békében hagyták — már tudniillik általában amkor a zsidókat békében hagytak, ami különösen a vizsgák idejében történt. Ennek az volt a titka, hogy a föbajtársak különösen, idejüket mindenféle szervezési és fontosabb dolgokkal töltve, nem nagyon értek rá előadásokra járni, jegyzet pedig nem volt elég, hogy minden baj társnak jusson, ezért a dicstelen kinevezett és valódi zsidók jegyzeteinek kölcsönkéréséhez kellett folyamodniok. Becsület pedig volt, az ember végre is, nem veri fejbe diáktársát ugyanazon a héten, amikor Írásait kölcsönkérte, hanem vár a következő hétig. Ezek a baj társ urak egyébként nagyon demokratikusan is voltak növelve és szervezve. Lapos tányérsapkát viseltek ugyan, ami attól volt jó, hogy mindenki láthatta rajtuk, hogy “hallgató urak” nem pedig mesterlegények, továbbá hasznos volt, mert adandó alkalmakkal könnyű volt arról felismerni, hogy az illető beengedhető-e az egyetemi épületbe és nem kell elverni. Ünnepélyes esetekben pedig négyes sorokban katonai meneteléses hazafias diszlépésekkel vonult fel a szabad egyetemi ifjúság fővezéreik főtáltosaik és főiródiákjaik vezetése alatt. így neveltek főfő diákvezéreket. A fő-fővezérség, táltosság meg hasonlók nagy dolog volt, mert az akkori diákságot“ nem gyötörték agyon politikai neveléssel”. Egyszerit és velős alapigazságokat kaptak, melyek igazi értelme ez volt: Az országot nem a kizsákmányolás teszi tönkre, hanem, hogy nincs elég kizsákmányolni való, tehát gyűlöld szomszédjaidat és uszíts háborúra. Az elkövetkezendő nagyszerű háborúig pedig, hogy az időt hasznosan töltsük jó szidni a zsidókat, cseheket, románokat, tótokat. Gazdaságiam nevelés pedig ebből állt: Ami jó neked az keresztény és nemzeti, ami rossz neked az szocialista és zsidó. Az ilyenformán kitanitott diáksággal aztán vezérei azt csináltak amit akartak. A diákvezérség tehát politikai befolyást és összeköttetést jelentett. “Az ifjúság követeli, hogy...” mondták a diákvezérek a kormánynak és a kormány engedelmeskedett, amikor azt a látsztot akarta kelteni, hogy csak nyomásnak enged. Ha a kormány meg akarta mutatni a külföldnek, hogy ők igy meg úgy intézkednének... vagy nem uszítanak háborúra, de nem tehetnek semmit, mert a “szabad és független” egyetemi ifjúság követeli ezt meg azt, vagy csinálja a háborús propagandát, az csak olyan játék volt a kormányzat és a vezérek között, mint aminőre ma is esik példa bizonyos “szabad rádióállomások” esetében. A kormánynak tett ilyen és hasonló szolgálatok fejében a fődiákvezérek mindenféle üzleti alkalmakat és pénzeket kaptak szervezés és diák- akciók címén. Ez valahogy igen bevállhatott, mert a diákvezérek úgyszólván so«e vizsgáztak le véglegesen 8-10 évet töltöttek egy-egy szakmában “hallgatóként” és aki már nagyon beleöregedett a jogtudománvokba hát egyszerre olthatat- lan szomjúságot kezdett érezni a filozófiai, vagy történelmi tudományok iránt és uj szakmán kezdték elölről öreg diáki pályafutásukat, és megfordítva. A diákok átlag életkora 20-21 volt, vezéreik, pedig közelebb voltak a 40-hez mint a 30-hoz. Amikoi pedig egy-egy fővezér csak rászánta magát, hogy otthagyja az örökös diákságot, végre is már első unokáját várta, vagy hasonló, és visszaemlékezve nagy megerőltetéssel, hogy eredetileg orvosnak vagy mérnöknek irat- zozott be, vizsgáit öreg fejjel leizzadta és foglalkozását elkezdte, abból bizony néha hihetetlen dolgok jöttek elő. Az ilyen eseteknél is elmesélek egyetmást a jövő héten. Vezéreinek igazgatása alatt azután “szabad” egyetemi ifjúság követelt tüntetett verekedett “teljesen spontán”. Csak azt ne kérdezze senki kit követelt, miért tüntetett és verekedett. Az nem volt “szabadság, demokrácia” meg eféle. Amikor például a külföldi sajtó tárgyalta a Hor- thy-terrorcsapatok működését, az egyetemi ifjúság “megvédte az ország fljiggetlenségét” olyanformán, hogy egy hétig hősiesen elverték a zsidó diákokat Pesten és Szegeden. Amikor a népszövetség a zsidókat kizáró numerusz klauzus ügvet az emberi jogok, sérelmeként tárgyalta, a diákság újra elverte a zsidó diákokat, a kormányzat pedig mosta a kezeit mondván, “eltörölnénk a sérelmes törvényt, de sajnos az egyetemi ifjúság független tömegei nem engedik”. És igy tovább. A “szabad” diákság tömegei “követelték” a zsidótörvényeket, a politikai büntetések megszigorítását sőt, munkacsapatokat szerveztek sztrájktörésekre, verekedtek a sztrájkolókkal, tüntettek a szakszervezetek elen stb., stb. úgy ahogy a kormánynak éppen szüksége volt rá. Sztrájktöréseik azonban valóban csak látszólagosan sikerültek, mert szép volt ugyan beszélni és szervezkedni a hazátlan szocialisták ellen, de valóságban bemenni és dolgozni a sztrájkoló gyárakban már sokkal kevésbé volt ínyére a munka- csoportokba szervezett uraknak. így csak néhány fényképet csináltattak magukról “a hazafias dolgozók” a gyárakban, aztán ezekkel felfegyverkezve a vezérek további pénzeket kértek a kormánytól. Ha pedig semmiféle politikai alkalmatosság nem volt a szellem fenntartására, akkor is negyedévenként legalább egyszer kellett valamit találni, hogy mozogjanak a dolgok tiz napig, két hétig. Nem kellett hozzá sok. Jött Pestről a rendelet reggelre, nem szabad a zsidókat beengedni az egyetemi épületekbe. Az első nap nagyszerű volt, senki sem tudott semmit, diákok jöttek az előadásukra. A tányérsapkás jobbra állt vei-ni, tá- nyérsipkanélkűli balra szaladt ahogy tudott. Harmadnapra aztán kiderült, hogy miért volt az egész. Például Párizsban egy napilap cikket közölt, mely megtámadta a Vatikánt, vagy szemtelen célzást tett egv meglovasitott admirálisra, és egyik hosszú elönevü diákvezér becsületszavára állította, hogy értesülése szerint a francia újság szerkesztője zsidó szülőktől származott vagy hasonló. Szocialista és zsidókmézésü embereket vertek rakásra az egyetemén és a Nagykörúton, mert az a hir járta, hogy egy éítéremtulajdonosa pénzt csempészet külföldre. Ha még ilyesmi sem adódott, minden évben legalább egyszeri alkalomra jó volt három napos zsidóverésre és egy hetes zsidókizárásra az úgynevezett “zsidóhulla” kérdése. Ez pedig abból állt ,hogy az orvostanhallgatók boncolásra használt tetemek között köveseitek a zsidóhullák számát. A Horthvkorszak nagvszerii gazdasági és egészségügyi állapotai produkáltak ugyan több mint elegendő halottat, akiknek temetési költségeit a hozzátartozók nem tudták megfizetni és boncolásra kerültek, a szegény zsidó halottakat ezzel szemben hitközségük ingyen eltemették. Nehéz megmondani, hogy ez a tárgy otrombább vagy tragikusan nevetséges volt az úgynevezett szellemi pályákra készülő ifjúság részéről — a s'zomoru tény megmaradt, hogy a dákok vezéreik szavára ilyesmiért is tüntettek és verekedtek. Ilyen magaslaton állottak a Horthy korszak diákit-jóságának ideáljai. Hogy aztán a háboru elkövetkeztével, hogyan és mennyiben gondoskodott az igy nevelt fiatalság “elegendő” holttestek produkálásáról — mindenkinek a saját képzeletére lehet bízni. Egyetlen dolog bizonyos olvasóm: Ha történeteden szembekerülsz valamiféle szem — vagy másféle tanúval, aki az őszi magyarországi tragédiával kapcsiolatban hangoztatja, hogy a diákság és egyetemi ifjúság “szabadságért és valóságos demokráciáért” tüntetett és harcolt, akkor hívd fel a figyelmét arra, hogy ezzel az elmúlt. 10 év nevelési és tanítási rendszeret dicséri fel akarattal-akaratlanul. Mert a Horthy kország diákbajtársainak egyik legfőbb ideálja a zsidótetemek számarányának pontos megkövetelése volt, AKÁRMENNYIRE IS SZERETNÉK AZT MÁR A NAGY HÁTRA MOZDÍTOK ITT ÉS OTT IS ELFELEJTENI! Pfciü sz^mitnak az idén árvízre Magyarországon — Magyarországi riport — Az 1954—56 esztendőkben hazánkat sújtó árvízkatasztrófák még elevenen élnek emlékezetünkben. Tavasztájt minden emberben felmerül a nemzetgazda aggodalma: lesz-e árvíz az idén? Rakoncátlan folyóinkat 3800 kilométer hosszan védőtöltés szorítja medrébe. Ezek a töltések négymillió katasztrális hold művelés alatt álló termőföldet, iparosított területet védenek az árvíz ellen. Régi és újkeletű bűnnek, könnyelműségnek tudható be, hogy még mindig aggódnunk kell az áradások miatt. Széchenyi István “uj honfoglalásnak” nevezte folyóink, belvizeink megzabolását. Több mint egy évszázada szakadatlanul épülnek a gátak. Az építés üteme, azonban a felszabadulás előtt és az azt közető években nem volt kielégítő. A teljes árvíz elleni biztonság megteremtéséhez még csaknem 1.3 milliárd forint beruházásra lenne szükség. (Az 1954— 56-os árvízkatasztrófa körülbelül ekkora kárt okozott hazánknak.) Ennek az összegnek az előteremtése, figyelembe véve a népgazdaságunkat az ellenforradalom során ért súlyos károkat, jelenleg nem megoldható. így az év elején az ár- vizbiztositási munkák csak a legveszélyeztettebb területek erősítésére szorítkoznak. Minden eshetőségre készen az árvízveszély elhárítására népgazdaságunk teljes erejét figyelembe vevő “országos felvonulási, együttműködési terv” a napokban elkészült. Az országos Vízügyi Főigazgatóság illetékeseinek véleménye: “Az idén minden emberi számítás szerint nem lesz árvíz, s igy az országos felvonulási terv előreláthatólag a páncélszekrényben maradhat”. TEL AVIVBAN nemrégiben két orosz színmű bemutatója aratott nagy sikert. A Habima Színház, amely 1917-ben alakult Moszkvában és csak 1928-ban költözött át Izraelbe, Dosztojevszkij Karamazov-testvérek cimü regényének dramatizált változatát mutatta be, az Ohel munkásszin- ház pedig Csehov Három nővér cimü drámáját vette műsorra.
