Amerikai Magyar Szó, 1957. január-június (6. évfolyam, 1-26. szám)
1957-03-14 / 11. szám
March 14, 1947 AMERIKAI MAGYAR SZÓ 11 HAZA ÉS DEMOKRÁCIA Manapság mindenki hazafinak vallja magát. Mi több, rendesen mindenki a tulajdon hazafisá- gát hirdeti igaznak: szinte kizárólagos és szabadalmazott hazafiságnak. (Petőfi két sora jut eszembe: kinek a hon mindig ajkain van, nincsen annak, soha sincs szivében!) És itt, a kavargó felszín alatt egyáltalán nem érzelmi, felfogásbeli árnyalatokról van szó. Az árnyalatok érthetőek és tiszteletet érdemlőek, hiszen majd minden jószándéku ember is más szemmel látja, más izü érzelemmel szereti a hazát. És oly bonyolult ez az érzés: benne foglaltatik a táj szeretete, a gyerekkor megannyi emléke, a porladó ősök sir- halma, hire, dicsősége, vétke, a magunk igyekezete vagy henyesége, az édesanya kezének lágy simogatása: és a köldökzsinórnál erősebb kötelék mindnyájunk édesanyjához, ehhez a drága, kicsi hazához, amely bizony nem mindig simogat, olykor a körmünkre koppant, nem mindig ád bő lakomát, olykor soványabb kosztra fogja fiait. Nem, ez az érzés nem szabványosítható. Szeresse a hazát a maga módján mindenki, aki — a hazát szereti és nem mást. De küzdhet-e, áldozhat-e érette egyazon céllal mindenki? Mondjuk, a volt partizán is, a volt csendőr is? A volt cseléd is,, a volt földesur is? Az a pap, aki megöregedett egy szerény parókián, hívei gondozásában? — s az a másik is, aki készségesen loholt Mindszenty után, az amerikai követségre? Köztük nem árnyalati különbség van, hanem fel nem oldható, össze nem békithe- tö ellentét. Elég példával szolgál erre a történelem. Avagy nem volt-e magyar Dózsa is, és a hóhéra, Zápolya is? A “minden magyar: hazafi” jelszó hamis és hazug volt régen is, hamis és hazug ma is. Lehetetlen, hogy egyazon névvel illessük a kurucot s a labancot, a tizenkilences vöröskatonát, s a Prónay darutollasait. A haza nemcsak táj, emlék, szimbólum: min- denekfelett sors, élet. Munkásélet, parasztélet, az őriző katona és a virrasztó költő élete. De ha élet, akkor harc és hatalom! — mert nem mi tesszük fel elsőül a kérdést, hanem Lőrinc pap is feltette a kaszás parasztsereg előtt, a siklósi jobbágy is feltette Táncsicsnak irt levelében, és Petőfi, Ady, József Attila is feltette: kié a haza? Ez a lényeg! Ez a hazaszeretet és a hazal'fy- ság választóvize: ki kinek akarja a hazát, kié legyen a hatalom a hazában. Ezen is lehet vitatkozni persze, de aki másfajta értelmezéshez ragaszkodik, az ne csak a tudományos szocializmus eszméivel, hanem a magyar történet nagyjaival is próbálja összemérni a maga hazafiságát. “Hazát kell nektek is teremteni! — irta Petőfi. — Egy uj hazát, mely szebb a réginél. És tartósabb is, kell alkotnotok. Egy iij hazát, ahol ne legyenek— Kiváltságok kevélv nagy tornyai...” És Respublika cimü költeményében: Republikánus vagyok s az leszek, A föld alatt is ott a koporsóban!” Világos beszéd éz nagyon, a költő nem hagyja homályban, hogy kinek akar hazát, és milyet: nem a “dicsőséges nagy uraknak”, hanem a népnek, s nem elnyomó Önkényt, hanem köztársaságot. Ki merné egy polcra állítani Petőfit, mondjuk, Eszterházy Pállal? Egyik élt és elesett eszméiért, a másik élt s idejében visszavonult — háromszázezer holdnyi birtokáért. Ugyan, hát hazafi volt Peyer Károly is, meg József Attila is? A '‘munkásvezér” is, aki megalkudott a hazán Horthyékkal? — s a költő is, aki végső leheletéig küzdött a munkás- hatalomért? Ezt vallja Tömeg című versében: óh! Minden más hiábavaló, az alku, az átok. a csönd, a szó! ö az épület s az építő, lenn alapkő és fönn tető, a dolgozó, a tervező — Éljen a munkásság, parasztság, nem fogja polgári ravaszság. ,. Száztíz éve respublika a haldoklásában is erőszakos feudális önkény helyett: ma munkáshatalom, amelyben a dolgozó “lenn alapkő és fönn tető”, a haldoklásában is erőszakos kapitalizmus helyett. Ne játsszunk tisztes fogalmakkal. Hazafinak lenni, hazát Szeretni lehet száz módon, ezer érzelemmel: de nem lehet a munkás és a paraszt ellenére, munkáshatalom nélkül: mert ha- munkáshatalom helyett valami másról beszélünk, a haza is mindjárt másoké lenne. Maradjon csak a népé, amely nem a száján, de a szivében, fáradhatatlan kezében, aggódásában s reménységében hordja a hazafiságot. Maradjon az övé, csorbithatatlanul s mind teljesebben: egyfelől kormányzati tévedések nélkül, másfelől — önmagukat képviselő prókátorok nélkül. És a demokrácia fogalma körül nem íőlyik-e aggasztó csürés-csavarás ? Szolgáljon feledhetetlen tanulságul mindnyájunknak a korábban elkövetett megannyi vétkes önkényesség, amely sokak számára, köztük munkások és parasztok számára is, bizony nem félelem nélkülivé, hanem igen zaklatottá tette az életet. Nem lehet elég sokszor kimondani, leírni, számonkérni: ha ostoba rövidlátás a szocializmus ellenségeinek adott kedvezés, a rövidlátásnál is súlyosabb a munkás, a paraszt, a szocializmust valló értelmiségi jogainak megnyirbálása. Erre a milliók által birtokolt jogra, a becsületes dolgozó ember sérthetetlen szabadságára épül — csak erre épülhet! — a réginél igazibb társadalom: a jövőbe tartó többség hatalma a múlt kisebbségben levő erői ellen. Aki úgy vélekedik, hogy az elmúlt évtizedben a demokrácia nem volt elég jó (és tegyük hozza, éppen ezért a diktatúra sem volt elég jó), annak igaza van. Nevelni, tágítani, tartalmában vitát- hatalanul következetessé kell tenni, természetesen a szocializmusért, s nem a szocializmus ellen. Sokan azt mondják azonban, hogy ez nem igazi demokrácia, mert az “igaziban” nincs megkülönböztetés, senkit se nyomnak el. Engedtessék meg, hogy ezúttal ne marxista szerzőtől, hanem Liviustól idézek: “Nulla, lex satis commoda omnibus est”; azaz, hogy nincs törvény, amely elég kényelmes volna mindenkinek. Ilyen rendszer sínes. Csak olyan van, amely barátainak kényelmes, ellenfeleinek kényelmetlen. Nem ismerek embert, akinek ne lenne rosszakarója. Hát elhihető, hogy egy születő s formálódó rendszernek, amely első mozdulatával ezernnyi ezer tőkést, földesurat, ingyenélőt s pénzért prófétáiét ütött ki a nyeregből, ne legyen ellensége? De honnan is veszik ezt a “mindenki demokráA kor parancsa Halált okádó ágyuk szava elnémult, a tankok mogorva dübörgése megszűnt Budapest és Kairó utcáin egyaránt. A kár óriási. Mi, akik túléltük a vészes időket segítsük a szenvedőket, ahogy csak tőlünk telik. De a siránkozással mitsem segitnek. Aki él, fel a fővel, előre! Fel a béke hirdetésére, megőrzésére, hogy a békeszerető emberiség ki tudja védeni az újabb rajtaütéseket- Fel minden szinti, nemzetiségű, nyelvezetű embertársunk védelmére. Ezt parancsolja mai történelmi helyzetünk, ezt parancsolja öntudatos munkás lelkiismeretünk. Minden emberi lény emberi életjoggal született. Minden öntudatos munkás aláírja, hirdeti, s ha kell élete kockáztatásával azonosítja magát Jefferson halhatatlan nyilatkozatával, hogy minden embernek joga van az élethez, szabadsághoz, a boldogság kereséséhez. Nincs joga egyke embernek a másikat leigázni, rabszolgaságba vetni, vagy abban megtartani. Nincsenek a földünk hátán felsőbb "és alsóbbrendű fajok. Mi, akik keresztényeknek nevezzük vagy tartjuk magunkat legyünk igazi keresztények, ne álszenteskedők. Micsoda keresztények azok Amerika déli államaiban, akik templomaikból nem a kufárokat verik ki korbáccsal, hanem azokat, akik velük együtt akarják imádni az istenséget. Akik a szellem templomaiból, az iskoláikból ugyancsak a megvetés, megkülönböztetés korbácsával verik ki a néger fiukat, lányokat, akik tanulni szeretnének. Micsoda keresztények azok, akik kapzsiságuk által, embertársaik kizsákmányolása által 16 millió néger életét rövidítik meg átlag 10 évvel? Lukács evangélista ezt Írja: “Add el mindenedet, amid van és oszd el a szegényeknek és kincsed lesz a mennyországban és jer, kövess engem:” (Lukács 18—22.) Ennek a mennyországnak itt kell felépülni, e földgolyón élő dolgozó emberek által, élő és dolgozó emberek részére, ahol nincsenek kiváltságosok, alsóbb és felsőbb- rendű emberek. Ez a keresztérlység törvénye. Aki embertársa kihasznált erejéből, véres verejtékéből vagyont gyűjt önmagának, hogy azzal ciáját?” Ilyen nincs nem is volt soha. Kossuth, akire manapság elég sokszor (s nem elég következetesen) hivatkoznak, a többség nevében félreérthetetlenül felelte oda az opponáló kisebbségnek: “Törpíiljön el a minoritás!” Vagy talán a francia forradalom polgártárssá fogadta az el- csapott királyt, s a ledöntött feudalizmus urait? Tudtommal az “elnyomásnál” is nyersebben, gorombábban bánt el velük. Nem volt olyan rendszer, nincs olyan demokrácia, amely ne védelmezné önnön létét. A nyugati demokráciák védik magukat a tőkés hatalom ellenfeleitől, vagyis a munkásoktól: a proletár demokráciák védik magukat a munkás ellenfeleitől, a tőkésektől vagy azok szószólóitól. Nem uj dolog ez, és nem is érthetetlen. Hazafiság, demokrácia, emberség... hányféle értelmezésben találkozunk velük, hányféle “szájíz” szerinti magyarázatot hallunk naponta! És nem annyira a töprengőktől, a szocializmust vaL- ló, de ismert okok miatt megrendült emberektől: inkább olyanoktól,, akik nem proletár hazát, hanem csak hazai proletárokat látnának szívesen itt a Duna-Tisza tájon, nem hibáktól mentes munkáshatalmat, hanem munkásoktól mentes hatalmat: s akik időt sem hagynának, hogy a rendszer letisztogassa az emberiesség elvén ejtett foltokat, bezzeg hallgatnak róla, hogy a régi rendszernek negyedszázad' alatt egyszer sem csinált főfájást a humanizmus. Óvjuk az igazságot, a fogalmak tisztességét! És ne csak ellenfelekkel szemben óvjuk, hanem magunk közt is. Kár tagadni, hogy életbevágó és tiszta fogalmakkal ma sem lehetne játszani, ha e fogalmak mindig és mindenki kezében tiszták maradtak volna. Dehát megesett, bizony sokszor megesett, hogy a népakarat átvedlett felülről diktált paranccsá, az adott szó szószegéssé, az elvi igazság gyakorlati hamissággá. Könnyű aztán a zavarosban halászni, ha már zavaros a viz... (Budapest) még jobban és még többeket használjon ki, az álkeresztény, farizeus képmutató. Minden szinti és vallásu népnek szüksége van kenyérre, ruhára és lakásra. Ebben a közös nevezőben meg tudjuk egymást érteni- Ez az összekötő kapcsunk minden néppel, ezzel hívjuk minden dolgozó testvérünket a békezászlónk alá, hogy összefogva, közösen építsük erőssé a világbéke táborát, hogy a népeket soha se tudja senki, semmilyen csoport egymás gyilkolására uszítani, indítani. A termelő, dolgozó nép a mindenható, áldást- hozó, áldásthozó erő. Ez ad mindenkinek táplálékot az élet fenntartására. És ez az erő van hivatva a béke megvalósítására. Ugyan hogyan lehetne háború a világon, ha ez a mérhetetlen erő, a dolgozó nép “Nem”-et mondana? Ki vívná a háborút? Ki harcolna? Ki bombázna? Igazságos termelési módszerekkel, elosztással ez a földgolyó bőségesen ad táplálékot és az élethez szükséges anyagot, bármennyire szaporodjunk is. Az utánunk jövő nemzedékek a századok folyamán megtalálják majd á természet azon erőit, amelyet mi még nem is ismerünk és bőségesen el tudják látni a szükséges cikkekkel az emberiséget. Békét kiabálnak, de a háborúk izzó parazsát fújtatják. Az emberi és állati élet el fog tiinni h. főid hátáról, ha egykor fel fogják használni a már eddig is felhalmozott atom- és hidrogénfegyvereket. Talán csak a tengerek mélységei őriznének meg némi életet, hogy idők múlva, miként évmilliókkal ezelőtt a tengerpartokra kivetődött állatok fejlődésével ismét megindulhasson a fejlődési folyamat a tökéletes élőlény, az ember irányába. • > Akiknek szenvedélyük a háborúzás, azok gyűljenek össze a jeges tenger lakatlan vidékén, akar a déli sarkon, akár az északin, álljanak két táborba, elöl a hercegek, királyok vezetésével, gyárosok, milliomosok, meg azok, akik Önként hábömz- ni akarnak és öljék egymást kedvük szerint az utolsó emberig. Ha aztán az utolsónak sikerül five megmenekülni az élete végén helyezzék majd él múzeumba, hogy a jövő korszakok emberei lehassák : ‘ez volt az utolsó háborúzó ember a világon. Kozma Dénes
