Amerikai Magyar Szó, 1957. január-június (6. évfolyam, 1-26. szám)
1957-03-14 / 11. szám
12 AMERIKAI MAGYAR SZÓ March 14, 1957 I r o d alom Mü vész e 11 Manet forradalma A nagy francia festőművész születésének 125-ik évfordulója Nem világot megváltó barrikádos forradalom •Eduard Manet lázadása — az ecset birodalmában vívta meg harcát a képes beszéd uj rendjéért. Fölépítése egyike a művészettörténet legfontosabb dátumainak; a modern európai festészet pedig éppenséggel első nagymesterét tiszteli benne. Franciaföld fia, azé az országé, amely az elmúlt században — mindmáig világra sugárzó hatóerővel — magához ragadta a képzőművészeti kultúra irányítását. Manet palettája csak itt, ezen a földön bonthatta virágait, hol szinte pazarló bőséggel termettek a kiváló alkotók, a művészet uj reneszánszának harcosai. Harcosai, mert a nagy forradalmat követő század Franciaországa csupa vajúdás, erjedés és ezt a társadalmi feszültséget nagyon is megérezte a szellem világa; az utat teremtő művészek munkássága elkeseredett, de diadalmas mérkőzés a mindig mai'adi, pusztithatatlanul szívós Akadémia hivatalból felkent veteránjaival, a meg nem értő, rontott ízlésű közönséggel. Miként elődei, Manet is végigjárja a próféták kálváriáját. Bemutatkozása borányt keltő, csúfos -kudarc. Első müvét kitagadják a Szalonból, a későbbieket megtűrik ugyan, de a minden művész által annyira áhított általános elismerést csak élete végén kapja meg. Csupán a hasonló felfogású művészek, követői, és a haladás szellemének zászlóvivői állottak mellette. (Zola, a nagy iró szóval és tollal küzdött elismertetéséért.) A párizsi Szalon 1985. évi nagy tárlatán kiállított aktképét, az Olympiát, felháborodott tiltakozással fogadta a közönség Vajon mi botrán- koztatta meg ezen a klasszikus mesterek ihlette festményen a jó párizsiakat? Nem tárgya, hanem felfogása: emberlátásának -és megformálásának újszerűsége. A világváros tárlatainak, mükereskedéseinek szorgos látogatója éppen elég mezítelenséget láthatott a kiállított képeken. Csakhogy ezeken antik istennők, vagy régmúlt idők asszonyai vetkőztek pőrére; az illusztrált mese, a képzeletszülte, színpadias környezet, meg a sötét műtermi színek fátyla a szemforgató szemérem számára elfogadhatóvá tette a hasonló “erkölcstelen” ábrázolásokat. Manet bűne az volt, hogy kendőzés nélkül hódolt az asszonyi szépségnek. Modelljét a korabeli Párizs utcájáról vette, s minden póz, mesterkéltség nélkül örökítette meg bájosan elfogódott alakját. Az élő embert festette, minden “mese”, anekdótikus tartalom nélkül úgy, ahogyan a valóságban látta. Ehhez pedig a színeknek uj skálájára, a vonalak más ritmusára, a formák elrendezésének eredeti módjára volt szüksége. Ez a kettős, egymásból fakadt és egymást feltételező újszerűség Manet festészetének alapja, az általa meghirdetett forradalom lényege. A manet-i program az irodalmas illusztrációk és nagyhangú históriai ábrázolások helyett az őszinte, közvetlen természeti élmény, és a mindennapi élet témáinak fontosságát hirdeti, a mesterséges világítási! műteremből a szabad természetbe hiv, a megformálás iskolás szabályai helyett a figyelő szem tapasztalatának adja az elsőbbséget. E törekvéseiben nem elődök nélkül való. Csupán folytatója és betetézője a század elejével kezdődő művészeti megújhodásnak. Géricault és Delacroix szenvedélyfütött romantikája a vérte- lenné sápadt klasszicizmussal szemben kivívja az őszinte érzelmek, az igazi drámaiaság és a bátor szinkezelés jogát. A barbizoni mesterek (akiknek késői hívéül szegődött a mi áhitatos ecsetü Paál Lászlónk), megundorodva a kulisszákból összerótt táj képírástól, a természet valódi arcát- lelkét fedezik fel újra a művészet számára, Courbet a munkásember életét viszi vászonra, megteremtve a kritikai realizmust. Manet az ő csodálatos termésüket a nagyvárosi élet tematikájával bővíti ki, s okulva Velazquez, Goya, Frans Hals örökségén, továbbfejleszti formai vívmányaikat, megalapozza ezáltal a szin uralmán felépülő modern pikturát. Festményei megkapó elevenséggel őrzik az egykori Párizs ezer színben csillámló világát. Rátarti dámák és kimért, cilinderes urak, a kerti vendéglőben kurizáló fiatalok, az utca szépei és a bárok könnyüvérü lepkéi néznek reánk képeiről. Nagyszámú portréjából a korabeli polgárság szinte hiánytalan arcképcsarnokát állíthatjuk össze. Érzékeny ecsetvonások szántják élő-elevenné, szinte lélegzővé embereinek arcát. Futó mozdulatba sűríti a jellemet, az érzés villanó rezdülésével tolmácsolja az ábrázolt lelkivilágát. Mohón veti magát az uj, eddig mellőzött témakörre, s fáradhatatlanul kutatja a módját: miképp lehetne a képzőművészet nyelven hiánytalanul és maradandó érvénnyel megörökíteni a megváltozott ritmusú, egyre zaklatottabb Ütemű életet. Világos, hogy a lóverseny rohanását, a bombarobbanás pillanatnyi kitörését, a zajos, füstös mulatók tükrökben visszhangzó képét, a Tuilleriák kertjében hullámzó tarka sokaságot, ezt a nyugtalan, színes, arcát pillanatonként változtató életformát nem lehet a régi eszközökkel megragadni. A futó benyomások — impressziók — rögzitéséhez gyors ecset járásra van szükség, nem kiszámított, hanem az életből ellesett kom- pozicióra, s ami a legfőbb: a szabad ég alatt pompázó színek frissességére. A szabad ég alatt — en plein air — a levegő körülöleli a tárgyakat, s a műterem egy oldaról J ó K AI M Ó R: SÁRGA RÓZSA (14) Elébb azonban a vacsorától megmaradt kenyerét falatokra aprózva, a tenyeréből odaadá a lovának. — No, már most te is mehetsz legelni, Vidám lovacskám. Bezzeg te nem eszel egész nap, mint a többi lovak. Te mindig nyereg alatt vagy. S még azt akarnák az urak, hogy mikor egész nap nyargaltattalak, akkor fogjalak a masinába s hajtsalak kutat huzni! No, arra várjanak. Azt hiszik a 15 is olyan kutya, mint az ember? Aztán megtörülgette szépen a ló szemeit a lobogós ingujjával. — No, hát keress jó füvet makadnak, aztán messze ne menj, mikor a hold lemegy, aztán meg az a fényes csillag, akkor visszajöjj ide. Látod, én nem kötlek pányvára, mint a gulyás, nem teszlek békóba, mint a paraszt. Elég ha azt mondom: “ica Vidám lovam!” egybe itt vagy. Megértette, hogyne értette volna? Amint a nyergétől, zablájától megszabadult, nagyot ugrott a ló, felhányta a tátulsó lábait, aztán föld- hözvágta magát, kettőt-hár-mat hentergőzött a hátán, az ég felé kalimpálva a négy lábával, aztán gyorsan csülökre kapott megint, nagyot rázkódott, egyet nyerített s nagy röhögve nekiindult a timpós pázsitnak, hosszú farkával védelmezve magát a dongó éjjeli bogarak ellen. A csikós pedig végigheveredett a fekhelyén, a pázsitos földön. Fölséges egy ágy! Párnája az egész kerek puszta, superlátja a csillagos égbolt. Kész éjszaka van már. De azért a föld, mint a csintalan, rossz gyermek, nem akar még aludni. Nem alhatnék. Mindenféle nesz van. S ez mind oly titokteljes. Harangszó nem hallik ide a városból, sem kutyaugatás a gulyás karámból, olyan messze van ide minden. A közel nádasban a bölömbika bug, mint valami elvadult lélek; a mocsárok fülemüléje, a nádi veréb rikongat, cserreget; mellé ezernyi béka csinálj|a a kórust: közbe kelepei a Hortobágy malmának egyhangú pitiéje. Fenn a magas égben panaszhang, bucsuvétel hangja kiáltoz alá: vándor ludak, darvak szállnak rendes sorban; alig látni őket a csillagos égen. Egy-egy sűrű gomoly szúnyog keveredik fel s végighuz a légben: az is olyan jövő, erős fényárnyékot teremtő megvilágítása helyett a fény minden oldalról éri és elmossa, szinte síkká teríti a formákat, milliónyi árnyalatra bontva a színeket. Aki — mint Manet — élményét közvetlenül a természeti látványból meríti, annak képeiről eltűnik' a valóságban nem is létező vonal, a forma elveszti testiségét, súlytalan lesz. a színek átitatódnak fénnyel és kivilágosodnak, az árnyékok megszinesednek; — alkotásának elemei uj egységbe rendeződnek és ennek az egységnek az alapja: a szin, amely addig nem ismert könnyedséget, üdeséget kölcsönöz a képnek. Manet forradalma óriási jelentőségű a művészet történetében: a festői nyelv uj szótárának megteremtésével kitágította a képi kifejezés határait, gazdag távlatú, uj világot tárt a művészet elé. A Manet és követői által képviselt festészet, az impresszionizmus csakhamar meghódította a világot. Ami azóta történt, és történik, az európai festészetben, annak szálai mind hozzá vezetnek, azt közvetve, vagy közvetlenül — még a művészetével ellentétes stilustörekvéseket is — az ő rnü- Vésznemzedékeket felszabadító müve tette lehetővé. A magyar művészet különösen sokat köszönhet ennek a stilus-irányzatnak; festészetünk utolsó 50 éve átitatódott hatásával. Szinyei Merse Pál ugyan Manet-tól függetlenül fedezi fel a plein-air festést, de Vaszary János modern pik- turája, Csók István impresszionizmusa, vagy akár Mő festészetünk legnagyobbjának, Szőnyi István" nak művészete egyként a Manet-val megindult festészeti foradalom vívmányainak magyar talajba plántált hajtásaiból szívja tápláló nedveit. hang, mint a kisértetzengés. Közbe-közbe hangzik egy-egy lónyerités. Máskor olyan jó alvó voltál, szegény csikósbojtár, amint a fejedet letetted a nyeregre, mindjárt elaludtál: most meg csak úgy nézed a sötétkék eget s szólitgatod a csillagokat, ahogy megtanított a neveikre a vén körösztapád. Ott az ég közepén a “göncöl téritője’’, aki sohse mozdul a helyéből, amott az a páros a “bojtár kettőse”, az a szine-váltogató az “'árvaleány pillantása”. Ez a fényes ott az ég alján a “kaszás csillag”, de még fényesebb a “bujdosók lámpása”. Az a három ott a “három király csillaga” — egy csoportban a “hetevény csillaga” s áz, aki most mindjárt leszáll a sűrű ködbe, a “meny- nyország ablaka”. Mihaszna neki a csillagokat nézni, ha nem tud velük beszélni? Valami nagy teher úgy nyomja a szivét, valami nagy sebben úgy vérzik a lelke! Tán ha kiönthetné azt a nagy keserűséget, ha elpanaszolhatná, megkönnyebbülne utána. De amilyen nagy a puszta, olyan üres. A fényes csillag is leszállt, a hold is alámerült, a paripa abbahagyta a legelést s visszajött a gazdájához. Szép csendesen léptetve jött, mintha félne, hogy fölkelti s a nyakát előre nyújtva, úgy vizsgálta lesunyt fejjel, hogy alszik-e? — Ide jöhetsz, kedves lovam. Nem alszom még. Erre a mén vidáman röhögni kezdett s aztán maga is leheveredett a gyepre, oda a gazdája mellé, de csak úgy a csülkeire. A bojtár feltápászkodott, könyökére támasztva az arcát. Volt már hát akivel beszéljen. Egy lelkes állat. — Látod? Látod? Kedves lovam, “Vidám”. Ilyen a leány! Kivtil arany, belül ezüst. Mikor igazat mond, annak is fele hazugság, mikor hazudik, annak' is fele igaz. . . Soha sem tanulja azt ki senki...Te tudod, hogy milyen nagyon szerettem ?. .. Hányszor megvéreztem az oldaladat a sarkantyúval, csakhogy hamarább oda- vigy hozzá!.. . Hányszor hagytalak kikötve a kapu előtt, hóban, sárban, csikorgó időben, forró napsütésben, te kedves, jó lovam! Terád nem gondoltam, csak őtet szerettem. A mén csak úgy befelé nevetett magában, hogyne tudná ő mindezt? A biz úgy volt. — Azt is tudod, hogy ő mennyire szeretett engem!... Rózsákat tüzködött a füled mellé, pántlikába fonta a sörényedet, cukros kaláccsal etetett a tenyeréből. . . Hányszor visszahúzott az ölelésével, mikor már a nyeregben ültem? Meg-meg átölelte a nyakadat, hogy még ott marasszon. (Folytatjuk)
