Amerikai Magyar Szó, 1957. január-június (6. évfolyam, 1-26. szám)
1957-02-21 / 8. szám
AMERIKAI MAGYAR SZÓ February 21, 1957 r 4 AMERIKAI ÉLETMÓD < Hogyan ünnepeltük meg { a Néger Történelmi Hetet? j Irta: DR. I). M. MORAN DINI Mint minden évben eddig is, a los-angelesi humanisták ez évben is megtartották a négereknek az Egyesült Államokban eltöltött történetének és fejlődésének megünneplését. Azonban az idei (február 9-iki) megemlékezés egy nagyon jelentős mozzanatban különbözött az előző évekétől. Ugyanis ahelyett, hogy a humanisták rendes gyü- léshelyén jöttünk volna össze, ezidén mi, humanisták kaptunk meghívást, hogy havi gyűlésünket, amely a négereknek gazdasági és kulturális fejlődésével foglalkozott, az East Side Settlement House-ban, a négereknek egyik jól ismert kulturális központjában tartsuk meg, mint az ő vendégük. Kitűnő csirkevacsorát készítettek nekünk, mely után Miss Libby Clark, itt jól ismert néger újságírón ő, aki csak nyolc évvel ezelőtt vizsgázott New Yorkban a Columbia-egyetemen, volt az est szónoka. A “Tizedik ember” címmel (mert kb. minden tizedik ember néger az Egyesült Államokban) tartott Miss Clark előadást, a négerek társadalmi, professzionális, gazdasági, művészeti, stb. fejlődéséről és az egyenlőségért folytatott ama kemény harcról, amely mindenütt, de különösen hazánk déli részén folyik csodálatos kitartással és a legtöbbünk türelmét messze felülmúló önfegyelemmel. Engem, mint a gyűlés elnökét és programjának vezetőjét, a gyűlésnek különösen két jellegzetes sajátsága érintett nagyon mélyen érzelmileg. Az egyik az a spontán megnyilvánuló ragaszkodás és szeretet, amelyet irányunkban a jelenlévő vezető négerek és a meghívott néger vendégek tanúsítottak. (Meg kell itt jegyeznem, hogy a ]os-angelesi humanistáknak legalább is 95 százaléka fehér. Programjuk iránt az utolsó 10 évben nők nem-fehér embertársunk is nagy érdeklődést mutatott, de valahogyan a négerek közül csak kevesen csatlakoztak hozzánk, habár gyűléseinken néha egész szép számmal is megjelentek. De csak újabban “olvadt fel a jég” annyira, hogy sok néger kezdi érezni, hogy igazán “otthon lehet” közöttünk. Hiába, a sok-sok évtized elnyomásából keletkezett “érzékenységet” és a fehér ember iránt érzett, jóformán az öntudat alatti gyanakvást nehéz kiküszöbölni.) Ennek az ebédnek a légkörét melegség és az őszinte barátságnak hangulata jellemezte. Voltak sokan, akik nem ismertek bennünket, humanistákat, előzőén, de a “hatodik érzékszerv” a program folyásának kapcsán ezeknek is hamar megmutatta, hogy mi őszintén és tettekben is kifejezve harcolunk minden ember egyenlőségéért. A másik érzelmileg érintő jellegzetesség az íiz őszinte tárgyilagosság és nyíltság volt, amely- ivei a négerség a saját helyzetéről beszélt és kommentált. Volt például ott két egyetemi hallgató is, akik csak néhány hónapja vannak az Egyesült Államokban. Tanulni jöttek ide néhány évre. Hoznám tanulmányi segítségért jöttek szeptember közepén, s azóta technikai és matematikai tárgyaikban segítem őket, s most már nagyon szépen haladnak előre. Ezek megkérdezték a szónokot, hogy miért van az, hogy az amerikai négerek nem törődnek az afrikai kulturális háttérrel és nem tudnak semmit azokról az országokról, amelyekből a négerek származnak. Természetesen ez nekünk nagyon is érthető. Hogyan tudjon az itt született 5-ik és még újabb generáció az afrikai viszonyokról, amikor a Dél urai még csak az elemi iskolát is nehezen engedték meg nekik (ha megengedték) és nem kívánták, hogy “idegen” kulturális meglátások ébresszenek öntudatot és a világ-összetartozás érzését a törvényes, s később a felszabadított gazdasági rabszolgákban. Libby Clark hosszabb utat tett Európában, ahol afrikai négerekkel sokat találkozott. Miss Clark sajnálattal fejezte ki (de minden feszélyezettség érzése nélkül, hogy sok fehér ember is van jelen), hogy azt tapasztalta, hogy az afrikai vezető négerek bizonyos lenézéssel tekintenek az amerikai négerekre, mert ezekben “nincs elég faji önérzet”, és annak a félelemnek adott kifejezést, hogv ha a helyzet rugóit minden oldalról nem látják meg tisztán, az ily lenézés kölcsönössé válhat. Ezért kérte a jelenlevő két afrikait, (akik mint technológiai és kulturális vezetők fognak tanulmányaik befejeztével hazájukba visszatérni) hogy az együttérzés és együttműködés eszméit fejtsék ki és szolgálják majd, ha Afrikába visz- iízatérnek. Ez az objektiv vita semmiben sem Eörsi Béla cikksorozata Az amerikai atomrombolás és a hidrogénbomba nem teljesen amerikaiak érdeme. A Hitler-Horthy emigránsok igen komoly munkát végeztek ezen a téren. A magyarok közül Szilárd (atomrombolás) és Teller (H-bomba feltalálója) neve közismert. De igen kevesen tudják, hogy az amerikai gyáritermékek szépségére igen nagy befolyással bírtak és búrnak magyar művészek. — Moholy- Nagy László — a chicagói ipartervező iskola megteremtője, korszakalkotó befolyással' birt az iparcikkek szebb formájának megteremtésében és Prof. George Kepes, a M.I.T. hires tanára, oktatja az építészeket és ipari rajzolókat újabb, szebb formák alkotásában. Amerikai iparcikkek ma sokkal szebbek mint félszázad előtt voltak, de még sokat kell tanulnunk. Régebben a gyári iparcikkek az egész világon, a kézművesek alkotásait akarták utánozni, ötven évvel ezelőtt a legtöbb iparcikk és épület többet kívánt mutatni, mint ami igazán volt. A puhafából készült bútoroknak vagy ajtóknak keményfa illúziót igyekeztek adni. Az épület alsó lábazatát márványszerüre festették. Amikor az uj műanyag (plasztik) jelentkezett, úgy kezeltük és festették, hogy fának vagy elefántcsontnak nézzen ki. Körülöttünk minden hazudott. Márványpalotákban nem volt fürdőszoba vagy fűtőberendezés. Bútorokat úgy csinálták, hogy az egész családnak össze kellett állni, hogy egy asztalt felemeljenek. A tükör fakerete arannyal volt bemázolva. A körülöttünk levő tárgyak hazug jómódot akartak elővarázsolni. Az épületek vakolására mindenféle cicomát raktak, gyakran tetovált cirkusznőre inkább hasonlítottak, mint egy becsületes épületre, melyben lakni lehet. Ötven év előtt a bérkaszárnyák ízléstelen, egészségtelen épületei mellett a gazdag ember házai voltak, melyek inkább hasonlitotttak díszes cuk- rásztortához, mint házhoz. Ez ellen a hazug, fényűzést hamisító művészet ellen, 1919-ben egy becsületes német építész (Gropius) fellázadt és megalapította a Bauhaus művész iskolát, ahol több hasongondolkodó művésszel-célszerű, becsületes építkezést és iparcikkek tervezését tanították. Később ezek a művészek Hitler elől menekülve Amerikában telepedtek le. Amerikának még igen sokat kellett tanulnia, hogy szebb környezetben éljen. Házakat — egész utcasorokat egyformára, színtelenre építenek, sőt még van olyan ház is, ahol meg van tiltva egyéni ízlés szerint kissé átalakítani, annyira beleszerettek a fakó szintelenségbe, és az egyéniségnélküliségbe. Gazdag emberek házában gyakran egyetlen rendes festményt sem látni, könyvekről nem is szólva. Sok gazdag embernek legfeljebb 25 centes könyvekből áll “könyvtára”, ilyet még a legszegényebb európai munkás otthonában sem eszlelhettünk. A gazdag ember árverésen vásárolja bútorait, valami hires ember ingóságainak kiárusításán. Ezért, bár minden bútor külön-külön igen szép, mindegyik más nyelven beszél, és periódusuk között évtizedek vagy századok vannak. Inkább butorraktárra emlékeztetnek, mint otthonra. A középosztály és jobb munkásság tömegbútorokat vesz. Újabban szépen politúrozott puhafa bútorokat vásárol a fiatalság, csak az a baj, hogy ezek a gyári bútorok mind egy kaptafára készültek. Ritkán tükrözik a köztük éliők egyéniségét. Azonos díván, párnázott szék, vagy sok helyütt ultramodern székek, melyeken ülni fárasztóbb, mint állni. A lámpa rendszerint egy csodabogár. Alsó része rossz kínai váza utánzata, csúf virágváza vagy valami, aminek sohasem volt értelme vagy célja; felső részén hatalmas, oda nem illő ernyő éktelenkedik, mely úgy elveszi a lámpa fényét, hogy látni csak akkor lehet, ha suttyomban eltávolítjuk. Az amerikai ház vagy lakás legtetszetősebb, legcélszerűbb része a konyha. Rendszerint ízléses csempével burkolt falakkal, modern formájú gáztűzhely és frigidaire áll benn — ezek megfelelnek hivatásuknak, nem hasonlítanak kínai vázára vagy valami ágyúra. Az amerikai háziasszony megköveteli, hogy konyhája csinos és praktikus legyen, és — érthetetlen módon — meg is kapja. Ritkán láttam konyhában felesleges bútort, mért tűrik hát ezeket a szobákban? Pedig de szépen lehetne felékesiteni a lakást. Olcsó, egyszerű kelméből készült függönyökkel az ablakokon, jó művészi alkotások jó másolatai egyszerű fehér keretben — a szobának egyéni, kellemes jelleget adhatna. Dobjunk ki minden felesleges bútort, még ha a háziasszony 20 éves lim-lomját tárolja is bennük. Ha a szoba sötét, tarka (magyaros) kézimunkákkal felélénkíthetjük és uj életet adhatunk neki. Az amerikai élet sajna, a fényűzést automobilban látja és úgy Ítéli meg szomszédját, melyik évjáratú, milyen kocsija van. A gyönyörű autó sokszor igen Ízléstelen otthon előtt áll. Az anyagi javak túlbecslése Amerikában, a szellemi és esztétikai értékek teljes elhanyagolására vezetett. Ezért oly fakó, szürke a legtöbb lakás légköre. Tudjuk, bűn kiütközni a szomszédok között, szörnyű bűn! De ne féljünk ettől. Igazán büszke vagyok, ha egy-egy egyszerű magyar asszony háza előtt a környék legszebb virágait látom. Ezt ő szülőhazájából hozta magával, és szint visz vele uj életébe is. A MEGKÜLÖNBÖZTETÉSEK ÁRA Tony Czerwinski, az autó szakszervezet 212- es lokáljának vezetője a szakszervezet lapjában azt írja, hogy a faji megkülönböztetés több mint hét billió dollárjába kerül évenként az amerikai népneli fehérnek és feketének egyaránt. 1954-ben az AFL-CIO közgazdásza szerint a fehér családok átlagos évi jövedelme 4,339 dollár, a nem-fehér családok átlagos évi jövedelme 2410 dollár volt évente. Ez azt jelenti, hogy ezek évi átlaga 1,929 dollárral kevesebb, mint a fehér családoké. Ha ezt megszorozzuk a színes családok számával, több mint 7 billió dollárt' tesz ki a különbség. Czerwinski hozzá tette, hogy sok automobilt vehettek volna 7 billió dollárért és sok munkást foglalkoztatott volna annyi autó elkészítése, ami viszont azt jelenti, hogy nem volna munkanélküliség az autó iparban. MS*BEBE*S5e*S£SSií3KPig'?'*'«75*?3PS*.8,<»S*35Sa © A Magyar Szó jó újság, O Nincs benne, csak igazság! szenvedett azáltal, hogy sok fehér volt jelen. Én ezt a tárgyilagos kritikát fehérek jelenlétében csak most láttam először. Nagyon örülök, hogy ez igy töi’ténhetett és hogy nem tekintettek bennünket “idegennek”. A négerek részéről jelen volt a South-East Symphony Association vezetősége, akikkel előzetesen már voltunk egy ebéden. Ugyancsak ott volt az East Indian Association elnöke, felesége és chicagói meg san-franciscoi vendégeik. Valamint egy Mrs. Ellis nevii néger művész, akinek szép festményei és szobrai is díszítették az ebédlő-termet. A magyarok részéről Uhrin János, Fallen Ernő és Bolya Pál voltak rajtam kívül jelen. Mindnyájan mély benyomással és azzal az érzéssel távoztunk a késő esti órákban, hogy kicsinyben itt oly együttműködés és barátság alapjai fejlődnek, amelyeket nagyobb mérvben a WCPC (World Committee on Peaceful Cooperation) szándékozik kifejleszteni, ha majd a mostani kedvezőtlen világhullámok lecsendesülésével annak tényleges kiviteléhez hozzáfogunk. Ha akarat és emberi jóindulat meg szaktudás van, a békés haladás demokratikusan együttműködő egy-világa a következő negyven-ötven év alatt megteremthető és a belső feszültségektől és társadalmi bizonytalanságok érzésétől mentes kulturális és gazdasági világhaladás alapjai lefektethet ők. A los-angelesi humanista 10 év, melyet eltöltöttünk és az elért barátságok, bizalmak, nemzeti és világösszeköttetések, ezt ékesen bizonyítják. A néger történeti hét itt leirt meg- ülése a jövő békelehetőségeknek biztató példája és a nagyobb perspektívában való működés sikerének valószínűségére is rámutat. Ámde, ha élni akar az ember és nem kívánja magát eltörölni a föld színéről, akkor a következő negyven-ötven év alatt ki kell küszöbölnie a mai kaotikus világversengést és az embertömegeknek kegyetlen gazdasági kihasználását.
