Amerikai Magyar Szó, 1957. január-június (6. évfolyam, 1-26. szám)
1957-02-21 / 8. szám
February 21, 1957 AMERIKAI MAGYAR SZÓ 3 OLVASÁS KÖZBEN írja: Márky István uGöndörhaju” politikusok Egyes politikusok nagy depresszió előjeleit látják !!ii!llillll!l!illSIIIII!lllllll!lll!!!!!llliíilll!ilil!iSIIII!li!!i!S{l!IE!hi A nyomor, a sötétség', a fertőző betegségek és a korai halál birodalmának királya, Ibn Szaud őfelsége nagy készülődések után végre megérkezett Amerikába hetven tagú kíséretével és beteg kis fiával, aki a legfiatalabb a negyven közül, s akinek orvosi kezelésre van szüksége, •— királyi atyjának pedig néhányszáz millió dollárra. Feleségei odahaza maradtak, mert a nyugati civilizáció nem hisz a többnejüségben, minélfogva úgy döntöttek Washingtonban, hogy őfelségét szívesen látják, — de asszony-ok nélkül, mire természetesen senki sem jött zavarba, de még- csak megsem sértődött, mert az uralkodó közvetlen környezete egy kézlegyintéssel elintézte a dolgot, mondván: “sok szép nő található itt Amerikában is.” Azt, hogy ennek a királynak udvarát és háremét még mindig a heréit rabszolgák őrzik, senki nem firtatta, mert az efajta kérdéseket izléste- 1 era ne 11 tartanák az olajföldek uralkodójával szemben, akinek minden tekintetben kedvében kell járni, hogy az amerikai nagy olajtársaságok továbra is hozzájuthassanak a Szaudi Arábiából folydogáló fekete aranyhoz, — a szinte kifogyhatatlan olajforrások uralásához. És ennek a célnak érdekében a demokratikus és civilizált hazánk még azt is megtette, hogy a múlt évben Genfben hozott egyezmény aláírását is megtagadta, mely szerint az Egyesült Nemzeteknek nem lehet olyan állam ai tagja, ahol még mindig divatos a rabszolgaság, mint Arábiában. Civilizált emberekhez illően sokan zokon vet.ték ezt a cselekedetet kormányunktól, ők azonban ezzel mit sem törődve, az uralkodónak1 kijáró pompával fogadták őt Washingtonban, habár jól tudták, cselekedetük homlokegyenest ellenkezik az amerikai nép erkölcsi felfogásával és hitével. Na, de menjünk csak tovább. Mindenki tudja, hogy őfelsége pénzért jött, elpanaszolni, hogy az a 300 millió dollár, amit az olajtársaságok adnak neki évente, nem igen elég a háztartásra. Igv hát ha Amerika nem akar kommunizmust az ő országában, akkor egy-kétszáz« millióval meg kell hogy toldja ezt a keresetet, mert különben baj lesz, és esetleg a sok éhes nép még az oroszokra talál hallgatni. Szép sorrendjében elmesélte őfelsége, hogy a háromszáz milliós jövedelméből 36 milliót költ el védelemre, bár szomszédaival a legjobb barátságban vannak. Belső állambiztonságra elfogy-' 24 millió évente, amely összeget a lojális törzsfönökkel kell megosztani, egy másik millió pedig a paloták tatarozására és jókarban tartására forditattik. Tiz millió 700 ezer dollárt költ egészségügyre, népnevelésre, a fennmaradt több mint 200 millió dollár pedig kell a különböző udvari kiadásokra. Ezért van aztán az, hogy a lakosság átlag életkora alig éri el a harminc esztendőt, tüdővész az első számú népbetegség, a lakosság negyven százaléka szifiliszes fertőzésben szenved és hetven százaléka pedig a trachoma ragályos szem- betegségnek az áldozata. Ezt mind nagyon jól tudják Washingtonban és azt is tudják, hogy a kommunizmus “veszélye” nem az oroszoktól ered, hanem inkább abból az irtó nyomorúságból, amelyben illusztris vendégünk őfelsége tartja népét. Éppen ezért valamilyen uton-módon szeretném neki tudomására hozni, hogy mi szívesen kisegítjük háztartását néhány tiz, vagy száz millióval, azonban ebből valamennyit a nép ügyének javítására is kellene fordítani, mivel az elégedetlenség és az elkeseredettség szomszédságában az olaj további kitermelése sincs biztonságban. A kivégzések, megcsonkítások mindennaposak az országban, s az inkvizíció idejére emlékeztetőén a közterekre hajtott elitélteken az összesereglettek szemeláttára hajtják végre az Ítéletet a különböző bűnözőkön, mintegy elrettentő példát szolgáltatva azok számára, akik a jövőben merészelnek a bűnözés útjára lépni. Valahogy az ember úgy érzi, hogy nem illő egy ilyen hatalmas országhoz mint Amerika az ilyen uralkodók előtti hajbókolás, leereszkedés, mert ezzel csak bizonyítani próbáljuk azt a mindenre kapható kalmárlelkiiséget, amellyel amu- gyis vádolnak bennünket szerte a nagy világban. Ennek az országnak technikai és szellemi emelkedettségének vonalán állva kellene tárgyalni az ilyen kölcsönért' vagy éppen ajándék-dollárokért ide tolakodó uralkodóknak, és ennek daIrta: GERÉB JÓZSEF A militárista költekezésekkel felsrófolt és mesterségesen fenntartott proszperitás közepette élő amerikai közönséget nagyon meglepte Humphrey pénzügyminiszternek az a kijelentése, hogy a jelenlegi nagy kiadások határtalan folytatása az amerikai gazdasági életet olyan depresszióhoz vezeti, “amely még a hajamat is felgöndöri- ti”. Eddig úgy tudtuk, hogy a gazdasági depresszió jellemvonása a nagy munka- nélküliség, keresethiány és igy az azzal járó nagy és _ súlyos nélkülözés. A pénztoi-=l5be: ügyminiszter szerint azonDeprecsiokí’S back 1 ban méír haj göndörítő ké- , _ , pessége is van. Sőt mitöbb, egyc.ee emu nem kisebb em5er; mint Herbert Hoover ex-elnök sietett bizonyságot tenni Humphrey kijelentése mellett. “Én is bizonyíthatom”, — mondotta Mr. Hoover, — “nekem már egyszer felgöndöritette a hajamat”. Kétségtelen, hogy Mr. Hoover arra a nagy depresszióra célzott, amely részben az ő politikájának volt az eredménye és igy mint “igazi szakember” beszélhet. Különben is annak a kornak nagyhírű építményei még manapság is csak mint “Hoover-falvak” nyernek említést; azoknak volt lakói, valamint az almát áruló “hősök” még most is kegyelettel említik1 a nevét. Azóta persze nagyot változott a világ. Ma már nem Hoover irányítja Amerika gazdasági életét, de még Humphrey pénzügyminiszter sem, hanem Dwight I). Eisenhower elnök. így ha a depressziót csakugyan a hajgöndörités mutatja, nem a Hoover, vagy a Humphrey fejét kell figyelni, hanem az elnökét. És itt már biztosabb talajra kerülünk. Talán éppen a hajgöndöritési gazdasági elmélet következtében kapott Ike olyan sok szavazatot. Csökkenő üzletek És dacára annak, hogy Ike hajszálai nem mutatnak depresszióra, mégis valami baj van, mert az üzleti forgalom minden iparágban jelentékeny csökkenést mutat az utóbbi időkben. Pedig 1953- ban, amikor Eisenhower az “egg-head” szakértők (igy nevezték el az egyetemi képzettséggel biró szakembereket) helyett a “munka mezején kitűnt vezetők” kezébe helyezte az ország ügyeinek intézését, nagyhangon hirdették, hogy azok, mint a mesebeli Szent György a sárkányt, úgy fogják kivégezni a depressziót, amit Amerika népe ezentúl már csak a történelemből fog ismerni. Hirdették is egészen az őszi választásokig, hogy “ilyen jó még sose volt” s ime, most egyszerre csak megint itt van a kivégzett depresz- szió szele, vagy legalább is a rémlátománya. És ezt nem is az “egg-head” szakértők, hanem a kereskedelem és az ipar vezetői mondják. A napokban például a kereskedelmi minisztériummal együttműködő “National Distribution Council” elnöke, Arthur Motley irt hosszabb cikket, amit számos lap és magazin vett át a “Parade” cimü folyóiratból. Ebben a cikkben ilyen kijelentéseket találtunk: “Eisenhower elnök újbóli megválasztása óta az üzletvilág önbizalma nemhogy emelkedett volna, mint azt vártuk, hanem éppen ellenkezőleg, nagyot esett. A kereskedelem nagyon “ugráló” (bouncy), ami azt jelenti, hogy a harmincas évek óta nem volt a verseny olyan erős, mint most. Sokfelé jártam az országban s mindenfelé arról értesültem, hogy úgy a magánüzletek mint a korporációk kevesebb üzletre és alacsonyabb profitra számítanak 1957-ben, mint az előző években részük volt. A gyárosok rendkívül nagymennyiségű árut termelnek és még többet is tudnának, de el tudják-e adni? A fogyasztók meg tudják-© vásárolni mindazt, amit termelnek? Jelen gazdaságunkban a kritikus pont már nem a, termelésben, hanem a szétosztásban van. Szóval piacra vinni és eladni az árukat, — ez a legfontosabb dolog. A nagy árucsarnok Mr. Motley és társai még mindig ott tartanak, hogy az amerikai nép nem vásárol eleget, mert nem is tudják, hogy a szebbnél-szebb, s jobbnál? jobb árucikkek mily tömege várja őket az áruházakban. De ezen könnyű segíteni, — mondják Mr. Motley és társai, — hiszen azért van televízió, hogy annak segélyével egyetlen nagy árucsarnokká lehet varázsolni az ország összes otthonait. A “National Distribution Council” tehát elhatározta, hogy a február 26 és március 5 közó eső hetet televízió vásárló hétnek nevezi ki és azon a héten a TV utján nyilvánosan oktatnak ki 40,000 ügynököt, hogy miként mutassák be áruikat. Ezen nagy erőlködés beharangozása szerint az ügynökök mindegyike 10 dollárt fog fizetni azon üzleti “titkokért”, amiket ezen a TV előadásokon kap. Persze mindenki, akinek van televíziója, odafigyelhet 10 dollár fizetése nélkül is. Ezzel a fogással vélik elérni, hogy mindenkit vásárlásra esábitnak, még azokat is, akiknek nincs pénzük és már eddig is nyakig úsznak az adóságokban. Mr. Motley azt hiszi, hogy az olyanok még mindig tudnak “kölcsönözni” néhány dollárt, hogy a túlzásig felcsigázott vásárlási vágyát kielégíthessék. Nem tudjuL, hogy milyen eredményt hoz majd a TV vásárló hét, hiszen a televízió már úgyis annyira tele van hirdetésekkel, hogy annak fokozásától nem sokat lehet várni. Lám az “American Management Association” tagjai sem .sokat bíznak benne, mert azoknak a gyűlésén Don G. Mitchell, a Svlvania Electric Products korporáció elnöke azt ajánlotta, hogy a “farkastól való menekvés” egyetlen útja a profit emelése. Be kell vezetni a munka-megtakarító automata gépeket, — bármilyen sokba kerülnek is, — s akkor azok a cégek átvészelik majd a visszaesést (recession). A drága korteskedés És éppen most állnak elő a depressziós rérrtit- getéssel, amikor a szenátus választásügyi bizottsága közétette az őszi választásokra vonatkozó vizsgálatainak eredményét. Megtudjak abból, hogy a két nagy párt az elnök és a kongresszus tagjainak megválasztására olyan hihetetlen nagy összeget költött, amihőről még álmodni sem mertek. Csak a, hivatalosan bejelentett ösz- szeg 38,185,725 dollárt tett ki. Persze ez csak a kisebbik része a korteskodásra pazarolt teljes összegnek, mert az állami, (Folytatás a 7-ik oldalon) cára mégis az hírlik Washingtonból, hogy Eisenhower elnökünk nagyon tapintatosan szeretné megmondani őfelségének, hogy az amerikai nép dollárjainak egy í’észét legalább használja fel népének egészségügyi és gazdasági életének megjavítására, — de állítólag nem tudja hogyan kezdje mondanivalóját, mivel ezek a problémák annyira súlyosak és mélyenszántóak, hogy még tanácsokkal sem lehet hozzájuk nyúlni. így tehát! a pénzbeli segítség, sőt még az úgynevezett Eisenhower-doktrina is csak ideig-óráig fogja eltolni a nagy válság kirobbanását, amelyeknek Szaudi őfelsége és a hozzá hasonlók az okai, mivel ők maguk nem kívánják, hogy népük felszabaduljon a feudalizmus és rabszolgaság béklyója alól, pedig mint elfogadott tényt tárgyalják politikai körökben, hogy az arab országokat csakis saját, békés szándékú vezéremberéinek kell felemelni és kivezetni abból az évszázados sötétségből és gyarmati elnyomásból, amelyben Allah nevében ezidáig tartották őket. És akkor lesz remény arra, hogy megszűnik a mostani elégedetlenség szülte állapot, amely ugyancsak nagyon komolyan veszélyezteti a világ békéjét. Ha ezt a tanácsot vinné haza Szaudi őfelsége a sok millió dollár helyett, amelyet nagyon hamar el fog herdálni, akkor bizonyára többre* menne. Különben meg van a lehetősége annak, hogy az olajforrások áradása egy szép napon a múltba mossa őt trónostól és törzsfönököstöl együtt. t f i t P n k it iir :t t, 1tt él m um ry kát gdnár ddi iSne UlI.
