Amerikai Magyar Szó, 1957. január-június (6. évfolyam, 1-26. szám)

1957-01-03 / 1. szám

12

AMERIKAI MAGYAR SZÓ

January 3, 1957

JÓKAI MÓR:

SÁRGA RÓZSA

(5)

— Amíg emberek lesznek a világon: soha sem lesz az. Aki gavallérnak született, szűrben is az marad. Nem lopja az el a más ökrét, lovát, még ha bitangban találja is; utánajár a gazdájának, hazaviszi. Hanem azután, hogy a vásárnál nem meszeli-e meg, aki engedi magát, arról megint nem állok jót.

— Hát ez is egy arisztokratikus vonás. Lóvásáron rászedni egymást úri virtus.

— A marhavásáron még inkább. Azért tegye fel a téns ur azt az orrbosszantót, amikor köztünk1 jár, mert mikor egyszer elhajtotta innen a marháit: én nem felelek többet értük.

— Köszönöm a figyelmeztetést.

A doktor szava megszakitá az értekezést.

— Uraim! jöjjenek elő a vasalóból! Most látjuk a napot feljönni.

A festő rohant a szerszámjaival s hozzákuporodott a vázoláshoz, de aztán egészen kétségbeesett.

— Abszurdum ez! Micsoda hangulat! Ez a violaszin köd a látóhatáron; a föld sötétkék; a köd felett az ég narancssárga; egy hosszúkás felhővonal a barnás köd felett rózsaszinben ragyog. Milyen biborfényü glória jelenti a nap jövetelét! Izzó tiizhegy emelkedik ki az élesen elvált látóhatárból. Olyan, mint egy égő piramis! Semmi fénye nincsen: olyan, mint a tüzes vas. Bele lehet nézni nyitott szemmel. Most nézzék, uraim! A nap ötszegletiivé lesz. Amint feljebb jön, megint olyanná nyúlik, mint egy fekvő tojás. Most elkezd alul szűkülni, felül domborulni: olyan, mint egy champignon. No, no! Most meg olyan lesz, mint egy római urna! Ez abszurdum! Ezt nem lehet lefesteni. Aha! Most eléje akad az a vékony felhő. Olyan, mint egy bekötött szemű Ámor. No, most meg olyan, mint egy bajuszos fürmender. . . (gyám) Nem! Ha én ezt az ötszögletii bajuszos napot lefestem, becsuknak a bolondok házába.

A festő földhöz csapta az ecsetjét.

— Ezeknek a magyaroknak mindenből valami extra kell. Most itt produkálnak előttünk egy napfeljövetelt, ami valósággal megvan, és mégis lehetetlen! Ez nem igaz.

A doktor kezdte magyarázgatni, hogy ez ugyanazon optikai csoda, amit a délibábnál látunk: a különbözőn átfült légrétegek sugártörése.

— Azért mégis lehetetlen! Nem hiszem, mivel láttam!

Aztán nem is engedi magát a nap tovább bá- multatni. Az eddigi képe csak a légkör sugártörte káprázat volt, mikor az igazi orcája szétárasztja sugarait, abba halandó szeme bele nem néz többet büntetlen. S akkor az eddig rózsaszinben pompázó égbolt egyszerre arannyá változik s a látóhatár összemosódik az ég aljával.S erre az első napkivillanásra egyszerre fölkerekedik az egész alvó tábor, a másfélezernyi barom szarvaiból emelt erdő megmozdul. A vezérbika megrázza nyakán az öblös kolompot s annak hangjára fölzendül a pusztai kardal: ezerötszáz szarvasmarha kezd el bömbölni.

— Nagyszerű! Isteni! — kiabál a művész elragadtatással. Ez aztán a wagneri kardal! Obo- ék, waldhornok, bombardonok (fúvós-hangszerek) versenye! Micsoda uvertura! Milyen felvonulás ! Ez egy finale a Götterdammerungból!

— Az ám — magyarázza neki Sajgató uram. — Most mennek a csordakuthoz. Minden tehén hívogatja a maga borját, azért bőgnek.

Három bojtár szalad gyorsan a nagy csordakuthoz, melynek kámvája maga is ácsremek s a három kankalint mozgásba hozva, méri a vizet a nagy itatóvályúba. Nehéz egy munka ez s napjában háromszor fordul elő.

— Nem lehetne ezt a munkát inkább lóerejü géppel végeztetni? — kérdi a bécsi ur a számadótól.

— Van ilyen gépünk, téns uram, de a gulyás inkább a saját tenyerét töri, mint hogy a lovát kínozza a göppölv hajtásával.

Egy negyedik bojtár az itatás közben azzal foglalkozik, hogy az itatóvályunál kikeresi azokat a teheneket, amelyek Sajgató uram tulajdonát képezik s azoknak a borjait elhozva, odavezeti a karámhoz. A tehén aztán magától megy

utána s engedi magát a korlátos kerítés közé vezettetni.

— Ezek az én marháim — mondja Sajgató uram a bécsi urnák.

—De hát honnan ismeri fel az a bojtár, hogy ezernyi szarvasmarha közül melyik a Sajgató uramé? — kérdi a lovászmester. — Honnan tudja, hogy melyik az egyik, melyik a másik?

A számadó gulyás szánakozva néz le félvállról a kérdezőre.

— Hát látott már a ténsur két egyforma szarvasmarhát a világon?

— Az én szemem előtt ez mind egyforma.

— De a gulyás szeme előtt nem az.

A lovászmester ur egyébiránt nagyon meg volt elégedve a kiválasztott barmokkal.

A taligás fiú jött jelenteni, hogy látni már a messzelátó fáról a közeledő bojtárt. Ugyan vágtatva jön.

— Rontja a lovat a kupcihér! — zsörtölődött a számadó. — Nojszen, csak kerülj elém, majd leszedem rólad a keresztvizet.

— Csak nem veri meg gazduram? — kérlelé a lovászmester.

— Azt már nem. Aki a gulyásbojtárt megüti, az aztán ölje is meg, mert az abba nem hagyja. Aztán ez a legkedvesebb bojtárom. Én neveltem. Keresztfiam a huncut.

— Mégis megválik tőle. Elereszti a gulyával Morvaországba.

— Éppen azért, mert nagyon hajjok hozzá. Nem szeretem a gyereknek a sorját, hogy úgy utána vetette magát annak a sárgaképü leánynak ott a hortobágyi csárdában. Ennek nem lesz jó vége. Ennek a leánynak már van egy régibb szeretője: egy csikósbojtár. Az most a katonaságnál van. De ha hazakerül szabadságra, ez a két bolond legény úgy összeakaszkodik majd amiatt a leány miatt, mint két bika, mikor rájön a bolondja. Csak had menjen ő jó messze el innen, ott majd hamar beleszeret egy szép Ancsába s aztán elfelejíti a sárga rózsáját.

Ezalatt az állatorvos darabonként megvizsgálta a kiszemelt barmokat s egyenként megírta számukra a marhapasszust. A taligás aztán ráfestette cinóberrel a tomporukra a vásárló ur monogrammját. (A gulyás mind írástudó).

Hangzott már a paripa dobogása. Érkezett a legény. A reggeli szél kifújta a fejéből a mámort s a futtatás kirázta az álmosságot. Egész frissen szökött le a lováról még távol a karámtól s ugv vezette a paripáját kantárszáron tovább.

A számadó gulyás kiállt a karám elé.

— No, te “város füle — falu farka !” meghozott az ördög valahára?

A bojtár egy szót sem szólt, csak leszedte a nyerget, kantárt a lováról. A ló szügye csupa tajték volt a vágtatástól, azt ledörzsölte egy bundadarabbal, végig letörülgette a lovat s aztán nyakába akasztá a kötőféket.

—Hát hol devernyáztál eddig? aki rézangyala van a Poncius Pilátusodnak! Egv órával későbben kell jönnöd, mint az urak jöttek, akiket ide kellett volna vezetned? Csavargó!

A legény egy szót sem szólt. Tett, vett a lovával. Nyerget, lószerszámot felaggatott a fogasra.

A számadó még jobban kiabált, egészen neki veresült az arca.

— Hát felelsz a szavamra? Vagy kifúrjam a füledet ?

Erre aztán megszólalt a legény.

— Hát ‘szén tudja keed, hogy'“kuka” vagyok. (Süketnéma).

— Akasszanak fel a nevednapján! Nem azért találtam én ezt ki a számodra, hogy engem tréfálj meg vele. Nem látod, hogy már feljött a nap?

— Hát annak is én vagyok az oka, hogy a nap feljött?

Az urak nevetni kezdtek. Erre még nagyobb lett a számadó haragja.

— Hallod-e, te pernahajder! Velem ne han- cuzz ám, mert ha belédkapok; úgy elmángorolak, mint a hetes vásznat.

— Én is ott leszek akkor.

— Azért sem leszel ott, gazember! — Maga is elnevette magát a számadó. — No, hát beszéljen vele németül, aki tud.

A lovászmester azt hitte, hogy ő tud németül beszélni a bojtárral.

— Ej, de hatalmas egy lovaslegény maga! — mondta a legénynek. — Azon csodálkozom, hogy el nem vitték huszárnak. Ugyan mi hibája lőhet, hogy nem asszentálták ?

A bojtár csúnya ferde képet fintorított a kérdezőre. Az ilyen firtatást szeretik visszafelé a parasztlegények.

— Hát azéi't nem vettek be katonának... mert

az orromon két lyuk van.

— No, hát tessék vele németül beszélni! —• dörmögé a számadó. — Takarodj, betyár, az Katóhoz! Nem oda! Mit mondtam? Nem tudod a dolgod? Most is kótyagos vagy? Nem látod, hogy a tehenek már be vannak rekesztve? Hát a bikát ki hozza el?

Hát bizony a bikát nem hozza ki a csordából minden pipogya legény, oda ember kell a gátra. A Lacza Ferkó ennek a tudománynak a mestere. Olyan szépen kicsalogatja a gulya közepéből a kiszemelt bikát, mely a Sajgató uram csordájához tartozik, szép szóval, cirógatással, mint a kezes bárányt s aztán odavezeti az urak elé. Gyönyörű szép állat, nagy buksi fejjel, csákó szarvaival, fekete karikáktól környezett nagy szemeivel. Megengedi vakartatni a , bozontos homlokát s megnyalja ráspolyélti nyelvével a bojtár tenyerét.

— Pedig még csak harmadfü az állat — bizonyítja a számadó.

(A pásztorember a “fü” után számítja a barom életkorát.)

A festő nem engedi elmúlni az alkalmat, hogy vázlatot ne csináljon a szarvas állatról és a bojtárról ; igy álljon, igy tartsa a kezét a szarván, kommandérozza neki. A bojtár pedig sehogy sincs ahhoz szokva, hogy modellnek álljon. Az az ő méltóságát csorbítja.

Ilyenkor, ha a modell türelmetlen, gyakorlott festőnek az a szokása, hogy tréfás beszédekkel mulattatja. Az urak ezalatt elmentek a gulyát nézni.

— Mondja csak barátom, bojtár ur! Igaz-e az, amit hallottam, hogy a gulyások rá tudják szedni a vásárlót a marhaeladásnál.

— Igaz biz az. Most is rászedte már az urakat a számadó gazda. Azt mondta, csak harmadfü ez a bika, pedig nézze piktor ur, egy metszőfoga sincs már felül.

S azzal szétnyitotta a bikának a száját, hogy bebizonyítsa az árulkodása igaz voltát.

A festő rögtön abbahagyta a rajzolást.

A művészi szenvedélynél is erősebb az igazságérzet.

Rögtön összecsapta rajjzalbumát, azt mondta, készen van s aztán ment az utitársát fölkeresni, aki a rekesztékben nézegette a többi urakkal a kiválogatott teheneket. Közölte vele a felfedezett titkot.

Ezzel a lovászmesterben is felkölté az elször- nyedést. Felnyitá három-négy tehénnek a száját.

—- Hallja az ur! Számadó uram! Ön maga fi- gvelmeztett rá, hogy a gulyások szeretik a vásárban a vevőt megmeszelni. Én nem hagyom magam megmeszelni. Ezek a kiválasztott marhák mind olyan vének, hogy egynek sincs már a felső állkapcájában metszőfoga.

A számadó egyet sodort a bajuszán s nagy mosolyogva felelt:

— Értem ám én a tréfát, tens uram. Benne van ez az adoma a tavalyi Kakas Márton kalendáriumában: hogyan tréfálták meg a francia háborúban a generálist, aki nem tudta, hogy a szarvasmarhának nincs felül metszőfoga.

— Nincs-e? kérdezé nagyot bámulva a lovászmester s miután a doktor is azt mondá, hogy bizony nincs: akkor még neki állt feljebb. — Hát tudom is én, hogy milyen a1 baromnak a macho- irja? (állkapcsa) Néni vagyok én ökörorvos. Nekem csak lovakkal volt dolgom teljes életemben.

Hanem a felsülésért kellett valakin a bosszúját tölteni. A festőre förmedt, hogy minek ugratta őt bele ebbe a tréfába? Ezt kikéri magának.

A festő pedigt elég gavallér ember volt, nem árulni el, hogy őt magát is rászedte a bojtár.

Véget vetett a zsémbelésnek a taligás fiú tiszteletteljes jelentése, hogy készen van a reggeli.

A taligás a karám szakácsa. Ő ezalatt elkészítette rendén a puszták reggelijét, aminek a neve “kásás tészta”. S kihozta azt bográcsostól együtt a vasalóból s aztán letette egy háromlábú bakra. Azt pedig körülállták az urak s mindenikük kapott egy hosszunyelü cinkanalat: azzal szedegethettek ki belőle. Azt mondták, nagyon jó. Mikor az uraknak elég volt, akkor következtek a bojtárok a számadóval s tovább fogyasztották a bogrács tartalmát. Ami a fenekén maradt, az a tali- gásé.

Sajgató uram pedig ezalatt a vasalóban elkészítő a “magyar kávét”. Ismerik azt már, akik valaha itt jártak. A magyar kávé felforralt vörös bor, sárgacukorral, fahéjjal, szegfiiborssal helyrehozva. Hatalmasan Ízlik az egy ilyen kora hajnali csatangolás után a pusztában.

Azután a taligás kiöblité a bográcsot, ismét teletölté vízzel s fölakasztá a tűz fölé.

Mire az urak visszakerünek a nagy sétából, akkorra elkészül a gulyáshus.

(Folytatjuk)