Amerikai Magyar Szó, 1957. január-június (6. évfolyam, 1-26. szám)

1957-02-14 / 7. szám

AMERIKAI MAGYAR SZÓ

February 14, 1957

10

(11)

Hanem hát a gulyásnak nem az a természete. 6 már hazulról hozzá van szokva az okos, óvatos .jxilitikához. A szarvasmarhánál megtanulta, hogy ennek nem kell a szarvánál kereskedni.

Azt kérdezé, odakönyökölve az asztalra, az ifjasszonytól, hogy:

— Hát aztán ráismert az ifjasszony csakugyan e személyleirás után a gulyásbojtárra?

— Mán hogy ráismertem-e? Hát hogy ne ismerném? Hisz én tőlem szokta mindig vásárolni a szappant.

Erre a szóra a lókupec is érvényesíteni akarta a maga tudományát:1

— Ugyan már, édes ifjasszony, minek volna a gulyásbojtárnak a szappan? Hisz a gulyások mind kék inget, gatyát viselnek, aminek nem kell a szapulás, mert elébb zsírban kifőzik a vásznát.

— No! kotty belé, szilvalé! Majd megecetőnek. Hát a szappant csak szennyeshez használják, ügye? Hát á gulyás nem szokott borotválkozni? Talán a gulyás is olyan hosszú szakáit visel, mint a zsidó kupecek?

Az egész társaság nevetett a letromfolt közbeszóló rovására.,

— Hát kellett ez nekem? — dörmögé a ló- csiszár.

A gulyásbojtár ismét nyugodt hangon kérdezé a szappanosnétól.

— Nem tudja a nevét, édes ifjasszony, annak a gulyásbojtárnak?-— Dehogy is nem tudom! Csakhogy éppen nem látom kimondani. Hiszen olyan jól ismerem, mint az édes magzatomat. A nyelvem hegyén van a neve...

— Nem Lacza Ferkónak hívják?

— Az! az! Lacza Ferkó! Verje meg a szösz! Most vette ki a számból. Talán maga is ismeri?

És a bojtár még most sem állott elő vele, hogy úgy ismeri, mint az édesapja egyetlenegy fiát, hanem nagy nyugodtan kiverte a pipáját a tenyerébe; újra megtöltötte, azután felkelt, a fur- feósbotját odatámasztotta a szalmaszékhez, annak a jeléül, hogy az a szék el van foglalva, valaki rá ne üljön s azzal az asztal közepén égő egyetlen gyertyánál rágyújtott és kiment az ivószobából.

A bennmaradtak megtették rá az észrevételeiket.

— No, ennek az embernek nagy kő nyomja a hátát.

— Nekem a szeme járása sem tetszik.

— Ez alighanem tud valamit a csikósbojtár me gyilkolásáról.

A lckupecet megint odavitte a bűne, hogy belei ri-sa magát az értekezésbe.

— Tisztelt uraim és asszonyságaim: én csak azon alázatos észrevételemnek akarok kifejezést adni, hogy én tegnap délután voltam az ohati pusztán lovakat vásárolni és én ott láttam a meggyükéi-, megmérgezett Decsi Sándort, olyan ép, egészséges, mint a piros alma: ő fogta ki nekem a ménesből a csikókat pányvával. Olyan igaz, ahogy élek.

— Aujnye! Ilyen-olyan adta! Még itt mindnyájunkat meg akar hazudtolni? — förmedt fel rá az egész társaság. Azzal csípd meg, fogd meg. Nyakon fogták, kilökték az ivószobából.

A kiakolbólitott pasasér, begyürt kalapját kiegyengetve, ógott-mógott, levonva az esetből a konzekvenciákat.

— Hát kellett ez nekem? Mire való a zsidónak az igazmondás?

A gulyásbojtár pedig kiment a tehéncsordához s valahogy megértette a morva hajcsárokkal, hogy felváltva bemehetnek az ivószobába egy pohár bort inni. Ott a széke, a mellé támasztott bottal, ő addig a teheneket őrzi.

S az őrzés közben felvett egy darab árvatőzeget a mezőről s a szűre ujjába ereszté. Vajon mit akarhat vele?

★

Az a szerencse, hogy senki sem tudja — a Hortobágyon kívül — hogy mi az az “árva tőzeg”, amit a mezőről szednek? Annyi bizonyos, he"y nem gyöngyvirág. Ez a pusztai pásztoroknak az egyedüli tüzelő szere. Afféle zoologikus turfa, állati eredetű tőzeg.)

Emlékezünk arra az adomára, mely szerint eg/ magyar földesur, akinek a szabadságharc után tanácsos volt a külföldre kivonulni, ideiglenes menedékhelyéül aí szabad Helvéciát választotta. De csak nem tudta megszokni azokat a nagy, magas hegyeket. Estenden hát, mikor a szobájába bezárkózott, elővett egy darab árvatőzeget. amit a tehénlegelőn szedett fel s azt a kandalló párkányára téve, meggyujtotta. Akkor aztán, a két szemét behunyva, ennek a füstölő szemek az aromás illatától odaképzelé magát a nagy alföldi síkságra, a kolompoló nyájak, guJ ÓK AI M ÓR:

SÁRGA RÓZSA

'lyák közé s hozzáálmodta a többit, ami után a lelke vágyott...

Hát ha már egy ilyen selyememberre is ekkora kábító hatása lehet az árvatőzeg füstjének: 'hogyne volna elhihető az a történet, amit most fogok elmondani mindjárt.

A polgári révnél még két napot kellett rostokolni a pasaséroknak, úgy harmadik éjfél tájon örvendeztető meg a révészgazda a türelemből és élelemből kifogyott várakozókat, hogy a Tisza nagyot esett. Holnap hajnalban már járható lesz a viz, a kompot is helyre taszították már.

Nem is késtek azok, akik szekérrel voltak, rögtön beszalajtatni a kocsijaikat a hidlásba, jó szorosan egymás mellé, a lovakat azután vitték

be.

Később került a sor a szarvas barmokra. Azok is elfértek szűkén. Hátha színházban volnának? Ott még jobban kellene szoronganiok!

Legutoljára eresztették be a bikát, mert attól félt a közönség. Azontúl aztán már csak a gulyásbojtár volt a lovával. A két morva hajcsár a szekerek és a tehenek között foglalt helyet.

De még nem lehetett elindulni, mert az átvádoló kötél nagyon megfeszült, úgy hogy alig lehetett elérni; meg kellett várni, mig egy kicsit megereszkedik a napsütéstől: csak úgy füstöl- gött.

Hogy addig is hiába ne teljen az idő, a gulyás indítványa elfogadtatott, hogy a révészgazda készítsen paprikás halat. Egyéb ennivaló már nem volt. Bogrács volt hozzá, hal is volt elég. Azt lapáttal fogdosták a révészek a kopotyukból, ahol az áradat hátrahagyta: kövér potykák,

harcsák, meg kecsegék is. Azokat nagy hirtelen megtisztogatták, feldarabolták s a bográcsba hányták. A bogrács alatt tüzet raktak.

Meg lett volna az is, de most az a kérdés, hogy “kinél van paprika?”

Hát hiszen paprika minden rendes magavise- letü magyar embernél szokott lenni a tarisznyában: csakhogy három napi kontumácia alatt nincs az a paprika, ami el ne fogyjon. Anélkül pedig nincs halászlé!

— No, nálam van! — szólalt meg a gulyásbojtár s elővett egy fadobozt a szűre ujjából. Látszik, hogy előrevigyázó férfiú, megtartotta végső szükségre a maga paprikáját s ezzel meg- szabaditójává lett az egész utazó frekvenciának.

A bogrács azonban a kompnak a túlsó végében volt elhelyezve. A gulyáslegénynek ennélfogva a komp kámváján kellett végiglépdelni, hogy odajusson, mert a szarvasmarhák közbeestek. Aztán meg a paprikás dobozát nem is szívesen adja ki az ember a kezéből.

Amig aztán a révészg*azda a halat a bográcsban megfűszerezte ezzel a veres borssal, (amiről még Okén azt irta, hogy méreg, de vannak olyan vad népek, akik meg merik enni) azalatt a bojtár az árvatőzeget odalopta a tűz közé a bogrács alatt.

— Ejnye, de kozmás illata van annak a paprikás halnak! — jegyzé meg a csizmadia, egy kis idő múlva.

— Nem is illat az már, hanem szagolmány! — igazító helyre a gubás koma.

De még jobban felüté az orrát a szarvas állatoknak a kövér illatú tőzegfüst. Elébb a bika kezdett el nyugtalankodni. Feltartó az orrát, megrázta a nyakán a kolompot s nagyot bőgött, aztán meg lesunyta a fejét, a farkát karikára felemelte s elkezdett veszedelmesen dörmögni. Erre a teheneket is mind egyszerre megcsípte a bogár: össze-vissza ficánkoltak, bőgtek, egymás hátára ágaskodtak s valamennyien a komp szélére tolakodtak.

— Jézus Mária, szent Anna! Légy a hajó oltalma! — sikoltozott a kövér szappanosné.

— Frissen üljön az ifjasszony a komp túlsó szélére, nyomja helyre a hajót! — tréfálkozék a csizmadia.

De tréfán kívül! Valamennyi férfinak bele kellett kapaszkodni az átjárókötélbe, hogy a komp egyensúlyát fenntartsák, miközben a jármű túlsó széle erősen közeledett a viz színéhez.

Egyszer aztán nagyot mordult a bika s egy hatalmas szökéssel kiugrott a kompból a vízbe. S arra egy pár pillanat alatt mind átugrált a komp szélén a huszonnégy rideg marha.

A komp ekkor a Tisza közepén járhatott.

A szarvasbarmok úsztak vissza az elhagyott part felé.

A két morva hajcsár kiabált a révészekre:'

— Curukk kéren, curukk kéren!

Azt akarták, hogy menjenek vissza rögtön a komppal a megszökött marhák után.

— De ördögöt curukk! — kiabáltak a vásárosok. — Nekünk át kell mennünk. így is elkésünk már az ónodi vásárból.

— Nem kell óbégatni, legények — mondá nagy flegmával a gulyásbojtár. — Majd észre- téritem én a lelkes állatokat.

S azzal felkapott a lovára, a komp szélére vezette a bejáráshoz s azzal sarkantyúba kapva, keresztülugratott vele a korláton, bele a Tiszába.

— Majd utoléri a gulyás! Nem kell azt félteni ! — biztató a csizmadia a kétségbeesett hajcsárokat.

Ellenkező véleményben volt a túlsó parton maradt lókupec, akinek már nem jutott hely a lovaival, maga sem kívánta azokat szerencséltetni ennyi szarvas állat között.

— De soha sem látják kentek1 azt a csordát többet! üthetik annak ai nyomát bottal! — kiabált a kompon utazók után.

— Már megint beszél az a Pilátus katonája — förmedt fel a varga. — Hol van az a disznóláb? Hadd lüvöm meg vele.

A marhacsorda rézsut vonalban közeledett a hortobágyi part felé, s a sekélyeshez érve, szépen kigázolt e< szárazra. A bojtár hátul maradt. Vízben gyorsabban halad az ökörféle, mint a ló.

Amint a bojtár is kikapott a partra, lekerité a nyakúból a karikás ostorát s nagyokat kondi- tott vele.

Ahán! Téríti már! — mondogatták a vásárosok, vigasztalásul a hajcsároknak.

Az ostordurrogatás pedig a szarvasmarhának csak arra jó, hogy még sebesebben szaladjon előre.

A kompon maradt utasoknak ez a marhavirtus bőséges alkalmat szolgáltatott az eszmecserére. A révészek hittel bizonyiták,. hogy ez nem első eset. Gyakran megszállja az “erkölcs” a Hortobágyról elhozott párákat, hogy mikor a komp megindul alattuk, egyszerre csak megrökönyödnek, kiugrálnak a vízbe, kiúsznak a partra, s visszafutnak a pusztára.

— Az emberben is megvan az a hazaszeretet — bizonyító a mézeskalácsos, aki már sok könyvet olvasott, azokból ismerte ezt a nyavalyát.

— A bizony! — magyarázó a szappanyosné — hazafutottak a tehenek, mert otthonhagyták a kisborjuikat. Az volt a hibás, aki elválasztotta az édesszülőket a fiaiktól.

— No, én mást érzek — mondá a csizmadia, akinek hivatása az, hogy szkeptikus legyen — Sokszor hallottam én azt, hogy a ravasz betyárok, mikor szét akarják zavarni a gulyát, azt cselekszik, hogy a pipájukba kalapzsirt tesznek. Mikor annak a füstjét megérzi a szarvas állat, egyszerre mind megvadul s szerteszét futamo- dik: akkor aztán a futóbetyár könnyen kiszakit belőle egy falkát. Éreztem én az elébb ilyenforma bűzt.

(Folytatjuk)

TIGHTTHE WALTER«RANACT