Amerikai Magyar Szó, 1957. január-június (6. évfolyam, 1-26. szám)
1957-02-14 / 7. szám
AMERIKAI MAGYAR SZÓ February 14, 1957 11 r o d a I o m M ii v é s z e t j Stefan. Zweig, a nagy német iró a hitleri uralom alatt Dél-Amerikába költözött. A száműzött Zweig ott ismerkedett meg a Mussolini-fasiz- mus önkéntes száműzőttj ével, Arturo Toscanini- vel, s kötött vele — sajnos rövid életre szóló — barátságot. Zweig Toscanini-tanulmánya 1935- ben jelent meg, s néhány szemelvényt közlünk belőle. Az ő számára a művészetben nem számit semmi más — és ez az ő erkölcsi nagysága —, csak ami tökéletes. Minden más, az eléggé dicséretre- méltó, a megközelithetőleg tökéletes — nem létezik számára, vagy csak mint ellenség. Toscanini gyűlöli az engedékenységet, minden alakjában, a művészetben és az életben is megveti a ■barátságos megelégedettséget, a megalkuvást. Toscanini akaratában, ha munkájához fogott, mindjárt ott van egy szent terror hatalma, a lenyűgöző érzelmet kezdetben megbénító, később azonban saját korlátain tulemelő hatalom. Kipattanó feszítőerejével úgyszólván kitágítja az addig érvényes mértéken felül minden ember zenei érzéstartalmát, fokozza minden zenész erejét, képességét, csaknem azt mondhatnám, még az élettelen hangszerét is. Az ilyen beteljesülés feltétele szükségszerűen egy szívós, vad, fanatikus küzdelem a tökéletességért. Az életnek kedves, felejthetetlen órái közé tartozik az, hogy Toscanininál ezt a küzdelmet a tökéletességért, ezt a harcot a maximum maximumáért izgatottan, megrendülve, feszülten, ■ lélegzetfojtó és ijedt csodálattal átélhetjük. Ez a harc a forma tökéletességéért költőknél, zene- szei'zőknél és zenészeknél rendesen elzárt műhelyben megy végbe. Legfeljebb vázlataikból és kézirataikból lehet esetleg később megközelítőleg sejteni a teremtés szent fáradalmát. De Toscanini egy próbáján átéljük e küzdelmet és ez mindig valóságos színjáték, ijesztő, nagyszerű, min- egy zivatar. Aki a művészetnek bármely területén dolgozik, tőle összehasonlíthatatlan lelkesítést kap a munka iránti hűséghez. A művészet az erkölcsiség értelmessé válása A próba nem jelent már nála alkotást, mert Toscanini mindig készen van az ö alkotó munkájával, amikor a zenészek a munkájukat megkezdik. Heteken és heteken át, egész éjszakákon át —, mert ennek a bámulatos testnek három- négvórai alvás elég — teljesen feldolgozta a partitúrát, taktusról taktusra és hangjegyről hangjegyre, rövidlátó szeméhez egészen közel emelve a lapokat. Nagyszerű érzékkel megmért minden árnyalatot; erkölcsi lelkiismeretessége valóságos filológusi pontossággal adott számot minden egyes ritmikai egységről. így aztán tévedést nem ismerő, összehasonlithatatlan emlékező tehetsége előtt ott van minden részlet, már nincs szüksége a partitúrára, eh is dobhatná, mint egy üres héjat. Démoni világossággal tudja, mit akar. Ti- táni munka, lehetetlennek látszó vállalkozás, és tehetségek csoportja fotográfiai és fonográfiai hűséggel érezze át egységesen és valósítsa meg egy ember lángeszű vízióját. De éppen ez a munka, noha ezerszer dicsőséggel elvégezte. Toscanini számára élvezet és kin; és aki ezt egyszer átélte, amint ő állandóan kiegyenlítve, minden sokaságot egységgé formál, amint megfeszített erővel az elmosódottat a tökéletességig emel fel, ez felejthetetlen tanulmány lesz mindenki számára, aki a művészet legmagasabb formáiban az erkölcsösség értelmessé válását látja. Mert ezekben az órákban fogjuk fel Toscanini működését nemcsak mint művészi tettet, hanem mint erkölcsit is. A nyilvános hangversenyek megmutatják a tudóst, a művészt, mesterségének virtuózát; ezek már a bevonulást jelentik a tökéletesség meghódított birodalmába. De a próbákon átéljük a döntő küzdelmet a tökéletességért, csakis bennük érthetjük meg a magávalragadó küzdő bátorságát és dühét Toscaniniban. TT~v ,-----ír „ r,v?,'--vq mint e^v küzdelembe. Már külsőleg is megváltozott, mihelyt belép a terembe. Ha az ember őt egymagában, vagy szükebb körben látja, idegenszerü nézéssel jár, vagy ül ott, homloka borús, valami távolba- néző, teljes zárkózottság van benne a külső világgal szemben. De abban a pillanatban, amikor a vezénylőpálcát felemeli, midőn ott áll a feladat előtt, amit magára vállalt, ez az elszigeteltség átváltozik teljes odakapcsolódássá, ez az álmodozás szenvedélyes akaraterővé. Egy lendülettel kifeszül alakja, bársonyosan sötét szeme busa szemöldöke alól tüzesen villámlik, szája körül szigorúan kifeszül az akarat ránca, kezének minden idege a legnagyobb éberség állapottába jut, támadó készenlétre. Biztatóan üdvözli társait, csak egy lendület és az elemek kiszabadultak! Ha a zenekar nem tudja megérteni és eléírni az ő egyéni vízióját, az emberi tökéletlenség miatt érzett fájdalom Toscaniniban valóságos szenvedéssé válik. Felhördül, mint egy hallásában megsérült sebesült, egészen kivetkőzik énjéből. Megfeledkezik az udvariasság minden gátlásáról, mert csak a munkája gátlásait érzi, az anyag durva ellenállása miatt érzett haragja féktelen szavakban tör ki, dühöng, szitkozódik. Folyton megrázóbb lesz ennek a küzdelemnek a látványa, minél erőszakosabban akarja a zenészekből kihozni az utolsó, legtökéletesebb alakot. Teste remegni kezd az izgatottságtól, mint egy birkózóé küzdelem közben, hangja bereked a folytonos buzdítástól, izadtság csorog homlokáról — de egy hajszálnyit sem enged az általa Hytft levél a hallgatag magyar írókhoz A budapesti Népszabadság egyik legutóbbi számában olvastuk ezt a figyelemreméltó közleményt a neves magyar költőtől, Gellért Oszkártól: 1956. október 23-án azt hittük, hogy egy becsületes forradalmi megmozdulással véget vethetünk annak a magyar inkviziciós korszaknak, amely ellen már a Galilei bemutatóján olyan tüntetőén tapsoltunk. Beszéljünk végre nyíltan magyar Írók arról, hogy 1956. október 23-a kezdetben hasonlított 184(8. március 15-éhez. De mit irt már öt nap után, 1848. március 20-án Petőfi Sándor a naplójába? “Az egyetértés, mely eddig kivétel nélkül uralkodott a fővárosban, bomlani kezd. . .De a legszomorubb az, hogy nincs olyan gyalázatos ügy, melynek pártfogói, apostolai ne támadjanak”. Minek idézzek tovább? Minek beszéljek “a megvetendő hamis prófétákról”, akikről Petőfi irt? Inkább arról beszélek, amit az első világháború idején, 1917 novemberében hallottam Kreuz- nachban. a német nagyvezérkar titkos főhadiszállásán, Hindenburg és Ludendorff asztalánál. Ahol a német nagyvezérkar akkori főnöke buzgón magyarázta nekem — a Pesti Hírlap akkori munkatársának —, hogy akié a nagy magyar Alföld, azé Közép- és Nyugat-Európa. És inkább arról beszélek, hogy 1919-ben Lenin elismerte, hogy a nagy magyar Alföldön, mint felvonulási terepen akadályozta meg a magyar szocialista forradalom az entente-nak Szovjet-Oroszország elleni támadását. Hát most ne nézzük a szövetségi hűséget. Ne nézzük azt, 1945-ben ajándékba kaptuk a Szovjetuniótól azt, amit soha, semmikor, sem Dózsa, sem Rákóczi, sem Kossuth idején a magunk erejével kivívni nem voltunk képesek. A szabadságot. Hogy nem tudtunk élni vele? Ez a mi tragédiánk. Most ne nézzük a varsói szerződést sem. Mert ha nincs szövetségi hűség és nincs varsói szerződés sem, a szovjet csapatoknak előbb-utóbb meg kellett volna tenniök azt, á maguk hazájának, a szocialista országok védelmére, amit tettek. Ez Stratégiai parancs is volt. Mert az entente, ugyanaz aa entente, mely 40 év előtt volt, most Nyugat-Németországgal bővülve, imperialista tömbbé alakult a szocializmus országai ellen. Ez a nyílt levelem pedig minden haladó szellemű magyar Íróhoz szól. A Petőfi-nevezte “egyet- nevében. De szól elsősorban azokhoz, akik megálmodott tökéletességből. Újra nekilendülő energiával hajszol előre, mig végre víziójából hiánytalan valóság lesz. De Toscanini egy feladatot sem tekint tökéletesen megoldottnak és amit a közönség már mint véglegeset csodál, az az ő számára már ismét problémává lett. “Vízbe vésett alkotás” Vad vágy emészti a tökéletesség mind magasabb formáiért. És nem művészi póz ennél a legigazibb embernél, ha minden hangversenyének befejezése után, a tetszésnyilvánításoktól körülrajongva, mindig elfogódott, megszégyenült, félénk és ijedt tekintettel lép le az emelvényről, ha kedvtelenül, és csak hogy eleget tegyen az udvariasság \k, köszöni meg a tömeg tomboló lelkesedését. M’*?* «»»den elért és megszerzett fölött ott lel >g száaiára valami titokzatos, misztikus gyász. X5USJB,., »c«y ftniit hősiesen kierőszakol, nem matswtißl<$, mert csak reprodukált; érzi, mint Keats, hegy müve “a vizbe van Írva”, elsodorja a mulanuóság hulláma, nem lehe1 tartósan megőrizni érzékeinkkel, vagy a lelkűnkben; ezért nem tudja őt elkábitani semmi siker, megrészegíteni semtmi diadal. És jól tudja ez a nagy nyugtalan, ez a soha ki nem elégíthető: a művészet örökös háború, sohasem vég, hanem folytonos kezdés. Toscanini lángeszével és hajlithatatlan jellemével elérte azt a csodát, hogy milliókat rákény- szeritett arra, hogy a zenének dicsőségesen reánk maradt örökségét, mint a jelennek eleven értékét érezzük, és ez a tette a reprodukáló művészet birodalmában gyümölcsözőleg hat határain túl is. a romániai magyar irók felhiyására nem válaszoltak. Tudvalevő, hogy erre a felhívásra a magyar íróknak csupán egy csoportja válaszolt. Számonkérhetnék, hogy a választ én miért nem írtam alá, holott felszólítottak rá. Egyszerűen azért nem, mert a romániai magyar irók, akikkel, Sztálingrád ostromakor, 1942-ben volt alkalmam Kolozsvárott találkozni —, most kiváltképpen azokra a magyarországi irótársaik véleményére voltak kiváncsiak, akik valamikor együtt dolgoztak velük a Történelmi Emlékbizottságban. Balatonszárszón, a Kelet Népében, a Magyar Csillagban. Nos, a válaszadók közül egyre sem bukkantam, akiknek a feleletét az erdélyi magyar irók oly hőn várták. Az aláírók zöme, —- minden tisztelet nekik, de az uj magyar szocialista munkáspárt sorába tartozott; holott maga a válaszlevél olyan volt, hogy aláírását egyetlen haladó szellemű, a szocialista s nem a burzsoá demokráciát óhajtó pártonkivtili iró sem tagadhatta volna meg. Lehetetlen, hogy íróinknak ne legyen mondanivalójuk a máról is, a mához is, s ne csak efemer politikai nyilatkozatokban, de örökérvényre szánt költői müvekben. Ezt várja tőlük és velük együtt minden haladó szellemű magyar írótól a régi barátság jogán Gellért Oszkár SPEIDELRöL, Hitler egyik kedvenc tábornokáról a minap közöltük, hogy kinevezték a NATO közép-európai szárazföldi hadseregének parancsnokává. Speidelt Strauss, a bonni hadügyminiszter javasolta erre az állásra “hivatalból”. Az újabb kinevezések azonban arra mutatnak, hogy Strauss nem annyira kényszerű kötelességből, mint inkább szimpátiából indítványozta, hogy a náci haderő egyik volt oszlopa legyen — a többi között — a francia és holland hadseregek ellenőre. Strauss ugyanis a napokban két legközvetlenebb munkatársává ugyancsak Hitler két másik hírhedt tábornokát, von Mannsteint és Reinhardtot nevezte ki. És hogy Strauss szándékához semmi kétség ne férjen, a bonni hadügyminiszter meg is indokolta választását: “E tisztek keleti tapasztalatai sok segítséget jelentenek számomra.” Strauss pályafutását nem ismerjük. Nem tudjuk, mit csinált “fiatalabb” korában. Mindenesetre az első Dornier-mintáju vadászbombázó átvételekor a napogban ezt mondotta: “örülök, hogy a német repülőgépgyártó ipar ismét bekapcsolódott az európai haza védelmét szolgáló kihatásokba.” 9 1 STEFAN ZWEIG• TOSCANINI ARCKÉPE
