Amerikai Magyar Szó, 1956. július-november (5. évfolyam, 26-46. szám)
1956-10-11 / 41. szám
Thursday, Oct. 11, 1956. AMERIKAI MAGYAR SZÓ 11 MADÁCH 1. Hogy félreértés ne legyen, vessünk el minden oktalan és csak vulgarizálásra csábitó párhuzamot Goethe és Madách között (a párhuzamok keresése, mint a legnagyobb párhuzam-mesternél, Plutarchosnál látjuk, megkönnyíti az iró és az olvasó dolgát, de nem mindig hozza közelebb az igazságot). Vannak egykönyvü írók, akik ha nem lírikusnak születtek is, tulajdonképpen csak az önéletrajzukat írják sok-sokféle áttételben és csakis azt tudják jól megírni. Madách is ilyen egykönyvü iró, mint már mondottam, nem is hivatásos “literátor”, hanem gondolkozó ember, s mint ilyen: költő. Az ember tragédiája szerintem a gondolkozó igaz ember szellemi-lelki önéletrajza. A megélt emberi történelem egy ember, egy nagy és igaz ember agyában és — szivében tükröződve. Igen a szivében is, mert éppen ez a Madách-mü titka: a szív. Madách nemcsak nem literátor (irodalmár — Szerk.), de nem is tudós “bölcselő”, hanem a szi- ve-vérével iró igazi költő'. Máskülönben az egész mii az lett volna, aminek nagyon sokan tartják, különösen azok, akik csak fordításban olvashatják és azok, akik nem értik és nem ismerik sem őt, sem a korabeli magyar valóságot: filozófiai közhelyek alkalmazása .az emberi történelemre. Csakhogy kérem, a világirodalom legtöbb müvére és éppen a legnagyobbakra. még a shakes- peare-iekre is rá lehet mondani, hogy filozófiai közhelyek alkalmazása az életre, a szerelemre és minden egyebekre. 2. Itt vagyunk a második főkérdésnél. A párhuzamokban gondolkodó és a párhuzamokat erőszakoltan is kereső kritikusok tudtammal nem vejtték észre a fő különbséget: mig Goethe a Faustban, Byron a Manfrédben, sőt Stendhal is a Julien Söreiben a végtelent ostromló, égretörő nagy egyéniségek egyébként valóban nagy és igazi problémáját vitték a világ elé, a Madách Ádámja a hivő-harcos ember nem kevésbé igaz problémáját veti, vetíti fel, azt az embert idézi, aki az emberi nem, a társas emberfaj boldogságáért harcol. Ebben bukik el, és ezt kezdi végig végig az egész emberi történelmen, illetve végig az egész tragédián. Miért nem vették ezt észre a kollektivista társadalomszemléletü szocialisták? A Madách gondolkodása jellegzetesen szociológiai gondolkodás: az emberi sorsot — benne az egyén sorsát is! — közösségekben, politikai és világnézeti közösségekben látja! Úgy, ahogyan a való Ságban történik is, és ahogyan ezt Madách a Tragédiában mondja is! Ismétlem, a szocialistáknak meg kellene látniuk végre, hogy Madách nem az “individuum”, a nagy egyéniség égretörést, hanem a hivő, a minden csalódás után újra és újra hivő becsületes harcos tapasztalatait Írja meg az emberi társar dalmak változásaiban. így nem is az az érdekes, hogy mit csinál Ádám, ez az elvont jelkép-ember, hanem az, hogy útja közben mit mond a költő és a gondolkodó. 3. Itt van a kutya eltemetve: “pesszimizmust mond, pesszimizmust áraszt az egész mii” —• mondhatja, aki ezt akarja mondani, mert a Tragédia megítélése nagyon sokban az olvasó vagy a néző alapérzésétől függ. Nos, én ennek ellenére, mégis azt mondom: Madách realista, vagy legalábbis reális költő. Mert minden szin után, amelyben egv-egy rend bukását megmutatja a sátán, felhangzik a “Vezess uj útra, Lucifer!” íme: a hivő és bizó ember még a csalódások után sem akasztja fel magát sem a templomok kapujára, sem a csillagvizsgáló tornyára. Ez a realizmus. Hát nem értitek, hogy éppen ez a realizmus? Hiszen az emberiség maga is minden csalódás után tovább megy, követi életösztönét és elhangzik a “Vezess uj útra Lucifer!” Hát nem értitek, hogy Ádámban ott van Prometheus is? Hogy Ádámban nemcsak a tudnivágvó, hanem a tennivágyó ember is ott van! Nemcsak a tudós, hanem a politikus: — erkölccsel megverve! 4. Igen, de ez a Prometheus végül is egy jégkunyhóban végzi. Köszönjük szépen ezt a realizmust. mondja a didaktikus kritikus, a belenyugvást prédikáló pap és az örök boldogságot hirdető és ebből boldoguló rossz politikus. Nézzük csak meg ezt is közelebbről. A Madách korában már tudományos közhely volt, hogy a nap, alá lévén vetve, mint minden a világon a múlandóság, a születés és elhalás törvényének, ki fog hűlni és a föld meg fog fagyni. Nos, ezt számításba venni nem realizmus? De mennyire, hogy az! Az ellenkezője szamár illuzionizmus lett volna. Most persze, amikor már úgy hisszük — egyelőre csak hisszük, mert tudni az nehéz kérdés —, hogy a nap egy örökké égő atommáglya (van-e valaki, aki ezt már szentül hiszi és semmi kétely nem bujkál benne?), ez a kihültföldjelenet talán túlhaladott állapot. De azért tegyük csak a szivünkre a kezünket: el tudjuk-e képzelni, még az elképzelhető örök és végtelen világegyetemen belül is, hogy a mi napunk és földünk örökké fog élni és égnil^No, no, van itt még valami homály. Mindenesetre a jégkunyhó-jelenetet sem kell kidobni: mert, hogy a világegyetemben van-e valóságtartalma, azt nem tudjuk, de hogy az élethalál, a múlandóság kategóriáiban gondolkodó emberi agy és emberi szív számára van realitása, az aligha vitás. Tud-e valaki valami biztosabbat a Föld és az emberi nem jövőjéről? 5. De itt van még a falanszter-jelenet! Igen. De szerintem még ennek is megvan a realitása. Ha nem a jövendőben, akkor az emberi agyban, vagy inkább a társas emberfaj némely sajátlagos tulajdonságában. Ki merné tagadni, hogy ez a “falanszterizmus” is ott van az emberi gondolkozásban és az ember történelmében. Nemcsak a Plátó, Morus Tamás, Campanella és Fourier utópiáiban, hanem a már eddig lezajlott történelemben is. Gondoljunk csak Ó-Egyiptom némely korszakára, Spártára, ó-Mexikó és az inkák társadalmi rendszerére, az imamalmot forgató tibeti buddhista szerzetekre, de akár a Kálvin János kormányozta Genfre vagy a jezsuiták paraguayi államkisérletére is! Avagy gondoljunk szocializmust építő önmagunkra. Vajon mi nem küszködünk-e szinte nap- ról-napra az önmagunkban és társadalmunkban jelentkező bürokratikus és tulrendszerező hajía- 'mokkal, hogy a felépülő szocializmus ne falanszterrend legyen? Újra és újra fel kell lépnünk a saját magunkban és a bürokratáinkban jelentkező falanszter hajlamok ellen, de főleg az olyan bürokraták ellen, akik —” ha rájuk bíznánk — a Michelangelókkal széklábat faraghatnának, akár az idők végezetéig. Vigyázzunk csak: a falanszterizmus olyan emberi és társadalmi veszedelem bizony mibenniink is, hogy meg kell köszönnünk a költőnek, ha előre figyelmeztet bennünket erre a veszedelemre. És BASILIDES MÁRIA EMLÉKEZETE — Magyarországi riport — Tiz esztendeje annak, hogy elköltözött az élők sorából Basilides Mária, Operaházunk egyik legfőbb büszkesége. A nagyok között is egyike volt azoknak a kiválasztottaknak, akik csodálatos teljességgel tudták betölteni hivatásukat. Ilyen teljességhez csak az a művész juthat el, akiben, mint Basilides Máriában, a leghatalmasabb művészi erő a legmagasabb erkölcsi erővel párosul. Milyen rendithetetlen biztonsággal haladt előre ez a nagy énekesnő a müvészélet buktatókkal annyira kirakott pályáján! Semmi akadály nem rettentette vissza, semmi csábítás nem téritette el. Füle süket volt a hiúság vásárának hangjaira, az intrikusok suttogásaira, a művészet tőzsdeügynökeinek árfolyam-kikiáltásaira, egyedül csak müvészlelke benső sugallatára figyelt. Az igazi művészi önérzet mellett megvolt benne az igazi művészi alázat is. Tudata annak, hogy a természet adta rendküli képességek köteleznek. ő tudta, hogy mivel tartozik önmagának, saját tehetségének, tudta, mivel tartozik tehetségének Szakadatlan tanulása, önképzése egyszersmind felfedező ut volt a nagy zenék birodalmában, amelynek során feltárta és kialakitotta saját tehetségének példátlan sokoldalúságát mély és meg- renditően igaz emberségével gyökerében ragadva meg, látnoki fantáziájával siytárzó intelligenciájával gazdagon bontakoztatva ki a legkülönbözőbb zeneszerzők, korok és stílusok költészetét. Tanúi voltunk, hogyan nőtt túl az Operaházban a szokványos alt-mezzó szerepkör határain, hogyan lett a Verdi- és Wagner-szerepek nagy alakitója, Monteverditől, Purcelltől, Handeltől, Glucktól a legmodernebbekig az ismeretlen vagy kevéssé ismert operaköltők leghivatottabb, át- ütőerejü hirdetője. Bartókért, Kodályért kiállani hosszu-hosszu ideig jó hir és anyagiak szempontjából egyaránt súlyos áldozattal járt. De Basilides Mária kiállt Bartókért és Kodályért és kiállt még azokért a fiatal, még névtelen zeneszerzőkért is, akiknek erre bizonyság, hogy ha valahol valami megmerevedést tapasztalunk, mindjárt eszünkbe jut a falanszter-jelenet és a széklábat faragó Michelangelo. A költő nem téved, még akkor se, ha túloz. Vagy a már meglevő, vagy a csak virtuálisan fenyegető, mert a természetünkben ottrejlő hibáinkra figyelmeztet. összefoglalva: A Madách-mü elsősorban nem “színdarab”, hanem drámai költemény, színpad nélkül is megáll, sőt, úgy igazán “nagy-irodalom”, mert képről képre, néha szakaszról szakaszra, sőt, sorról sorra a költő, a nagy, bölcs, és igaz ember szól hozzánk szállóigévé váló verssorokban. És ne féljen tőle senki, hogy a fiatalok, azok a fiatalok, akiket már megihletett a szellem — sajnos még elég kevesen vannak —, és lelkesedéssel. a nagyságtól megigézve olvassák vagy nézik a Tragédiát, utána majd öngyilkosok lesznek, mint állítólag a wertherizmus idején. Ellenkezőleg, minden olvasó úgy érzi,'gazdagabb lett, okosabb, erősebb lett, mert a társas emberfaj évezredes tapasztalatait szívta fel, vagy érezte át néhány óra alatt. És utána bizonyára nem a vesztükbe sietnek, hanem a cimborák közé, vagy a kedvesükhöz, mondván: — Évám, siessünk, mig a nap ki nem hül!.. . Nézzetek csak a szivetekbe és az emlékezetetekbe, nem igv van-e? Aki a Tragédiát elolyassa, többet érez meg a politikából, mint százezer vezércikkből, ez pedig nagyon ránk fér miránk magyarokra — másokra is, de az az ő dolguk — mert bizony mi a politikában gyermekek, vagy legalábbic balgatag emberek vagyunk. Végezetül pedig: optimistának, vagy pesszimistának nézik-e, akik mindenáron ezt keresik, de Madách mindenképpen a mi költőnk, magyar költő, nagy és igaz ember és — miután már úgyse változtathatunk a gondolkozásán, mert az örökkévalóság mezőin töpreng — nekünk igv is jó. Amint jó a franciáknak Montaigne. Voltaire és Baudelaire, az angoloknak Swift és a többiek, a románoknak Eminescu és egyáltalán minden nemzetnek az ő saját “szkeptikusai” és “pesszimistái”, ugv legyen jó nekünk is Madách, aki végeredményben nem is pesszimista, nem is szkeptikus, hanem olyan realista, mint maga az öregisten, aki Arany János szájával szólva, le- kiildi a szózatát: “Ember küzdj és bízva bizzál!” Veres Péter volt hozzá bátorságuk, hogy az uj magyar zene zászlója köré gyűljenek. És mindenekelőtt kiállt a magyar népért, a magyar nép daláért. Magyarsága távol állt minden korlátolt nacionalizmustól. Nem hadüzenet, hanem testvéri üzenet volt a többi népeknek. Legszebb példája ennek az a nagyszerű hangversenysorozat, amel.ver a magyar népdal legnagyobb énekmüvésznője eredeti nyelven szólaltatta meg minden jelentő sebb európai ország népdalait. Basilides Márk magyarsága, akárcsak Bartóké, Kodályé, mindéi nemzetnek megadta a magáét és ha küzdött égj sajátos magyar zenekultúráért, azért tette, hog? a zene birodalmában visszaadja a magvarságo önmagának. Amikor Basilides Mária a berlini operaházba első nagy külföldi sikerét aratta Azucéna szere pében, nyitva állt előtte Európa minden nag, operaszinpada. A világ legnagyobb oratórium dirigensei, Mengelberg, Siegfried Ochs C-ai Straube fémjelezték Amszterdamban, Berlinbei Lipcsében európai hírnevét. Ahány országba megfordult, mindenütt teljes dicsőséggel töltött be a magyar művész külföldi hivatását: megmi tatni mit tud a magyar operaénekes, a magyh oratórium-és dalénekes. De Basilides Mária. j< tudta, hogy külföldi hivatása csak ismeretsze zés 'lovagi torna reprezentáció. Érezte, hogy legfőbb hivatását itthon töltheti be csakis i végezheti el azt a nagy organikus épitőmunk; saját hazájában, saját vérei körében, azon a fő dön, amelyből kinőtt, amelybe életének gyökér kapaszkodnak. ... Nem úgy akarta magasra emelni a nép daló hogy maga a nép lenn maradjon. Felemelni zen kultúránkat nála egyúttal annyit is jelentet felrázni társadalmunkat szociális letargiáját* hirdetni a dantei igét, hogy “nem születtünk te géni, mint aa állat, hanem tudni és haladni el re.” Bátran és bátoritva csendült meg ajkán reakció napjaiban forradalmi költészetünk dalt öntött hangjai és amikor a hitlerizmus vészt« hes felhője ráborult hazánkra, tüntetőén teli dalestet szentelt Reinitz Béla Ady-dalaipak. I tóm magam előtt, ahogy ott állt a pódium«: ember az embertelenségben, magyar az űzött n gyarságban. Tóth Aladár (Budape
