Amerikai Magyar Szó, 1956. január-június (5. évfolyam, 1-26. szám)
1956-02-16 / 7. szám
4 AMERIKAI MAGYAR SZÓ February 16, 1956 HOGYAN KERÜLTEK A NÉGEREK AMERIKÁRA Nagy esemény történt 1619 nyarán, az első észak-amerikai angol telep, a kis virginiai Jamestown életében. Két hajó horgonyzott le az öbölben az erőd előtt. Az egyik hajó 90 fiatal itshér nőt hozott azoknak a telepeseknek, akik ki tudták fizetni a 120 font dohányt, amennyibe egy-egy nő .szállítási költsége került. A másik hajó 20 afrikai néger rabszolgát rakott partra némi dohány és rum fejében. Ezzel kezdődött az első telepesek tartós berendezkedése az Újvilágban. Miért volt szükség a néger rabszolgákra? Amikor az európai gyarmatosítók megvetették lábukat az amerikai szárazföldön, először az indián őslakosságot akarták rabszolgasorba kényszeríteni a bányászatban és az ültetvényes gazdálkodásban. E kísérletek azonban megtörtek az indiánok kétségbeesett ellenállásán. A spanyol gyarmatosítók a nyugat-indiai szigeteken néhány évtized alatt több mint egymillió indiánt irtottak ki, mégsem tudták rabláncra fűzni őket. A spanyoloknak csak valamivel később sikerült kialakitaniok az ültetvényes gazdálkodásnak azt a formáját, amelynek keretei közt az indiánokat munkába kénvszeritették. Más volt a helyzet az észak-amerikai gyarmatokon, ahol sokkal gyérebb volt az indián lakosság, mint á déli Mexikóban és Peruban. Ezenkívül az északamerikai indiánok nem jutottak el a társadalmi fejlődésnek olyan magas fokára, mint az aztékok vagy az inkák, nem foglalkoztak belterjes földműveléssel, tehát nem voltak alkalmasak arra, hogy feltörjék és megműveljék a hatalmas szüzföldeket. De kik törjék fel, Nyugat- Európából évről évre százával és ezrével utaztak a telepesek az észak-amerikai gyarmatokra. Csakhogy a nagy munkaerőhiányt ez a beáramlás nem enyhítette. A munkaerő égető kérdését kívánták megoldani a néger rabszolgák behozatalával. A négerek erősebbek és szivósábak voltak, mint az indiánok. Jobban tűrték a hőséget és — mivel a társadalmi fejlődés magasabb fokára jutottak el — értették a belterjes gazdálkodáshoz is. Ugyanakkor könnyebb volt elnyomni minden megmozdulásukat, hiszen idegen környezetben, hazájuktól elszakítva éltek. A néger rabszolgaság embertelen intézményének meghonosítása történelmileg szükségszerű lépés volt. Marx nagyon világosan megmagyarázta ezt: “A közvetlen rabszolgaság éppúgy tengelye a polgári iparnak, mint a gépek, a hitel stb. Rabszolgaság nélkül nincs gyapot, gyapot nélkül nincs modern ipar. A rabszolgaság volt az, amely értékéssé tette a gyarmatokat; a gyarmatok teremtették meg a világkereskedelmet, és a világkereskedelem a nagyipar feltétele.” Hogyan jutottak el a négerek az észak-amerikai gyarmatokra, az Egyesült Államokba? Ezt a történetet mondjuk el az alábbiakban. ★ “Hatszáz feketét veit fel a hajóm Potom áron a Szenegálnál. Húsúk kemény, jobb inakat [ vasból sem kalapálnál. Üveggyöngyöt, rezet, rumot, ezt kellett értük adnom, ha fele életben marad, nyolcszáz percent a hasznom.” (Heine: “A rabszolgahajó” cimü verséből) ‘‘Emberevő, primitiv, a vadállatoknál csak egy fokkal magasabban álló emberszármazásu lények” — e hazug mesét terjesztették évszázadokon át az afrikai négerekről. Igaz ugyan, hogy egyes néger törzsek a társadalmi fejlődés igen alacsony színvonalán álltak, de azok a négerek, akikkel a nyugat-afrikai partokat — az északi Szenegambiától a déli Angoláig — felderítő portugál utazók először találkoztak, merőben másfajta emberek voltak. Ismerték a vasöntést, a gyapot- és gyapjúfonást, érceket bányásztak, fejlett mezőgazdasági és állatenvésztési módszereket alkalmaztak, képzőművészeti alkotásaik nem egy európai múzeum díszére válnak. Frobe- nius, a világhírű müvelődéstörténész és Afrika- kutató csak kevéssé túloz, amikor igy ir: “A középkori kereskedők a Guineai-öbölben gondozott, hosszú mérföldeken át két fasorral szegélyezett utakat... nagyszerű földeket. . .saját maguk által szőtt anyagból készült gyönyörű ruhákat viselő emberek lakta országot találtak... .a nyüzsgő tömeg selyem- és bársonyruhát viselt, rendezett, hatalmas államok, erős uralkodók, gazdag ipar — az egész nép teljességgel civilizált.” Amikor az első portugál utazók a Guineai- öbölbe értek, éppen kialakult a két egymással vetélkedő néger törzsszövetség, a Melle és a Szonghai. A történeti források följegyezték, hogy a portugál Tengerész Henrik herceg 1442. évi expedíciójának egyik kapitánya, Antam Gonsalves foglyul ejtett néhány arab kereskedőt és váltságdíj fejében tiz négert kapott értük. A magas termetű, izmos, okos és munkabíró négerek nagy üzlet reményét csillogtatták meg a portugál felfedező kalóz-rabló kereskedők szemében. Hogyan lehetne még több ilyen négerre szert tenni ? A nyílt erőszak nem vezetett célra. Midőn a portugálok fegyverrel törtek a négerekre, csúfosan megverték őket, akárcsak Sir John Haw- kins-t, Erzsébet angol királynő kalóztengernagyát, aki Sírra Leonéban fegyverrel akart néger gyát aki Sírra Leonéban fegyverrel akart néger rabszolgákat szerezni, de végül is alig tudta puszta bőrét megmenteni. Ahol mitsem ér az erőszak, ott segít az ármány. Sir John Hawkins legközelebbi expedíciója során kihasználta a törzsek vilongását. Az egyik néger törzs oldalára állt és segítsége fejében megkapta a másik törzs soraiból ejtett hadifoglyokat. Az egymással háborúskodó néger törzsek villongásainak kihasználása igy eremé- nyesnek bizonyult. Meg is születet az uj jövedelmező iparág: a guineai part mentén egyre-másra jöttek létre az úgynevezett ‘faktóriák”. Ezek kapcsolatot tartottak a helyi törzsfőnökökkel, akik puska, puskapor, pálinka posztó, üveggyöngy és kés fejében szállították nekik a hadifogoly-rabszolgákat. Egyes áruló törzsfőnökök valóságos hajtóvadászatba kezdtek, rabláncra fűzték a szomszédos törzseket. Du Bois, a világhírű amerikai néger tudós Írja: “Egész vidékek lakosságát kiirtották, egész törzsek tűntek el. Egy egész kontinens lakosságát rabolták el, amihez kevés hasonló példát találunk az ókori vagy a modern történelemben.” Afrika mai néger lakossága körülbelül nyolcvan miliő. Alig három évszázad alatt ugyancsak körülbelül nyolcvanmillió négert hurcoltak ej szülőhazájából! ★ “Napi két haláleset helyett ma már hetes napom van. Négy férfi — három nő — a hiányt bevezettem a könyvbe nyomban. Halálukról — szól Smisson ur — sokszor maguk tehetnek, a hajó fenekén lélegzetük fertőzte a levegőt meg.” (Heine: A rabszolgahajó) Az első néger rabszolgákat Portugáliába szál- litották, s az évi “forgalom” még nem haladta meg a néhány ezret. De mihelyt a gyarmatokon fellépett a munkaerőhiány, megváltozott a helyzet. A spanyol, portugál, angol stb. gyarmatosítók késhegyre menő harcot vívtak egymással, ki szerzi meg az “asiento” jogát, vagyis azt a jogot, hogy évi 4,800 rabszolgát szállíthasson a spanyol gyarmatokra. Az “asiento” jogát Anglia szerezte meg 1713-ban, és Anglia vált a legnagyobb rabszolga-szállítóvá. Az angol Liverpoolban 1680- ban African Company néven hatalmas rabszolga- szállító társaság alakult, amely 300 hajóval járta az afrikai partokat és egyre több rabszolgát szállított a mai Egyesült Államok területére is. A nemes üzletből az észak-amerikai angol gyarmatok, a későbbi Egyesült Államok is alaposan kivették részüket. A kis Rhode Island gyarmatnak 1770-ben, tehát közvetlenül a függetlenségi háború előtt, 150 rí'v íja volt. A baltimorei “Venus”-nak, a kor leggyorsabb és legnagyobb rabszolgaszállitó hajójának felépítése horribilis összegbe, 30,000 dollárba került, (igaz, hogy már az első utján 200,000 dollárt jövedelmezett). Az amerikai rabszolgakereskedők sajátos csereforgalmat bonyolítottak le: Jamaikában melaszt vásároltak, rummá dolgozták fel, a rumért Afrikában négereket vásároltak és a négereket ismét melaszért adták tovább. Mai szemmel szinte elképzelhetetlen, milyen volt belülről egy “úszó bőr taré’, egy rabszolgahajo. A rabszolgakereskedők minél nagyobb profitra törekedtek, és annyi négert zsúfoltak össze a hajótérben, hogy a szerencsétlenek jóformán mozdulni sem tudtak. J. B. McMaster, a századvég demokratikus érzelmű történésze hátborzongató képet fest a rabszolgahajókról: “Napnyugtakor az egész csoport lement a hajófenékre. Senki sem fordulhatott át a másik oldalára, hacsak az összezsúfolt és megmerevedett szenvedők sora nem fordult meg vele együtt. Mindennapos dolog volt, hogy akár ötösével hozták fel a hullákat és dobták át a korlátokon...” A néger rabszolgák százával pusztultak el le- vegőhiánytól, az éhségtől, a betegségektől. Mindenben ki voltak szolgáltatva a brutális legénység kénye-kedvének. A legszörnyübb történeteket azonban az angol-francia tengeri háborúk korából jegyezték föl. Az angol vagy francia rabszolga vadász hajók az ellenség rabszolgahajóira portyáztak a tengereken; nem azért, hogy az ellenséges hajón talált rabszolgákat szabadon engedjék, hanem maguk akarták megkaparintani a “fekete elefántcsont”-ot. Ilyenkor az űzőbe vett rabszolgahajó kapitánya deszkához kötözte- tett koncként néhány négert s ledobatta őket a cápáktól nyüzsgő tengerbe. Így akarta megállítani az üldöző hajót, amelynek kapitánya ugyancsak tisztában volt a rabszolgák értékével és kihalászta őket a vízből — ha ugyan a cápák hagytak valami kihalászni valót. . . Az Egyesült Államokba szállító liverpooli kapitányok pontos följegyzéseket vezettek az ‘ánr- ról, a rabszolgaállományról, hogy elszámolhassanak a rakomány tulajdonosának. W. O. Blake könyvében számos ilyen kimutatást találhatunk: Nem volt ritka az ötven százalékos halálozási arány sem. A profit azonban még ilyenkor sem maradt el. Heine “Rabszolgahajó”-jának tulajdonosa, Mynhheer van Koek, aki a vers elején elmondja, hogy ha hatszáz vásárolt rabszlogából csak háromszáz marad, akkor is nyolcszáz százalékos profitot vág zsebre, a költmény végén igy fohászkodik: Kíméld e fekete bűnösök éltét, ó mennyei Jóság! Ha haragszol is rájuk, tudod: baromibbak, mint a jószág. Kíméld meg őket, a Krisztusért, ki értük halt a kereszten! Ha nem él meg háromszáz darab, egy fillért sem kerestem.” Az egykorú feljegyzések tanúsítják, hogy a profit, amelyért a rabszolgaszállitók fohászkodtak, nem maradt el. ★ A rabszolgák kétfajta módon kerültek forgalomba. Az északi gyarmatokon a hajó-tulajdonos közvetlenül, készpénzért adta el a rabszolgát a vevőnek. Más volt a helyzet a déli államokban. A dél-karolinai Charlestonban volt a legnagyobb rabszolgapiac. A rabszolgahaj ó-tulajdonos készpénzért csoportosan adta el a “rakományt” a kereskedőknek, akik a raszolgákat dohányért, rizsért, indigóért árverezték el. Henry Laurens, déli ültetvényes — aki maga is tevékenyen részt vett a rabszolgakereskedelemben — Írja, hogy az ültetvényesek több száz mérföld távolságról is utaztak Charlestonba, ahol árverésen, fejenkint 40 angol fontért vásárolták az erős, fiatal négereket. J. B. McMaster korabeli források alapján ábrázolja a néger rabszolgák életét az észak-ameri-
