Amerikai Magyar Szó, 1956. január-június (5. évfolyam, 1-26. szám)
1956-02-16 / 7. szám
February 16, 1956 AMERIKAI MAGYAR SZÓ 3 OluaáóinL irjdL • • • ^ “A mi fajtánk is van olyan jófejű, mint az úri csemeték” Az alanti levelet egy munkástársunk küldte hozzánk Logan W. Virginiából. Unokája irta neki Magyarországról. Kedves Nagyapánk: Most jöttem haza Pestről. Kicsi húgom nagyapám fényképével fogadott, s mindjárt hozzá is fogtam írni. Jolika itt kiabál, hogy ő is csókolja Nagyapját. Nagyon örülök, hogy Nagyapám végre velem is meg van elégedve. Két éve érettségiztem gimnáziumban. Dolgoztam azóta. Sajószentpéter mellett épül egy hatalmas áruház, annak voltam a raktárvezetője. Most beiratkoztam a gazdasági Egyetem belkereskedelmi szakára. Most kapok az egyetemen havonta 320 forintot, ezért teljes ellátást, jó lakást, fűtést, világítást, mosást kapok. 200 ezres könyvtárban válogathatunk. Van operaházi és Nemzeti Színház bérletem, ez kitelik a 320 forintból. Eddig még hazulról nem kaptam pénzt, nem is kértem. Mig dolgoztam havonta 500 forintot hazaadtam. Az elmúlt évben ezen kivül vettem magamnak egy 2000 forintos sötétkék finom gyapjuruhát, Pesten varrattam meg. Csináltattam 3 pár cipőt. Vettem egy bőrkabátot, s egy kis szobát rendezek be magamnak, majd jó lesz Jolikának; abba vettem négy fotelt és egyéb apróságot is szereztem ösz- sze, úgy fel vagyok szerelve, hogy amig az egyetemet el nem végzem nem veszek semmit, akkor is elegánsan kibírom. Azt igazán mondani sem kell, hogy Jolika a legdrágább gyerek. Fényképéről ismerik őt mindenütt mert minisztériumokban egyetemeken sok ismerősöm és barátom van és azok mind tudják, hogy van egy aranyos kis húgom, aki engem mindig nagyon vár haza. Nagyapám nem is bírja elképzelni mennyire más ma a világ, mint 1914-ben volt. Ma már teherautók, autóbusz, motorkerékpár, traktor Zsir- cen is megszokott dolog: Pesten, a nagy kiállításokon, az országházban, a minisztériumokban, s az ország minden nevezetességére bemehetünk. A belkereskedelmi minisztériumban megígérték, hogy a Magyar Divatcsarnokba visznek ellenőrizni. Édesanyám még kezet csókolt a grófnak. Édesapám fát vágott, én már nem akarom ezt. A mi fajtánk is van olyan jófejű, mint az úri csemeték. Jolikát én akarom tanittattni. Megfogja ismerni a nagyvilágot, azt tanul ami neki legjobban megfelel, csak kedve legyen hozzá. Édesapámat, vagy nagyapámat a jegyző még tegezte, ha én bemegyek az egyetem rektorához, vagy akár újságszerkesztőségbe, bárhová, ott leültetnek, s udvariasak. Persze nem megy minden még simán, sok baj van van még, de azért tanulunk mi szegény gyerekek, hogy az igazságosságot előbre vigyük. Nagyon örülnénk, ha Nagyapám hazajönne. Itt kórházba viszik aki beteg, fizetni nem kell érte. Magányos öregek menhelyre mennek, ahol orvosi felügyelet alatt élnek, s mozi, könyv, emberséges ápolás enyhítik elhagyatottságukat, no de Nagyapámnak itt vagyunk mi, igazán nagyon szépen elférne velünk. Jolikával sétálgathatna, nagyon ügyes és kiváncsi ám mindenre, biztosan jó barátok lennének. Édesapám dolgozik. Most törték le a kukoricát, lett vagy 60 mázsa. Egy nagy disznót vágtunk karácsonyra. 4 süldőt tavaszra hizlalunk és azon veszünk egy nagy motort. Iskola szünetben én is megyek megint dolgozni, s ruhát veszek, hogy ne kelljen befogni ezeket, ami most van. Egyetemen minden lehetőséget megadnak, a jövő biztosítva van. Csak tanulni kell, s ha beteg nem leszek, — remélem nem, — nem lesz semmi hiba. Édesanyám jól néz ki. Fiatalasszony még, s van egy kisleánya, aki leköti minden idejét, s ez olyan jó igy, legalább nem kihalt a ház, hiszen én nagyon keveset vagyok itthon már. Februárban 26 éves leszek, bizony már önállóan kell -gondolkoznom, de szeretek itthon lenni, Jolival .. .. ..„játszani mmt. egy'gyerek,'-s szüleim sem jikar- - jAk .'-énzrevKimi, -hegy W^öny lmulik az idő, de olyan is igy, jó a, családi hangulat kivéve mikor hangos. Mert Jolika nagyon hangos ám, de Isten őrizzen, hogy csendes, jó gyerek legyen, jobb Így, hogy cseng a ház a nevetéstől. Igazán örülnék, ha Nagyapámat láthatnánk, örülünk, hogy most igy elbeszéltem egy-két dolgot, legközelebb, ha Nagyapámat érdekli sok mindent irok még. ..........Csókolja két unokája Lajcsi és Jolika. Miért fél N. György a lapot olvasni? Nem hagyhatom szó nélkül Mr. N. Györgynek lapunk február 2-iki számában “felbontatlanul a papírkosárba” cim alatt közölt megjegyzéseit. Hát még léteznek a huszadik században olyan emberek, akik tanulhatnának és mégsem tanulnak? Mr. Györgynek nagyon sok minden terhelheti a lelkiismeretét, ha fél olyan lapot olvasni, amelyben csakis az igazságot olvashatja. Ami engem illet, én több magyar lapnak vagyok előfizetője csupán azért, hogy nyomtatva lássam az igazság és a hazugság közti különbséget. Én csak sajnálattal gondolok Mr. Györgyre, aki nem képes megérteni, hogy tanulni sose késő. Még néhány szót a lapkihordásról. Volt nekem is részem abban, mi az, házról-házra járni. Szívesen tettem. A szerkesztőség akkoriban a 79— 80. utcák közt a Second Avenuen volt az Újvilág kávéház felett. Szerkesztője boldogult Züszholc volt. A lap csak egyszer jelent meg havonta, neve az “Egyetértés” volt. Már reggel 4-kor kezdtem meg a lapot kihordani. Nagy csomót vittem a hátamon, pedig én annakidején a Bronxban laktam. A régiek közül emlékszem a következőkre: K. Szabó Józsefre, Cinkére, Havanicsra, Pet- rásra, Kőnigszknechtre, Leitmanra és Alex Hor- váthra. Igaz, akkortájt csak 19 éves fiatal lány voltam, ma pedig hetven. Azóta sokat változott az élet és egyik lapot követte a másik, uj cimmel. Csatolva küldök 1 dollárt a Magyar Szónak. Mrs. M., kifáradt harcos A munkáslap védte a népet a fosztogatók ellen Tisztiét Szerkesztőség! Volna egy-két megjegyzésem az ötvenéves Szabadság olvasóhoz. Valamikor én is előfizető- j e voltam a Szabadságnak, a Bányászlapnak és természetesen az “Előré”-nek is, a Magyar Jövő elődjének. Bizony csak az Előré-nek köszönhetjük, hogy tőlünk egy centet sem vittek el az értéktelen “lot”-okat (parcellákat) áruló hiénák, az “aranyat vasért” jelszóval, a bányászoknak részvényeket árusító Hinder Mártonék stb. Sok volna felsorolni azokat a vérszopókat, akik fosztogatták a bevándorolt magyarokat. Én bizony soha egyetlenegy szót sem láttam egyik magyar lapban sem ezek ellen a rablások ellen. Sohasem emelték fel szavukat az olvasóik érdekében, amikor a spekulánsok összeszedték a bányászok keservesen megkeresett dollárjait, hogy “Himlerville”-ket építsenek. Hinder aztán rákal a torkában odébbállt. Egyedül az “Előre” nézett bele Himler ur torkába és megírta, hogy ott nincs rák. Ezt a megállapítást az idő is igazolta, mert Himler nemsokára házat vásárolt Pittsburgh, Pa.-ban és még ma is él és munkatársa a Szabadságnak. Ami pedig a szakszervezetet illeti, Egri ur azt már igazán bízza a munkásságra, azoknak folyt és folyik ma is vére érte. Nekem az a nézetem, hogy Egri ur sose volt munkás, mert ha munkás volna, akkor a szakszervezetet csak áldani tudná. A “Magyar Szó” munkatársainak pedig csak annyit, hogy bizony többet kellene foglalkozni a Szabadság mocsikolódásaiva], mert nem hiszem, annyi rágalmat szórnának más nemzetiségi lapok saját szülő hazájukra, mint amennyit a Szabadság. Hogy ezt honnan tudom? Onnan, hogy potyaolvasója vagyok ennek az álhazafias lapnak. Egy munkásnő OLVASÁS KÖZIEN írja: Márky István “Meztelen lábak a palotákban” a cime Agnes Newton Keith legújabb könyvének. Az Írónő 18 esztendőt töltött Borneóban és igy jól ismeri a távol-keleti politikai és gazdasági problémákat. Jelenleg a Fülöp szigeteken tartózkodik erdő-mérnök férjével, aki az Egyesült Nemzetek ottani alkalmazottja. A könyv témája is innét ered, s az írónő saját családi körülményeinek apró-cseprő mozzanatai mellé sorakoztatja a rengeteg, orvoslásra váró tények sokaságát. Többek között megemlíti azt is, hogy Manilában, a szigetcsoport fővárosában, egy rozoga házért 225 dollár havi lakbért fizetnek. A •szegény és gazdag lakosság közötti különbség talán az egész világon ott a legszembetűnőbb. A főváros gazdagjai olyan pazarul elegáns társadalmi életet élnek, amely a szónak legszorosabb értelmében földöntúlinak mondható. . . Az uralkodó osztály asszonyai Párizsban csináltatják ezer dolláros ruháikat a legelegánsabb szalonokban. A férjhezmenő lányok estélyi ruhákban öltözötten, fejükön gyémánt koronával ülnek asztalhoz és fogyasztják pezsgős reggelijüket az igaz-gyöngyökkel kirakott falu, s velencei kristályok csillogó özönében úszó ebédlőkben. Ezzel ellentétben, a paloták tövében, a másik oldalán a kerítésnek, az írónő szomszédságában düledező viskókban laknak a munkáscsaládok, a nincstelenek, disznókkal, baromfiakkal, kutyákkal, szeméttel és betegséggel fertőzött környezetben. Egy-egy ilyen család napi jövedelme átlag 47 cent. Egy középosztálybeli amerikainak 4 dollára van szüksége naponta az életfentartás- hoz való legszükségesebb dolgok beszerzésére. Ezt a luxust azonban 10 ezer filipinó család közül csupán egy engedheti meg magának. A 21 milliós lakosság nagy része annyira szegény, hogy bár a rizstermőföldeken dolgoznak, a rizskását mégsem tudják megvenni, minélfogva az olcsóbb táplálékon kénytelenek élni és mocsárvi- -zet isznak rá. Eisenhower elnök jövő évi nemzeti költségvetését országszerte kommentálják a lapok vezércikkei, azonban a különböző vélemények mégis csak oda sűrűsödnek, hogy bár roppant összegre rúg ami ebből háborús előkészületeket szolgál, az általános megegyezés a republikánus és demokrata berkekben: “egyenlőre ez igy van jól, nem tehetünk egyebet”. No de lássuk csak, mit tartogat számunkra, hogyan osztódik el nemzet-politikánk alapját képező óriási összeg. Az 1957-es nemzeti költségvetés 65 ezer millió dollárt tesz ki, amelyből 42 ezer 400 milliót emészt fel a “védelmi” kiadás. Ehhez még hozzá adódik a katonák korházi ellátása, nyugdíj, veteránok iskoláztatása ésatöbbi, amely 4 ezer 900 millióba kerül. Szélesebb értelemben tehát 47 ezer 300 millió a háborús célokat szolgáló kiadásunk! De ez még nem minden, mert ehhez az összeghez hozzáadódik az évente 7 billió dollárt kitevő kamat, amely azután a teljes összeget 54 ezer 300 millió dollárra kerekíti ki, — és ez 82 százaléka a teljes költségvetésnek! Mennyi iskolát, kórházat, középépületeket, utakat és az emberi jólétet szolgáló intézmények százait lehetne ebből a hatalmas közvagyonból fölépíteni és a nyomorgó, nyugdíjon tengődő öregeknek, rokkantaknak egy olyan összegű havi járulékot folyósítani, amely jó megélhetést biztosítani számukra, mert hiszen a jelenben, a legtöbb esetben kifizetett nyugdíj összege a megélhetéshez kevés, a meghaláshoz talán kicsit sok. No meg azután a világ más részeiben nyomorgókon is jó emberekhez illően segíthetnénk, például azokon a népekén, akikről cikkem elejján szó esett. Mert hiszen köztudomású tény, hogy az összemberiség fele szerte a nagy világban éhes gyomorral, vacsoraevés nélkül tér nyugvóra és azt is majd mindnyájan tudjuk, hogy az éhes gyomor zajától való félelem okozza a nemzeteknél ezt a szinte hisztériás fegyverkezést és már éppen ideje volna belátni a huszadik század “civilizált” társadalmának, hogy a népek minimális életszükségletének kielégítése mégis csak jobban szorgalmazza az általános béke megtartását és mondhatjuk azt is, hogy olcsóbb és biztonságosabb ‘‘szórakozást” is jelent még a diplomatáknak is, — gazdagnak, szegénynek egyaránt, — mint egy esetleges atom-hidrogénes háború. Mert a rosszakarat, vagy meggondolatlanság követkéz- tébben támadt tűz mindent felemészthet, mígnem az éhes gyomor csupán annyit, amennyivel háromszor naponta megtöltik. És ne felejtsük eh hogy ezen az egyszerű, hétköznapi logikán fordul-. a világ sorsa ngy jobbra, mint balra, nem pedig az erőszak alkalmazásán. ,
