Amerikai Magyar Szó, 1956. január-június (5. évfolyam, 1-26. szám)
1956-02-09 / 6. szám
io AMERIKAI MAGYAR SZÓ February 9, 1956 BÓDOG ANDRÁS: SZEGEDI EMLÉKEK A drotsmirglizéstol a villanymozdonyokig Az egyik angliai újságot olvasgatva múlt héten egy odavetet félmondatban rábukkantam egy megjegyzésre, amely szerint az iró, a világ oly távoleső pontjain mint Burma, India, Egyiptom magyar gyártmányú mozdonyokat, villanyvontató és egyéb elektromos gépeket látott mindenfelé, ami annak a jele, hogy “Magyarország most különösen a nehéz elektromos gépek gyártására koncentrál”. Félreértés ne legyen, a cikkíró ezzel a megjegyzéssel nem azt akarta mondani amit mondott, hanem csak “keleti veszede lem által teremtett helyzet súlyosságát’ példázta vele, mert ez volt az irás tárgya. Az egészből ugyanis az akart kiderülni, hogy milyen nagy bajokba jutott a világ, amiért bizonyos elmaradt országoknak nem akaródzik többé elmaradozni! Erre pedig példa többek között Magyarország, amelv nedig nem a nehéz ipari termelésre teremtődött és bár 3 mozdonyt hagyott meg neki a háború egész vasutállományából, melyet haza- fiai nyugatra “mentettek ki”, mégis nemcsak pótolta és újjáépítette a rombolás és “mentés” veszteségeit, hanem ott ta"t ma, hogv villany- mozdonyokat és nehézipari felszerelést készít külországoknak. Kétségtelenül valahol nagy hibának kel lenni a szocialista termelési rendszer körül, melyről minden tudós közgazdász megcá- folhatatlamd bizonyítani tudja, hogy teljesen életképtelen! Az embernek tehát csak össze kell csapnia kezet! és a cikkíróval együtt kiabálnia: “Mégis csak rettenetes, hogy némely néprontók mire nem vetemednek manapság!” Bocsánatodat kérem kedves urambátyám, de én erről csak azért nem sopánkodom együtt a cikkíróval, mert tanúja voltam annak, hogy Magyarországon mindig is volt nagy elektromos ipar és úgy gyártottuk a villanymozdonyokat, mint a kefekötő. Ennek azért is megmondhatója vagyok, mert Horthy uralkodásának éveiben egyideig ott inaskodtam a szegedi magyar királyi közúti villamosvasút “gyárá”-ban, ahol a villamosokat javították. A szegedi népek egyébként ezt a nagy intézményt nem tisztelték meg azzal a hosszú nevével, hanem nagy illetlenül csak “to- szogó”-nak csúfolták, ami nem volt igazságos, mert a szegedi villamos nem toszogott csak akkor amikor ment; ezt pedig nem csinálta olyan gyakran. Amikor csinálta, akkor a szegedi forgalmat “bonyolította” az olyan utasok számára, akik nem nagyon siettek, mert akik siettek, azok hamarabb értek rendeltetési helyükre, ha gyalog mentek. Azonban, mint minden nagy dolognak, ennek is egyszerű a magyarázata. A szegedi villamos rozoga kocsijai fiatalságukban valahol Németor szagban egv lóval szolgáltatták ki magukat. Akkor haladtak is, de öreg korukra elkényelmes- kedtek és megvillanyosodtak; mikor pedig a német kisvárosi lakók már rösteltek uccáikon nézni a villany aggastyánokat, eladták az egészet Magyarországnak, amint ez már akkoriban szokás volt: minden elavult és elkopott ipari termék jó volt a magyar pusztára, hogy a juhászok és egyéb pusztai népek eltáltsák rá a szájukat. Ámde, ha tátották rá a szájukat, ha nem. attól még nem folyik be a haszon a pénztárba, minélfogva úgy kellett a villamos Szegeden, hogy menjen is. Ennélfogva építettek egy téglaépületet a város szélén, hogy abban lakjon a gőzgép és áramfejlesztő motorok, melyeket persze külföldről kellett hozatni. Építettek még egy pár fészert éjjelre a villamosoknak és hogy ott lehessen a motor javításokat végezni. Ez volt a nagy ipar. A fészerek mögött a dudvával tele- nött udvaron még volt két vizescsap, inni és mosakodni, ez nagyon megfelelt munkásöltözőnek és étkezdének különösen nyáron mert kéznél volt a homokos föld melyet össze lehetett kaparni mosdásra szappannak, a magas dudvát pedig, összemarkolázhatta az ember és törülközhetett vele ha vigyázott, hogy csalán ne kerüljön bele. Egyszóval munkás jólétben nem volt hiba a villanygyárban, a fizetésre pedig alulírott tanuló azaz inas panaszkodhatott legkevésbé, mert már akkor felértem ésszel, hogy ha a Horthy világban az ember elkezdett volna arról panaszkodni, arról ami nincsen, akkor reggeltől éjfélig egyebet se tehetett és a teejébe még be is csukák volna osztályellenes izgolodás jogcímén. Elegendő volt nagy haszonnak, hogy a gyár ban nem volt “mester ur” minélfogva nem kellett a gyerekeket dajkálni, se pedig a kosarat cipelni a mesterné asszonyság után a piacon. Tehát még volt minden, hogy rövid tanulságom ideje alatt a villanymozdony minden csinyját binyját kitanulhassam. Hiszen, ha jól körülgondoljuk, ez az olyan toszogófajta villamos nem olyan nagy dolog és amig meg tud állni a lábain, illetve a kerekein, addig javítani is lehet. Mi az egész veleje: egy kapcsolóhenger, egy csomó drót tekercselés ellenállásnak és még egy nagy csomó drót motornak. Ha akad a villamosság olyan tudósa, aki ezzel kereken meg tud enge- met hazudtolni, azért ne hibáztasson: engem erre soha senki jobban meg nem tanított. Van a Magyar Szó idei kalendáriumában egy kis kép amely mutatja, ahogy egy idős munkás a gép előtt állva tanítja a leányinast a miskolci gépgyárban a mai Magyarországon. Az én időmben az inasok gyári oktatásáról nem lehetett volna ilyen képet csinálni, ki engedte volna, hogy a munkaidőt valaki is egy kis tanításra pocsékolja. Az inasra csak úgy ragadjon rá valami, ahogy ráragad, amig tölti az idejét. Csak két szabály volt, hogv reggel az inasok befütsék a kályhát. télen melegedésre, nváron pedig szurokolvasztásra és hogv ha kell, ha nem, csináljanak valamit, vagy legalább is úgy tegyen mintha csinálnának valamit, mert mi is történne, ha valaki az irodáról lejönne és azt látná, hogy az inas csak ott áll s próbálja megtanulni, hogv csinálják az ellenállásokat és tekercselik a, szigetelést. Abból pedig valóságos forradalom lett volna, ha valaki próbálta volna elmagyarázni nekik, hogy mr*e való is ez az egész dolog,, és miért kell csinálni, hogy kell csinálni. Annakidején persze Magyarországon alig volt számottevő vasgyár, az ország vasszükségletének legnagyobb része külföldi ocskavasok hulladékaiból került ki, igy kapták a gyárak legtöbbször a szükséges vasat, drótot és hasonlókat. A szegedi poszogó villanygyár például az ócska drótoknak és lapos vashulladékoknak volt a nagy vevője, az előbbiekből kerültek ki a tekercselések, az utóbbiakból pedig kivágták a tenyérnyi aláKINCS VAGY RÁFIZETÉS? Olvasóink túlnyomó többsége megegyezik abban, hogy idei naptárunkkal valóban kincset, a tudomány, a felvilágosodás, a művészet valóságos kincsestárát adtuk olvasóinknak. Nagy költségekbe mentünk e naptár kiadásával,, mert úgy éreztük, hogy a mi nagyszerű táborunknak csak a legszebbet, legjobbat lehet és szabad nyújtanunk. Hogy a tartalomról ne is beszéljünk, hasonlítsák össze olvasóink a mi naptárunk finom papírját más újságok naptárainak silány, olcsó papírjával. Szükség is volt ilyen papírra, hogy a nagyszerű festmények reprodukcióit méltó módon lehessen rajta kinyomatni. Mi a naptárt, hogy úgy mondjuk, hitelre küldtük ki olvasóinknak, mivel úgy éreztük, hogy az legegyszerűbb, leggyorsabb módja naptárunk elterjesztésének. De a nyomda nekünk csak rövidlejáratu hitelt nyújtott és a múlt héten az utolsó 500 dollárt ki kellett nekik fizetnünk. Mivel számos olvasónk még nem küldte be a naptár árát, ezt a jelentéSOUTH KOREÁBAN nagy bajban van a kormány, mert nagyon sok nyakkendőt és egyéb ruhaneműt csempésztek be az országba és igy esik a vám-bevétel. Hisz végre is már elég régen érentkeznek a müveit nyugattal, hogy egy kis adócsalási művészetet elsajátítsanak. Hát még ha a texasi olaj milliomosok módszerét megismernék ! A TERMÉSZET legelső ajándéka a nő részére a szépség. És ez a legelső amit elvesz tőle. ★ ALGERIA forrongó népe közömbösen fogadja, hogy a World Bank 10 millió dollárt kölcsönzött a francia villany- és gáztársaságnak, hogy Algériában kibővithesse a villanyerő gyártását. tétlemezeket. A nagy inasfizetések mellett aztán nem volt túl költséges, ha az inasok azzal töltötték heteket és hónapokat, hogy a drótokat szétszedték, kiegyengették és fényesre letisztogatták a piszok és rozsdától, ezekből készültek az uj tekercselések és ellenállások, a nagy munkásfizetések mellett pedig azt is ki lehetett bírni, hogy a rossz drótokból készült tekercselések minduntalan kiégtek és a motorok többet javifódtak, mint szaladtak. Az inasi munka, mellyel az ócska rozsdás drótokat megfiatalítottuk, látszat szerint, egyszerűbb volt mint a zabhegyezés, csak sokkal unalmasabb. Az ember kicipelte a sok drótot a fészerbe, ahol mindig volt egy pár gyógykezelés alatt álló villanyoskocsi, kiegyengetés után a drót egyik vége egy kocsihoz kötődött, a másik vége egy másikhoz. Aztán az egyik kocsit megtolta az ember, mig a drót kihúzódott egészen ne nem nagyon, hogy időnek előtte el ne szakadjon egyik ócskaság sem a nagy megerőltetéstől — igy már lehetett smirglizni naphosszat, ha maradt egyáltalán valami a drótból, mire a rozsda le ment róla. Miután pedig pár hétig való gyakorlatozás után ezt a mesterséget kitanulta másságom úgy, hogy az életemet is meguntam bele, egy uj nagyszerű tudományt kellett elkezdenem. Ez pedig abból állt, hogy az ócska vaslemezekből tenyérnyi kerek lemezeket kellett kinagyolnom a vasasztalon kalapáccsal és hidegvágóval, alátétlemezeknek. Vagy négy-öt készült el naponta ebből, mert a vaselemez vastag volt és a hidegvágó tompa, de hetek után ennek is mestere lettem. Mire pedig tizenkét darabig vittem fel a napi teljesítményt a változatosság kedvéért visszaküldték imét drótokat egyengetni és ujitani. így bent ez egész addig, amíg úgy nem éreztem, hogy tökéletesre kitanultam a drótsmirglizés művészetét és hogy senki a világon nem tudja jobban ná- lamnál. hogy mint kell kerek vaslemezeket ki- szabdálni, egv életlen hidegvágóval — elhatároztam. hogy ott hagyom a nagy fizetést és az inasi állást. Voltak némi sejtelmeim ugyanis arról, hogy a villanymotoroknak egyéb titkai is lehetnek, mint drótsmirglizés s vasaknak vagdalása, és hogy én ennél többet nem igen fogok megtanulni akkor sem, ha esztendőket töltök ottan. Máig sem tudom, hogy jól tettem-e vagy sem. Abban azonban bizonyos vagyok, azok a magyar munkások, akik ma a Burmában futó hatalmas villanymozdonyokat építették nem a régi világ szegedi villamos műhelyében tanulták ki mesterségüket. kény összeget az újság alapjából kellett elvennünk. Mi meg vagyunk győződve, hogy lapunk minden olvasója meg fogja fizetni a naptárt. A baj ott van, hogy a mi kedves olvasóink egy része a maguk gondjai mellett, amelyeket mi tudomásul veszünk, tuísokára halasztja , és emiatt bizony némelyik el is felejti, hogy a haszonról nem is beszélve, addig még saját költségünket sem kaptuk vissza. Tudjuk, hogy ez csak elnézés ama olvasóink részéről, akik nem küldték még be a naptár árát. Ezeket most a legnagyobb tisztelettel felkérjük segítségünkre, küldjék be a naptárért járó ösz- szeget. Amenyit akarnak, amennyit tudnak. Minden dollárért, minden centért hálának leszünk. Nem tudunk külön felszólítást küldeni, mert ez szintén költséges lenne. Ezért ezúton szólítjuk fel mindazon olvasóinkat, akik nem fizették még ki a naptár árát tegyék azt meg most, mielőtt ezen emlékeztető sorok elfelejtődnének. És ha már ott tartanak, küldjék be a lapért járó hátralékukat vagy előfizetéseiket, amennyiben azzal is hátralékba lennének. Munkástársi tisztelettel A Magyar Szó ügyvezető Bizottsága nevében Petrás Pál, Gellert Hugó, Róth Ernő, Rosner S. Magyar Szó 130 E. 16th Sl. New York 3, N.Y. Tisztelt Munkástársak! Igazuk van, én is elnéztem, hogy hátralékban vagyok a naptár árával, azért csatolva megküldöm azt, fEzenkivül küldök előfizetésbe-t összesen Az én- nevem ..........................................•........... Címem ................................................. ............
