Amerikai Magyar Szó, 1956. január-június (5. évfolyam, 1-26. szám)
1956-01-05 / 1. szám
January 5, 1956 r* ^ AMERIKAI MAGYAR SZÓ ........ 1 f—.................. ................................. = -------^ A VILÁGIRODALOM REMEKEI L...........■.........■ = . ..... ^ VIC TOR HUGO A nyomorultak ii. Fordította: dr. p. b. Fantine nem tudott imi és a pénzek elküldéséhez M. város egy köztollnokának szolgálatait kellett igénybe vennie. Ebből aztán pletyka keletkezett az asszonyok között. Egy minden lében kanál, amikor megtudta hova mennek a levelek, kapta magát és elutazott Montfermeilbe, ahonnan azzal a szenzációs hírrel tért vissza, hogy Fanti- ne-nak törvénytelen gyermeke van. Az előmunkásnő abban a műhelyben, ahol Fantine dolgozott, szigorú erkölcsű nőszemély volt, akit ugyan a jótékonyság az a fajtája töltött el, amely adakozásból áll, de nem az a jótékonyság, amely megért és megbocsát, azon nyomban elcsapta a leányt állásából. így aztán sok-sok eredménytelen vergődés után, a testben és lélekben beteg Fantine kikerült az utcára. Egy éjjel Javert rendőrfelügyelő letartóztatta és bevitte a rendőrszobába. A polgármester ur éppen arra járt, bement, és a leány, abban a hitben, hogy ő parancsolta meg a gyárból való elbocsátását, hisztériás rohamot kapott és arcul köpte. Amikor Madeline atya megtudta történetét, elrendelte, hogy szállítsák Fantine-t kórházba. ahol gondját tudják viselni. Javert elképedt, amikor azt látta, hogy igazságszolgáltatás helyett jótékonyságot gyakorolnak és még ugyanazon az éjjel hosszú levelet irt Párisba a központi rendőrkapitányságnak. Néhány nappal később Javert megjelent Madeline atya előtt és a következőket mondta neki: “Polgármester ur, ezennel benyújtom lemondásomat. Azt hittem, hogy ön Jean. Valjean, egy volt fegyenc, aki megszegte a szabádlábrahelyzésének szabályait, amikor kirabolta a püspököt és egy kis szavojai fiút. Emiatt bevádoltam a rendőrfőkapitánynál. Azt írja válaszában, hogy megbolondultam, mert az igazi Jean Valjeant megtalálták és ügye épp most kerül tárgyalásra Arrasban a vidéki es- kiidtbiróság előtt. Hibát követtem el s ezért kérem, hogy Javert felügyelőt csapják el!” Ezzel az emberrel kár lett volna vitatkozni. Azzal a megjegyzéssel, hogy “no, majd, majd meglátjuk”, Madeline atya visszaküldte a rendőrségre: A polgármester késő éjszakáig viaskodott önmagával. Jean Valjean lelke és Madeline atya birkóztak egymással. Végül is Madeline atya lelke kerekedett fölül. Hosszú volt az utazás Arrasig, de minden erejét összeszedve és költséget nem kiméivé, végül sikerült Madeline atyának éppen akkorára megérkeznie, amikor az állítólagos fegyenc tárgyalása a vége felé járt. Az ügyészség az elmélet körmönfont hálóját szőtte e köré az ártatlanul vádolt ember köré és úgy volt, hogy gályarabságra Ítélik. Madeline atya azonban kijelentette a nyilvánosság előtt, hogy ő az igazi Jean Valjean, állítását bizonyítékokkal is alátámasztotta, amire aztán őt küldték gályarabságba a másik ember helyett. Fantine meghalt a kórházban. Utolsó leheletéig gyermekéért sikoltozott. A polgármester urból pedig a touloni fegyházban a 9430. számú rab lett, Javert rendőrfelügyelőbe visszatért a hit, mert úgy érezte, hogy a világ mégiscsak mozog előre az előirt rendben, úgy ahogy kell is. Alig négy hónappal azután, hogy Jean Valjean rabságba került, a következő cikkecske jelent meg az egyik touloni lapban: “Tegnap az egyik fegyenc, aki az Orion hajó fedélzetén a rabok csoportjában dolgozott, beleesett a tengerbe s belefulladt, amikor egy matróz élete megmentéséből visszajött. Holttestét még nem találták meg, de azt hiszik, hogy Arsenal Pontnál a cölöpök közé sodródott. Az illető 9430 szám alatt volt a bűnösök lajstromára beírva, Jean Valjeannak hívták”. Nem sokkal a cikk megjelenése után egy idegen kereste fel Thenardierék vendégfogadóját Montfermeilben és miután egy darabig figyelte Cosette-et, azt mondta a waterloo-i őrmesternek: “Megszerettem ezt a kislányt. Mennyiért engedné meg, hogy mint leányomat örökbe fogadjam?” Thenardier óriási összeget mondott, az idegen azonban lefizette és gyorsan eltávozott Cosette-el. Thenardier megbánta, hogy nem kért még többet, utána futott és visszakövetelte a gyermeket, de az idegen egy iratot mutatott fel neki, amelyen az állt: “Adja át Cosette-et e levél felmutatójának” és alá volt Írva “Fantine”. A szegény Fantine ezt halálos ágyán irta a kórházban és Madeline atya ezzel felszerelve éppen el akart indulni Montfermeil felé, amikor a Javert-eí folytatott beszélgetése eltérítette szándékától, mert elsőbb rendű kötelességének vélte, hogy az arrasi esküdtszékre menjen. Az idegen természetesen Jean Valjean volt, aki nem fulladt be a tengerbe, hanem megszökött. Azzal a vággyal jött vissza a szabadságba, hogy életének valamilyen célt tűzzön ki. Ezt találta meg abban a hivatásban, hogy Cosette-et gondjaiba vegye. Abban az időközben, amely eltelt az arrasi esküdtszéken önmaga ellen tett feljelentése és szabályszerű letartóztatása közt, rövid és gyors utazást tett Párisba, pénzzé tette meglehetősen nagy vagyonát és titokban elásta a Montfermeil közelében fekvő sötét erdőben. Ebből a titokban elraktározott pénzből vett magához összegeket időről időre, amikor szüksége volt rá, és Cosette-el együtt meghúzódott egy szerény lakásban Páris egyik elhagyott negyedében. Szomszédsága állandó jótetteiről ismerte. Csakhogy ez az ember, aki úgy élt, mint egy szegény nyugdíjas és úgy osztogatta az alamizsnát. mint egy nagyur, magára vonta a rendőrség figyelmét. Javert-t ügybuzgalmáért és Jean Val- jean letartóztatása körül tanúsított értelmességé- ért Párisba helyezték át. Javert, amikor tudomást szerzett a jótékonykodó idegenről, egy napon utánanyomozott és azonnal felismerte Jean Valjeant. A vadállat ideges borzongása futott át rajta, amely ismét hirtelenül zsákmányra bukkan. Valjean is felismerte Javert-t és Cosette-ei együtt elszökött. Sok-sok kaland és hajszálon múló megmenekülés után menhelyet talált valakinél, akivel még M. városban barátkozott össze abban az időben, amikor még Madeline atya volt a neve. Ez a Fauchelevent (ejtsd: fósölövan) nevű ember kertész és sirásó volt a Szent-Bernát-rend kolostorában Páris Kis Picpus negyedében. Könyörgésére, hogy tekintve, hogy már olyan öreg, a kolostor fejedelemnője beleegyezett, hogy Valjeant, akit fítestvérének mondott, segédjének nevezzék ki. E kérést annyival is szívesebben teljesítette, mert Valjean mint növendéket adta be Cosette-et (akit unokájának mondott) az apácák által vezetett bentlakó intézetbe, amely a kolostor kötelékébe tartozott. így aztán több éven keresztül dolgozott Jean Valjean a kolostor kertjében, Cosehte is ott nevelkedett és fejlődött fiatal hölggyé. Marius Pontmércyt nagy atyja nevelte fel, egy Gillenormand nevti öregur, a régi rendszer embere, egy jómódú, királypárti polgár, aki ahhoz az osztályhoz tartozott, amely sosem változik meg. Az ő szemében Napoleon csak egy szerencsétlen epizód volt, a császár pedig “a trónbitorló Napoleon”. Úgy hogy amikor apja meghalt, Marius, aki akkor fiatal joghallgató volt, felvette a Pont- mercy báró címét, amelyet még a korzikai adományozott apjának. Gillenormand elzavarta otthonából. mondván: “Olyan báró, mint ez az úriember és olyan polgár, mint amilyen én vagyok, nem maradhatnak meg egy fedél alatt.” így hát a fiatalember hirtelenül az utcán találta magát, megfosztva a fényűző élettől és abszolút szegénységbe jutva. Szétnézett valami megélhetés után. Néhány ismerőse segítségével állásba jutott, ahol prospektusokat kellett Írnia, ujságkivágásokat fordítania és ehhez hasonló teendőket ellátnia, mindanzonáltal sikerült sovány megélhetést biztosítani magának, ami alig volt elégséges ahhoz,, hogy a legszükségesebbről gondoskodjon és tisztességgel ruházkodjon. Öt évig élt igy Marius. Otthona egyetlen szobából állt egy félig összeomlott ház padlásán, társai jólnevelt, de csekély jövedelmű vagy teljesen vagyontalan fiatalemberek voltak, akik filozófiai kérdésekről vitatkoztak és forradalmat szőttek a Muzsa-kávéházban elfogyasztott csodálatos mennyiségű savanyu bor mellett. Marius nagyon kedvelte a filozófiát, de távol tartotta magát a vétkektől. A fiatalember kedvelt pihenőhelyének a Lux- embourg-kertet tekintette. Ott ötlött szemébe egy öreg ember és egy feltűnő szépségű fiatal nő, aki szemmelláthatólag az unokája. Ezek is gyakran sétálgattak a kertben. Azt is észrevette, hogy a fiatal hölgy figyeli őt*. Egy nap a roppant melegben a Luxembourg- kertje ragyogott a fényben és a színekben, az ég tiszta volt, mintha felmosták volna, a verebek hangosan csiripeltek a gesztenyefák lombjai között és Marius egész lelkét kitárta a természet előtt. Amikor elhaladt az előtt a pad előtt, amelyen a fiatal hölgy üldögélt, a leány ráemelte tekintetét és pillantásaik találkoztak. Mi minden volt ebben a pillantásban! ? Amit látott benne, az nem egy gyermek egyszerű és egyenes pillantása volt, hanem rejtélyes örvény. A leány szája már-már szólásra nyílt, de aztán nirtelen lezáródott. Egy lélek első pillantása, amely még nem ébredt önmaga tudatára, olyan, mint a pirkadat a mennybolton, valami sugárzó és ismeretlen szépségnek az ébrede- zése. Varázserővel hatott ez Marjusra. Annak a za- varbaejtő és elbűvölő órának küszöbén állt, amely egy nagy szenvedély kezdetét jelzi. És ezt egyetlen pillantás érte el. Amikor az aknát megtöltötték, amikor a tűz készen áll, semmi sem egyszerűbb, egy pillantás a — szikra. Már el is dőlt az egész: Marius szerelmes volt egy nőbe és ezzel sorsának ismeretlen körébe lépett. Ettől kezdve minden nap ugyanabban az időben végigsétált a Luxembourgon és anélkül, hogy szót váltottak volna, alig-alig pillantva egymásra, a két szerelmes a szerelem titokzatos távolba- érzésével beszélgetett egymással. Aztán egy szép napon eltűnt az öreg ember és vele együtt gyönyörű társnője. Nem jöttek többé a bűbájos kertbe. Az öreg ember észrevett valamit és kioltotta a fényt Marius világából. Abban a szobában, amely Mariusé mellett volt a rozzant ház padlásán, nyomorban és piszokban élt egy Jondrette nevű család. A család férjből, feleségből és két felnőtt leányból állt. Tagjai bűnből és különféle fondorkodásból éltek, már amelyiket megfelelőbbnek találták. A két szobát elválasztó falban egy keskeny nyilas húzódott és Marius számára lehetetlenseg volt, hogy ne hallja mit beszélnek a Jondrette-la- kásban, különösen akkor, amikor lakói hangosan civakodtak. Sőt, he felállt egy székre, könnyűszerrel be is leshetett s láthatta, mi történik ott. (Vége következik) NYOLCEZER SZÁZALÉK PROFIT: W. P. McDonald, Portland Oregoni doktor és két fia 1918-ban 23 claim-ért (bányászati jogért) folyamodott. Az Oregon államban levő National forest (nemzeti erdőség)-ben arany és ezüstöt találtak állítólag, amelyet kiakartak bányászni. A claim- ek közül 8-at helyben hagyott a földművelésügyi Departement, de 15-re megtagadta az engedélyt, mert a vizsgálat megállapította, hogy ott nem lehet annyi értékű ércet találni, hogy azért érdemes legyen a fölötte levő értékes erdőt tönkretenni. Ezen ellenőrzés célja ugyanis az volt, hogy nyerészkedők ne kaphassanak bányászati engedélyt, ha nincs ott bányászni való és az erdőt tönkre tehessék avval, hogy annak a nagyon értékes, építkezésre alkalmas fáit kipusztitsák és eladják. Ez 1948-ban volt. A jó doktor most megújította folyamodványát. Uj mintákat ása- tott, amelyekből a Williams Inspection Co.-val egyetemben, Mobile, Alá. (több ezer mérföldre Oregontól) ötször annyi fémet találtak. A régi minták csodálatosképen eltűntek. McDonaldék megkapták az engedélyt és ez ideig 638,000 dollár értékű első minőségű épületfát adtak el onnan. Az egész operáció az uj minta megkereszte- lésére és a régi eltüntetésével együtt $8,045-be került, 8000%-ot biztosítva befektetésükért. ★ BELGIUMBAN a kormány elrendelte, hogv mindenki, gyermek vagy felnőtt, köteles ismertetési kártyát hordani magával, hogy háborús veszély esetén felismerhetők legyenek.
