Amerikai Magyar Szó, 1956. január-június (5. évfolyam, 1-26. szám)
1956-01-26 / 4. szám
12 AMERIKAI MAGYAR SZé January 26, 1956 Don Quixote Miguel de Cervantes (1547—1616) Fordította: dr. p. h. II. '‘Hah!”, kiáltott fel Don Quixote. “Nem hallod a csaí'amének dühödt nyerítését és a trombiták érces harsogását?” És mielőtt még Sancho visz- szatarthatta volna, a két nyáj közé irányította ostromát, amely két nyáj éppen akkor találkozott össze. Lándzsájával kegyeljen mészárlást végzett az állatok között. A felbőszült pásztorok kövekkel támadtak rá, néhány fogát kiverték, több bordáját betörték, de az tón megijedtek, hogy megölték s nyájaikkal együtt, amily gyorsan csak tudtak, eliszkoltak. “Hál’Isten, megmenekültünk!” kiáltotta San- cho, miközben urát és gazdáját tólpra támogatta. “Nagyságos uram alsó állkapcsában csak két zápfog maradt, a felsőn egy se!” “Mindig eként esett azokkal, akik szigorúan betartották a lovagság szabályait”, válaszolta Don Quixote és nagy-nehezen felkapaszkodott gebéjére. Csigalassussággal haladtók csak előre, mert még a nemes lovag buzgalmát is lelohasz- totta szerencsétlen kalandja. Leszállt az est és ők a síkság túlsó feléről fénypontokat láttak közeledni. Amint ezek a fények egyre közelebb jöttek, észrevették, hogy azokat vagy húsz fehérbe öltözött személy viszi, akik egy feketébe vont hordágy előtt lépdegéltek. A hordágy mögött pedig hat feketeruhás alak következett öszvérhá- tén. A fehérruhások halkan és panaszosan mormolták imájukat. Az pj kaland láttára Don Quixote elfelejtett^. beit, a körmenet elé lovagolt és ráparancsolt az emberekre, hogy álljanak meg és mondják el neki. mi járatban vannak. “Utunk sietős”, szólt oda valaki a mentiből, “a vendégfogadó pedig még jó messze van innen. Nekünk most? nincs időnk tereferére!” Egy másik alak elkezdte pocskondiázni a lovagot, és ráförmedt, hogy álljon félre az útból. Erre Don Quixote előreszegezte lándzsáját és rájukrontott. A fehérruhás alakoknak nem volt fegyverük, máskülönben is békeszerető népek valá- nak, nekiiramodtak a síkságnak, kezükben tartva az égő fáklyákat, mint karnevál éjszakáján a maskarások. A gyászolók, akiket* a szertartással járó díszek akadályoztak, nem mehettek társaik segítségére, így hát Don Quixote könnyű győzelmet aratott annyival is inkább, mert valamennyien azt hitték, hogy az ördög küldte őt ide, hogy elvigye a hullát, amelyet* kisértek. Az egyik gyászoló léte ukfencezett az öszvéréről, amely rá jalépett és a földhöz szögezte. Don Quixote udvariasan felsegítette és csak akkor tudta meg, hogy egy gyászmenet ellen intézett támadást. “Ki ölté meg ezt az embert?” kérdezte Don Quixote. “A dögvész”, felelte busán a gyászoló. “Nos hát, ha igy áll a dolog, nem kell gondolnom azzal, hogy megtoroljam halálát”, mondta Don Quixote hálatelt szívvel. “Ha az Ég megöl valakit, nem marad számunkra egyéb, mint a türelem és a vállvonogatás.” S amikor a gyászoló felcihelődött, hogy továbbmenjen, Sancho azt kiáltotta utána, mondja meg társainak, hogy Don Quixote de la Mancha, a Eusképü Lovag győzte le őket. “Miért nevezel te engem Busképü Lovagnak ?” kérdezte Don Quixote. “Azért”, válaszolta Sancho, “mert ön a leg- busképübb alak, akit életemben láttam. Talán csak azért, amiért minden fogát elvesztette.” “Dehogy, dehogy!” mondta Don Quixote. “Ihletből mondtad te azt. Más kóbor lovagoknak is volt különféle nevük. Az egyiket Egyszarvúnak, a másikat Rózsalovagnak, a harmadikat a Hölgyek Lovagjának és igy tovább, nevezték. Ettől fogva engem úgy fognak ismerni az emberek, mint Busképü Lovagot. Én olyan busképü alakot fogok festetni a pajzsomra, amilyent még nem látott a világ.” A lovag ekkor szemügyre akarta venni a hordagyat, amelyért a gyászolók még nem tértek 'vissza, de Sancho azt mondta: “Nem! Az éhség sürget. A szamár meg van terhelve és a hegység itt van a közelben. Sirba a halottat! Kenyeret az élőknek. Gyerünk!” És ezzel ui*nak eredtek. Egy elhagyott völgybe értek, ahol Sancho pompás lakomát állított össze a maga és gazdája számára. A szerzetesek, akik a halott fiú kíséretében voltak, verekedés közben elejtették tarisznyáikat, ezeket az elemózsiával jól megtömött tarisznyákat, melyeket Sancho felszedett és felrakott szamarára, a Tarkára. Minthogy azonban se boruk, se vizük nem volt, hogy szomjukat oltsák, falatozás után gyalogosan folyóvíz keresésére indultak és közben egy erdőbe értek. Még nem is nagyon hatoltak a mélyére, amikor fülüket vizcsobogás zaja ütötte meg, de ugyanakkor valami másféle félelmetes zenebonát is hallottak: vas- és lánc-csörömpölést, hatalmas ütések zaját, amely szabályos ütemben és időközökben ismétlődött. Don Quixote visszaszaladt lovához és felpattant rá, hogy azon nyomban az uj veszély felé vágtasson, ámde a szegény Rozinante meg se moccant, még a lovag sarkantyúinak döfködésére sem. “Hitemre, ezt a paripát elvarázsolták”, kiáltotta Don Quixote. Az igazság azonban az, hogy Sancho, attól való féltében, hogy gazdája hamarosan folytatni akarja útját, titokban úgy megkötözte az állat hátsó lábait, hogy az egy lépést sem tudott tenni. Don Quixote azonban nem akart leszállni a lóról és csak ülve mai*adt nagy-türelmesen a nyeregben hajnalhasadásig, amikor is Sancho, miután titokban feloldozta Rozinante kötelékét, gazdájával együtt elindult és a rettenetes lárma irányába poroszkáltak a gesztenyefaerdőrr keresztül. Egy pontot megkerülve a hangok igazi és halványan sem sejtett oka, amely egész éjjelen át izgalomban tartotta őket, a napnál fényesebben elébiik tűnt. Ez egész egyszerűen egy vánvoló- malom volt, melynek hat pörölye serényen dolgozott. Sancho nevetésbe tört ki s ez úgy íelbosz- szantotta gazdáját, hogy lándzsájával Sanchora sújtott. Ha az ütés Sancho fejét találja el, nem pedig a vállát, akkor bizony Don Quixote nyakában maradt volna derék fegyverhordozója fizetése, hacsak nem voltak törvényes örökösei. Ez aztán megállította Sancho alkalmatlan időben kitörő jókedvét. Don Quixote azonban megbocsátott neki és aztán mindketten szép egyetértésben folytatták útjukat. Nem jártak messze, amikor Don Quixote egy lóháton feléje közelgő embert vett észre. Valami úgy csillogott az illető fején, mintha aranyból lett volna. “Ha az egyik ajtó csukva van, akkor egy másik nyitva van”, mondta Don Quixote. “Ha a ványolómalomnál csalódás ért is bennünket egy elmaradt kaland miatt, most ime uj kaland kínálkozik számunkra. Olyan ember közeledik felénk, aki Mambrino sisakját hordja. Vonulj hátra, hadd bánjak el vele egymagám.” “Szaladok, szaladok”, felelte Sancho, “de azért imádkozom, nehogy enek a kalandnak is egy másik ványolómalom legyen a vége.” “Hitvány cenk”, kiáltotta a lovag, “azt parancsolom tenéked, ne merészelj többé ványolómal- mokra gondolni. Mert ha igen, akkor énmagam ványolom ki beste lelkedet!” És ezzel Rozinante oldalába vágva sai'kantyuit, nekirontott a békés borbélynak, aki egyik faluról a másikba caplatva járt dolga után és fejére borította a szappanhab verésére szolgáló réztányérját, hogy sipkáját oltalmazza a zuhogásnak indult eső ellen. “Védd magad, bitang!”, ordította a nemes lovag, amikor a borbély közelébe ért. Az ember megrökönyödött a torz jelenség láttára, leugrott szamaráról és fürgébben, mint egy őz, elinalt a rétek felé, otthagyva a földön sárgaréz edényét. “Annyi szentigaz, hogy annak a pogány léleknek, aki számára ezt a sisakot megszerkesztették, furcsa egy feje lehetett”, mondta Don Quixote Sanchonak, aki közben odaérkezett. “Miért nevetsz, semmirekelő?” “Azon kacarásztam”, felelte Sancho, “hogy Mambrino sisakja mennyire hasonlít egy borbély rézedényéhez.” “Lehet, hogy ez úgy tűnik teneked”, viszonozta a lovag, “de számomra, aki tudom, hogy ez tényleg micsoda, a külső nem bir fontossággal.” Don Quixote a fejére tette az edényt és egy szijjal odaerősítette úgy, hogy a szíjat álla alá húzta s igy még különösebben nézett ki, mint ennek előtte. A kóbor lovag aztán felemelte tekintetét és ugyanazon az utón vagy tizenkét alakot látott közeledni, akik úgy voltak összefűzve, mint gyöngyszemek: vastag vaslánc kötötte ösz- sze nyakukat, kezeiken pedig bilincsek voltak. Két fringiával felfegyverzett ember kisérte őket lóháton, kettő pedig gyalogszerrel, ezek pikákkal és kardokkal voltak felszerelve. Mihelyt meglátta Sancho, igy kiáltott fel: “Ezek gályarabságra Ítélt emberek!” “Akkor hát ezeket az embereket akaratuk ellenére hurcolják el”, mondta Don Quixote. “Hivatásom éppenséggel ilyesminek a megakadályozása.” Ezzel odalovagolt az őrökhöz és udvariasan ezt mondta nekik: “Ha volnának kegyesek megengedni, szeretnék ezekkel az emberekkel szóba elegyedni.” “Néhány kérdést tehet fel nekik”, volt a válasz, “de vegye tudomásul, hogy szabályszerűen Ítélték el őket, nekünk pedig rövid az időnk.” “Miért küldtek benneteket gályára?” kérdezte a lovag egy merésztekintetii fiatal fickótól. “Mert szerelmes voltam”, válaszolta a fiatalember vigyorogva. “Ah”, sóhajtott Don Quixote, “ha azért Ítélnek gályára embereket, mert szerelmesek, akkor már régóta nekem is ott lett volna a helyem.” “Igen”, mondta a fiatalember, “beleszerettem egy kosár fehérneműbe és meglógtam vele.” Don Quixote ekkor egy másik alakhoz fordult. iEnnek neve Gines de Passamounte volt, Aragónia leghirhedtebb banditája, de a fegyőr odakurjantott : “Elég volt a bolondságból. Igazítsa meg az edényt a fején és menjen útjára békében urasá- god. Ne akarjon ittend kákát csomót keresni!” “Káka vagy magad, gyáva kutya, bitang porkoláb!” rikkantott Don Quixote és oly hirtelenséggel rohant rá az őrre, hogy egy-kettőre földre vetette s lándzsájával is súlyos sebet ejtett rajta. Amikor a többi őr magához tért meglepetéséből. a lovagnak estek és minden bizonnyal alaposan ellátták volna a baját, ha a gályarabok ki nem használják a pillanatnyi zűrzavart és el nem tépik a láncot, amely összefűzte őket. Sancho még Gines de Passamountének is segített, hogy szabaddá tegye magát. Ez a félelmetes alak azonnal felragadta a leteritett őr mordályát. A többiek köveket kaptak fel a földről és az őröket hamarosan megfutamitották. (Folytatása következik) & Miszkiswiiz művészeti verseny győztese Ezerötszáz dolláros első dijat nyert Anthony Toney, a hires newyorki festőművész és tanár azon a művészeti versenypályázaton, amelyet Miczkiewitz Ádám, lengyel költő* halálának századik évfordulójára rendeztek. Az amerikai festők számára hirdetett pályázat Miczkiewitz 25 rövidebb költeménye egyikének legjobb illusztrálását tűzte ki célul. A négytagú bírálóbizottság tagjai voltak: Gellert Hugó, Robert Brackman, Philip Evergood és Anton Refregier, országos hirü művészek, akik 530 beküldött mii felett Ítélkeztek. Toney a következő, 1826-ban irt Miczkiewitz-szonettet választotta témául: A BALAKLAVAI VÁR ROMJAI Oh Krim, emlékid hogy magadra hagytak! Mind romba dőltek már a büszke várak; Bennük csupán undok kígyók tanyáznak, S rablók, a kígyóknál is undokabbak. A bus falak még árván itt maradtak, Belül a címerek még épen állnak; S kik egykor fényes termeibe' jártak, örökre elfeledve, lenn nyugosznak. Itt épített a hellén palotákat. Itt üldözé a mongol az olaszt, S arab zarándokok dalolva jártak. Most erre csak bagoly, sas látogat, Mint gyászzászlók sötéten lengenek A dögvésztől kihalt város felett. Fordította: Béri Gyula (1895) (Megjegyzés: A balaklavai tengeröbölben vannak a hasonnevű vár romjai. A várat még a görögök építették. 1 (r - ■ ...........................................................................1 I A VILÁGIRODALOM REMEKEI L-. . .... 4
