Amerikai Magyar Szó, 1956. január-június (5. évfolyam, 1-26. szám)
1956-06-28 / 26. szám
June 28, 7956 AMERIKAI MAGYAR SZÓ n — — • ■ —...................................... ■ ■ 1 1 - - • Í Irodalom Művész e t MUZEUM KEMENESALJÁN “Ti kékellő halmok! gyönyörű vidékek! Ti láttátok az én bölcsömnek ringását S ácsorgó ajakam első mosolygását Szülém forró kebelén.” A Kis-3omlyó hegy ölén, ahol a Celltlömöik felöl futó köves ut nagyot kanyarodik a sűrűn ört- álló szőlőkarók felé, kis falu fekszik: Egyházas- hetye. Közönségesen csak Hetye. igy nevezte szülőfaluúját mintegy 160 évvel korábban apjau- rához intézett leveleiben a Sopronban deákoskodó Berzsenyi Dániel is. Hát ez a kis fészek , melynek még ma sincs vasútja, de autóbuszjárata se, néhány hete nagyot lépett előre a civilizáció utján: múzeumot avatott. Tudták azelőtt is a hetyeiek, hogy a kastély- kert szomszédságában húzódó ház Berzsenyi Dániel szülőháza, hiszen tábla is került rá még a múlt században. Ennél többet azonban már nemigen tudtak a szépnevü úrról, akinek versei meg- felejthetetlen nevek sokaságával erőltették meg az iskolás gyermekek koponyácskáit. S ma — mintha csak Berzsenyi-falva lett volna e község — alig győzik sorolni: van Berzsenyi Termelőszövetkezetük, Berzsenyiről elnevezett iskolájuk, uttörő-csapatuk, s a kastélykert terebélyes gesztenyefái alatt, hol iskolások vidám zsivajától hangos a röplabda- és magasugró- pálya, sárga földszintes épületről, a művelődési otthon faláról is a költő neve tekint le ránk. Ám Berzsenyi nemcsak külsőségekben kelt életre szülőfalujának lakói körében. Előadások hangzottak el életéről, költészetéről, s a könyvtár két Berzsenyi kötete iránt is nőttön-nőtt az éreklődés. Mikor hire futott, hogy Pestről múzeumot hoznak Berzsenyi szülőházába, az asszonyok összefogtak, hogy csinosabbá tegyék a ház környékét. A májusi eleji ünnepségen több százan vettek részt a környékről. Az alacsony mennyezetű, boltíves kis szoba alig győzte befogadni a látogatókat. Pedig a múzeum anyaga nem túlságosan nagy: őt tabló, képek, tárlókban régi könyvek s folyóiratok, meg a költő néhány kéziratának fényképmásolata. Az ablaknál sötétbarna faragott asztal, székekkel —. korabeli bútordarabok. A mély ablakokban, a sarokban és a bejáratnál koszorúk. Ennyi a kis emlékmúzeum kincse: a hetyeiek mégis rendkivül büszkék reá. Az avatás napja óta sem szűnnek látogatói. A környékről diákok csoportjai keresik fel, s ha egy-egy idegen a faluba téved, hát az is a múzeumról érdeklődik Maguk a helybeliek is betérnek néha a hires földi csendes otthonába. Betüzgetik a feliratokat, s az egyik, ott mindjárt a bejárat fölött, különösen tetszik nekik: “Gyanithatunk-e olly időt. mikor Az ész világa minden népeket Megjózanit és összevegyesit. S kiirt közülünk minden bűnt s gonoszt?” Nem érdektelenek előttük az életrajzi tábla adatai sem. Itt Hetyén élt a költő huszonhárom éves koráig, leszámítva soproni tanulóéveit; majd feleségül vette a közeli Dukára való Takács Zsuzsannát és Sömjénbe költözött; a nemes- dömölki (ma Celldömölkhöz tartozik) evangélikus lelkész, Kiss János fedezte fel őt a magyar irodalomnak, mikor Berzsenyi három versét Ka- zinczyhoz küldötte, aki azokat azután elragadtatással üdvözölte. E vidéket énekelte meg a költő fájó búcsúzéval 1808-ban, Somogyba költözésekor. És bármennyi legyen is a latin, görög név verseiben, bármily nehézkes a mitológiai világ- szemlélete, azok a sorok, melyek a síkságot vigyázó sági hegyről, a széljárta Kemenesaljáról, e termékeny lankáiról szólanak, megdobogtatják szivüket. Mégiscsak magyar költészet az! És nem elképzelhetetlen az sem. hogy Berzsenyi emléke a deákos kultúra ismerete nélkül is virágozni fog majd Kemenesalja falvaiban. Lesz tán tanító, aki Berzsenyi-emlékek gyűjtésére biztatja majd tanítványait. Lesz, aki földművelők kezébe adja Berzsenyinek a mezei szorgalom némely akadályairól készített Írását. Lesz táji va- aki, aki időt és fáradságot áldoz arra, hogy átkutassa szombathelyi levéltár feldolgozatlan Ber- szenyi-hagvatékát. Talán nem is ártana, ha klasszikus költőnket kiemelnénk az iskolai kötelező olvasmányok elzárt világából és oda emelnénk. ahová kortársai közül már nem egyet emeltünk (hacsak mostanában megjelent müveiket is nézzük) népünk általánosan ismért közkincsévé. Másfél évszázad nem homályosithatja el a költő szavait: A derék nem fél az idők mohától A koporsóból kitör és eget kér. Érdemét a jók, nemesek s jövendő Századok áldják” Vonatkoztassuk e szavakat őreá.- (marót)) A CSODÁLATOS MANDARIN Budapesten a múlt héten felújították Bartók Béla világhírű táncjátékát, a “Csodálatos Mandarint.” A Szabad Nép nagy cikkben méltatta az előadást. E cikkből közöljük az alanti közérdekű részleteket: “.. .Egv apacstanyán három apacs kényszerit egy szép fiatal lányt, hogy csábítson fel férfiakat magához, akiket ők aztán kirabolnak. — Az első egy szegény legény, a második se különb, de a harmadik egy gazdag kínai. A fogás jó, a lány tánccal mulattatja, és a mandarinban felébred a vágy, a szerelem hevesen fellobban benne, de a lány irtózik tőle. —Az apacsok megtámadják, kifosztják, a dunyhába, fojtják, karddal szúrják keresztül, mindhiába, a mandarinnal nem bírnak, szerelmes és vágyakozó szemekkel jiéz a leányra. . . a lány eleget tesz a mandarin kívánságának, mire az holtan, élettelenül terül el.” így mondta el Bartók Béla A csodálatos mandarin tartalmát egy beszélgetésben 1919 márciusában. Ekkor — 1918 októberétől 1919 májusáig — irta Lengyel Menyhért szövegére a táncjáték zenéjét, azt a remekművet, amelynek operaházi felújítása most hatalmas sikert aratott. Mi hozta ezt a nagy sikert? Nem több és nem kevesebb, mint az, hogy az alkotó- és előadóművészek mélyen megértették és a koreográfia, a tánc, a díszlet, a kosztüm, s a zenei tolmácsolás eszközeivel híven ábrázolták azt, amit Bartók a zenében megirt. A csodálatos mandarin nem könnyen jutott el ehhez a teljes értékű előadáshoz, és a közönség ilyen elismeréséhez. Első nyilvános előadása 1926-ban Kölnben botrányba, tüntetésbe fűlt, Magyarországon két Ízben, majd 1941-ben, de csak a főpróbáig juthatott el. Mindkét alkalommal álszent felháborodással a premier előtt betiltották. Csupán 1945-ben került először Magyarországon a közönség elé. Pedig még ez a bemutató sem volt — sikere ellenére sem — az igazi. A nagyvárosi apacstanya, a modem városi környezet nyers, kendőzetlen szókimondását még ez a rendezés is kikerülte. A színhelyet keleti környezetbe helyezte, a szereplőket kosztümbe öltöztette: egyszóval “megszeliditette” a müvet. De ezzel a zene leglényegesebb mondanivalója is elsikkadt. Mit fejez ki a táncjáték zenéje? Hadd idézzem válaszul Szabolcsi Bence nemrég megjelent tanulmányának néhány gondolatát: “A Manda- dinban... az ellenséges környezet meggyilkolja a szerelmet, s már maga ez a szerelem is mintha bemocskoltan születnék: egy utcalány és egy egzotikus rém találkozása ez, nem a népmese tiszta szerelmeseié. De ki okozta, hogy ez a szerelem beszennyeződött — ki okozta, hogy ilyen pokoli módon kell végződnie? A felelet nem kétséges: az a rablóvilág, mely ilyen szerelemre Ítél férfit és nőt, mely igy facsarja ki, igy torzítja el egész lényüket, s végül igy végez velük. .. A Mandarinban a környezet teljesen átalakul, egy embertelen, gyilkos világgá, magává az ellenséggé, amely minden életet elpusztít. Bartók gyűlöli ezt az ellenséget; gyűlölete olyan szikrázó, olyan elementáris, olyan őrjöngő, mint soha azelőtt és soha azután.” Az ellenség: a háború, a polgári világ válsága, a nagyváros hazug, lármás élete, a kapitalizmus vad törvénye, amely mindent bemocskol, mindent áruvá tesz. A mandarin, a neki idegen világban, rettenetesen magányos ember, akit elemi erejű szenvedélye és emberfeletti szenvedése hőssé emel az ellenséges köi'nyezettel való harcában. Erre az ellenséges világra mondott Ítéletet Bartók e müvében. Kodály Zoltán Mozartról BUDAPEST, jun. 2. — A MozarLemlékév alkalmából a Magyar Tudományos Akadémia ünnepi ülést rendezett az Akadémia dísztermében. Az ünnepséget Kodály Zoltán Kossuth-dijas akadémikus nyitotta meg. Bevezetőben hangsúlyozta, hogy Mozart egye- düálló csoda a zene történetében, de ma aktuálisabb, mint száz évvel halála után és száz év múlva még aktuálisabb lesz, addigra még több ember életének válik szerves részévé művészete. Foglalkozni fognak vele, Írni fognak róla olyan nyelveken is, amelyeken ma még a nevét sem Írták le — mondotta. — Mondhat-e egy magyar Mozartról olyasmit, amit a németek, a franciák, az olaszok, az angolok, akik leginkább a magukénak vallják, már nem mondtak el? — tette fel a kérdést. Ezzel kapcsolatban rámutatott, hogy például az egyébként kiemelkedő német zenekutatás nem igen foglalkozott nagyjainak népi gyökerével. Ennek oka talán egyrészt az — folytatta —, hogy a népi elemeknek művészi emelkedése náluk olyan korban, olyan régen ment végbe, hogy arról kevés dokumentum van. De oka lehet az is, hogy ők túlságosan az egyébben keresik a forrást. Ke- let-Európa jóformán még benne él ebben a folyamatban, tehát jobban megfigyelheti és olyan tapasztalatokat szerezhet, szűrhet le, amelyeknek a nyugatiak is hasznát vehetik. A magyar zene- tudomány is mondhat valami olyat Mozartról, amire a nyugati tudománynak is érdemes lesz felügyelnie. — A magyar előadóművészét mindig kivette a részét a Mozart-kultuszból. Volt idő, amikor Bramhs kijelentése szerint a Mozart-operák legjobb előadásait Budapesten lehett hallani. Viszont a bécsi operában is hallhattunk Mozart-da- rabot egyszerre három magyar énekessel a főszerepekben — mondotta megnyitó beszédében Kodály Zoltán. A VELŐS CSONT Az idősebbek minden bizonnyal kedvelik a velős csontot, amelynek fénylő-aranyló-remegő tartalmát forró piritós kenyérre kenve szokás fogyasztani. A fiatalabbak talán még meg sem ismerkedtek ezzel az étellel, amely a legjobb “gáb- li”-nak (villásreggelinek) számított és igazi sör alá való volt minden pest-budai és vidéki vendéglőben délelőtt úgy tiz-tizenegy tájban. A velős csontról, annak tálalási és fogyasztási módjáról jógyomru férfihoz illő lelkesedéssel irt rajongó dicséreteket és meghatott emlékezéseket Szin- bád, aki az ódon Tabán és a lüktető életű Kere- pesi-ut (Rákóczi-ut) között “utazásában” soha el nem mulasztotta, hogy megálljon a Váci körútnak a Nyugati indóház felé eső végén. A konflis idebaktatott vele, s megállt a London Szálló és, Vendéglő előtt, ahová délelőttönként betért az elmaradhatatlan velős csontra (amelyről az a hír járta, hogy igazi férfiétel) és korsó söritalra. Kutatás helyett elégedjünk meg azzal, illetve örvendjünk afelett, hogy a nemrégiben újból megnyílt Belvárosi Kávéház ismét teritékrs hozta a velős csontot. Az “újításnak” igen nagy sikere lett. Városszerte körbejárt a hir, hogy a marhavelő a maga csontlábán visszatért, és bárki felújíthatja az ezzel kapcsolatos feledethetetlen emlékeit, ha megjelenik a Belváx-osiban, s ott 3.59 forintért rendel egy-egy adagot, amelyből boldog fényességében úszik nemcsak az ajka-tája, hanem a lelke is. A velős csont visszahozatala a már-már teljes feledés távlatából, igazán kedves ötlet voit az uj kávéháztól. Különösen fokozta a velős csont és a café-restaurant népszerűségét, amikor az első napok sikerén felbuzdulva, az árát 3 forintra szállították le. De mily fájdalmas meglepetés volt, amikor a kedvelt étel túlzott fogyasztását azzal igyekeztek csökkenteni a mesz- sze távolból idezarándokoló vándorok sorában, hogy az árát hirtelen felemelték. Nagyobb lett a velős csont ? Á, dehogy! Kevesebb a levesben főtt csont mennyisége? Nem hisszük. A menti-kártya mégis igy tüntette fel uj árát: 4.95 Mellette as áthúzott szám: 5,50. Mintha korábban ennyibe került volna. Pedig a vendégek nem felejtenek. Aki a velős csontot szereti... az árát is jól megjegyzi. Bizony, nem szép eljárás ez a vendéglát > ipar uj intézményétől. Annál kevésbé,, mert a drágítást mi sem indokolja, hacsak az az elgondolás nem, hogy ha már beszoktunk a kávéhá^* ba, nem maradunk el onnan többé. Kis ügy, de velős 1 ^
