Amerikai Magyar Szó, 1956. január-június (5. évfolyam, 1-26. szám)
1956-05-24 / 21. szám
.0 Itt az ideje Amerikát segélyezni! USA elmaradt déli államai is tudnának egy kis ‘Foreign Aid’-et használni! A versenyben álló együttlétezés nem egyszerűen annak a kérdése, hogy rábírjunk tartózkodó kambodzsaiakat, hogy inkább dollárokat fogadjanak el, mint rubeleket vagy yuánokat. Hanem arról is szó kell legyen, hogy vonzó távlatokat nyissunk fel előttük forradalmi szélsőségekkel ellentétben. Olyan távlatokra gondolunk, amelyek nemcsak bámulatot ébresztenek, hanem amelyek elérésére sietve igyekezhetnek a nemzetek. Már pedig elmaradt országoknak ez a dolog sietős, vagy legalább is annak kellene lenni. Mégis, ha tekintetbe vesszük azokat az aránylag egyszerű honi problémákat, amelyeket hazánk még csak fel sem vetfett, nem hogy megoldott volna, nem úgy tűnik fel, hogy valami sokra taníthatnánk az elmaradt “pogányokat”, amint képzeljük, figyelmen kívül hagyva szerszámok és a technika használatát. A háború óta e tekintetben mi éppenséggel hátrafejlődtünk Európa és Ázsia, szemében. Feltűnő példa erre az az igyek- vés, hogy a szemétre vagy legalább is sutba dobjuk a TVA-t (a Tennessee Valley Authority-t, a szövetségi vízmüveket). Hasonlóképpen az, hogy magánvállalatoknak szolgáltattuk ki áz atomenergia szövetségi jogait, amelyeket a nép roppant kollektiv költségén fejleszthettünk ki, és az, hogy nemrég magánkezekre juttattunk billió és billió dollárokat érő szövetségi olaj- és bányajogokat, olyan korszerűség ellen elkövetett hibák, amelyek a rabló bárók korába tartoznak. Ezek bizony nem állítanak fel életképes példaképet a modern Európa és Uj-Ázsia számára. Nem mi vagyunk az egyetlen “előrehaladott” nemzet, amely rögeszmés faj védelemben vagy színekkel kapcsolatos idegbajokban szenved, hanem azok közé tartozunk, akik hivatalosan utoljára ismerik ezt be és törvényesítenek gyógymódokat e betegség ellen. Az elködösitett cári Oroszországban a faji megkülönböztetés, amely századokon át fennállott és nem lehetett egy vagy két nemzedék alatt eltörölni, jórészt mégis megszűnt (néhány megdöbbentő kivételt leszámítva) a szovjet rendszer alatt. India, mindössze néhány évi függetlenség után, véget tudott vetni olyan kaszt-megkülönböztetéseknek, amelyek kizárták a páriákat a templomokból. Mégis mindamellett nemrég, mialatt a világ lesve nézte, hogyan esküsznek össze bizonyos déli államaink a szövetségi törvény megszegésére (nem szólva sarkalatos emberi jogokról) — a demokrata többséggel bíró szenátus felelőtlenül Eastland szenátort választotta meg nagyhatalmú igazságügyi bizottságának elnökéül. Ez a bizottság hagyja jóvá a legfelsőbb törvényszékbe ültetendő kinevezetteket. Még mindig a leggazdagabb ország vagyunk, még élvezzük a legnagyobb gazdasági fellendülést és nemzeti jövedelmünk még mindig a legnagyobb. De gazdaságilag kevésbé tehetséges nemzeteknek nagy főfájásba kerülhetne leutánoz^ ni fellendülési formulánkat, sőt közelebbről megtekintve azt, talán inkább le is mondanának róla. Mert ennek központjában állandó állami szubvenció van’elrejtve á fegyverkezési piac számára, amely edd igeié több mint 300 billió dollárt szívott fel hadicikkek termelésére és ezzel kapcsolatos szolgálatok számára 1947 óta. Ugyanezen időszak alatt az amerikai népet vágy hatvan billió dollártól könnyítették meg “külföldi segély” cimén. ínség a bőség közepette Csakhogy az Egyesült Államokban magában is élnek a nép olyan milliói, kik az egészség fenntartásához szükséges létminimumot sem tudják megkeresni. A Franklin D. Roosevelt-alapitvány újabb áttekintő tanulmánya szerint az összes városi “fogyasztó egységek 19 százaléka, 21,000,000 ember, .tehát több, mint Finnország, Norvégia, Dánia és Svájc lakossága összevéve, olyan alacsony színvonalon él, amely alatta áll a létminimum standardjainak.” Az idetartozó családok 40 százalékában tizennyolcévesnél fiatalabb gyermekek vannak. Közben az államnak billió dollárokat éró' vaj-, burgonya-, sertéshús-, gabona és másféle élelmiszerfeleslegei állnak garmadában. A kereskedelmi minisztérium számadatai szerint a jelenlegi jövedelmi átlag fejenként 1,700 dollár. Ez a világ legmagasabb ilynemű átlaga. Eszerint tehát egy átlagcsalád, amely a számítások szerint 3.6 kenyérkereső és eltartásraszo- iuló tagból áll, 6,400 dolláros jövedelemmel kellene, hogy rendelkezzék. USA-ban 42 millió család létezik, ebből azonban 14.4 százaléknak 1,500 dollárnál kisebb a jövedelme, 25 százaléknak 2,500, 47 százaléknak pedig 4,000 dollárnál kisebb a jövedelme. A többségnek adólevonások előtt 4500 dollárnál kevesebb a jövedelme. Az ország hozzátartozók nélküli 10 millió polgára közül a többségnek 1,500 dolláron aluli jövedelme van, több, mint 90%-nak pedig 4,000 dollárnál kevesebbje. 22 millió embernek van fejenkénti 420 dollárnál kevesebb évi jövedelme, 42 milliónak 700 dollárnál kevesebb és közel 60 milliónak van kevesebbje, mint 970 dollár. 105 milliónak az adók levonása előtt van a számadatok szerint fejenként évi 1,400 dollárnál kisebb jövedelme. Mindennek tetejében mindezen csoportoknak jö- velmét felére kellene levágni, ha az 1939-es dollár vásárlóerejével hasonlítanánk össze, az 1948ashoz képest pedig 10 százalékkal. * Mit tegyünk <(feleslegeinkkel? Természetesen mindezek ellenére is jobban állunk, mint bárki más, ahogy mondani szoktuk. Ám olyan személyekhez képest, akik évente 800 ezer dollár jövedelemre hivatkozhatnak, a mi átlagunk csak koldus-sorssal éri be. A roppant feleslegek ellenére sem hallottuk a közéletben, hogy akárcsak egyetlen képviselőjelölt is követelte volna, hogy a 10—15 millió létminimum alatt élő ’ gyermek vagy alacsony jövedelmű család életszínvonalának felemelése érdekében oldják meg e “feleslegek problémáját” vagy adjanak nekik egyenlő esélyt megélhetésre, tanulásra és kultúrára. És mégis azon törjük a fejünket, hogyan segítsünk a “szabad világon”, Bangkokon, Madridon, Riyadhon és Kabulon, miközben elhanyagoljuk legértékesebb emberanyagunkat, holott minden igaz rendszernek ez a legjobb mértéke! Vagy talán úgy gondolják, hogy legszegényebbjeink váljanak ki közülünk, alakítsanak egy külföldi államot, hogy az annyira szükséges segélyben részesüljenek? Bármily elégtelen is az iskolasegélyről szóló törvényjavaslatunk, amely a kongresszus előtt fekszik, nem valószínű, hogy még idén tető alá kerül. Éppen ilyen sürgető egy nagyszabású Négy-pontos segélyprogram a déli országrészek számára, kezdve Alabamán és Mississippin. Eastland szenátor is jobban tette volna, ha embervadászat helyett saját államának gazdasági helyzetét teszi megfontolás tárgyává. USA elmaradt államai Mississippi és Alabama nemcsak a két legel- maradtabb körzet; Arkansas-val együtt itt van a legalacsonyabb fejenkénti jövedelem az Unióban, A munkások termelékenysége itt a legalacsonyabb; itt a legalacsonyabb a mezőgazdasági jövedelem is; itt a legalacsonyabbak a gyári bérek; itt a legnagyobb a gyermekhalandóság, a szülőnők halálozási statisztikája, de itt van egyszersmind a legkevesebb kórházi ágy is fejenként számítva. Ezek az államok büszkék, hogy itt él á legkevesebb külföldi származású fehérember, kivéve Arkansast és North Carolinát, de itt a legalacsonyabb a családok létminimum alatti jövedelme. A koreai háború első esztendejében a sorozásra jelentkezők 19.2 százalékát buktatták meg a vizsgálaton. A kilenc déli államban 24—58 százalék bukott meg. Itt is Mississippi és Alabama állt a legelső helyen a legalacsonyabbak között. Ezek az államok kiválóan alkalmasak volnának a Point Four befektetéseinkre. Megindíthatná a munkát a szövetségi kormány megfelelő iskola- épületek és kórházak építésével, a hozzávaló tanerők és orvosok kiképzésével egyetemben. Észszerű dolog lenne e vidékre annyit költeni, mint amennyit Csang Káj-sekre költöttünk Formó- zán, amelynek nagyjában ugyanannyi lakosa van, mint Alabamának, Mississippinek és Georgiának, vagyis kétbillió dollárral többet. Ilyen program elsősorban eredményezhetné a sarkalatos faji kibékülést, csak egy kis erőfeszítés kellene. Felérne azzal, mintha a “szabad világ” egy egész uj nemzettel kibővülne. Tizenöt szerző keres egy ötletet George Kennan, a kordábantai’tás korai elméletének szerzője, nemrég figyelmeztetett arra. hogy el kell készülve lennünk “tekintélyünk és befolyásunk folytatólagos csökkenésére az egész világon”, mert kudarcot vallottunk abban a tekintetben, hogy “honi ügyeinket bármiféle cél érdekében alakítsuk külügyi kapcsolataink folytatására.” Végeredményben csak akkor lehet eredményes külpolitikánk, ha belpolitikánk is eredményes, tervezés és teljesítmény dolgában. Legutóbb a NATO tizenöt külügyminisztere azon tanakodott, miféle gondolatot vegyének alapul maguknak. A NATO gondolatszegénysége visszavezethető a hidegháború elposványosodásához, főleg a fegyverkezésre vonatkozó csodaszeréhez, amely tagjainak belső társadalmi és politikai életében úrrá vált. Jelesen USA esetében, ez árulja el jelenlegi félelmünket gazdasági és társadalmi újításoktól, és kudarcunkat, amiért nem tudtunk valamilyen egyetemes hasznú célra korszerű módszereket teremteni. Amig a fenntárgyalt kérdésekre nem sikerül dinamikusabb megoldásokat találnunk, valószínűleg semleges barátaink is kételkedéssel tekintenek “szabad közgazdasági” rendszerünk hibátlan tökéletességére, bár nem annyira a szabad amerikai dollárok abszolút értékére. A szocialista munka hőse Rajkai Pált, az Országos Gabona- és Lisztkísérieti Intézet osztályvezetőjét a malomipari technológia és technika fejlesztésében elért kiemelkedő eredményeiért, a malomipari töretőhengerek helyett alkalmazott buzamag-szeletelo gép megalkotásáért tüntették ki Kossuth-dijjal. Képünkön: a tudós a laboratóriumban kísérletezik. Pál József szerszámlakatos a légpárnás köszörűgép megvalósításáért kapott kofcsuth-dijal
