Amerikai Magyar Szó, 1956. január-június (5. évfolyam, 1-26. szám)
1956-03-29 / 13. szám
March 29, 1956 AMERIKAI MAGYAR SZÓ 9 HÉTVÉGI LEVÉL írja: Rev. Gross A. László B. D., rh. M. Huszárvágás vagy harakiri? Egy korábbi cikkem konklúzió jaképen odalyukadtam ki, hogy Eisenhower voltaképpen nem “a haza megmentése érdekében”, hanem a máskülönben bukásra Ítélt republikánus párt életének meghosszabbítása érdekében határozta el magát arra a valóban áldozatos lépésre, hogy betegsége ellenére is vállalja az ujrajelöltetést. Szerény nézetem szerint az elnök ezzel az elhatározásával élete legnagyobb s talán legvégzetesebb baklövését követte el és noha kétségkívül használni akart pártjának, a valóságban éppen annak ártott a legtöbbet. Hadd magyarázzam meg ezt egy kissé bővebben: Az egyszerű, átlagos amerikai szavazópolgár, meghányván-vetvén az összes körülményeket, rá fog jönni — mert rá kell jönnie! —. hogy amikor egy szívbajos ember, aki eleve tudja — és nem is titkolja —, hogy ezután nem lesz képes eleget tenni a feladatának még annyira sem, mint a betegsége előtt, mégis felajánlja a szolgálatait az elnöki munkateher hordozására, akkor azt nem azért teszi, mert a haza iránti kötelességet mindennél magasabbra taksálja, hanem megfordítva: azért, mert hiányzik belőle a kötelességérzet. . . Hiszen ha valóban kötelességtudó volna, akkor ezt felelte volna azoknak a párt-korifeusoknak, akik hónapokon át könyörögtek neki. hogy ne hagyja őket a csávában: “Barátaim, az elnöki teendők egész embert követelnek — én pedig már nem vagyok az. Jelöljetek valakit, aki nálamnál különb fizikai állapotban van és energiájának, teherbírásának százszázalékát szentelheti ennek a rendkívül fontos munkakörnek. Ez nem huzódozás a kötelesség elől, hanem ellenkezőleg: a kötelességtudásom diktálja, hogy ne vállaljak olyan feladatot, amelynek józan emberi számítás szerint nem fogok tudni eleget tenni.” Az amerikai szavazópolgárnak — egy rövid lépéssel továbbmenve — joga van elhatározni, hogy az olyan párt, amely a saját bőrének megmentése érdekében képes odáig elmenni, hogy e"v beteg embert tukmál az ország nyakára, NEM ÉRDEMEL BIZALMAT, tehát méltatlan az ő szavazatára. . . Ilyenformán a “bravúros hu' szárvágás” -— aminek Eisenhower ujfr’ajelölését szánták — könnyen a republikánus párt haraki- ri-jét jelentheti. Hogy Eisenhower tudva vagy tudatlanul hagyja magát ebben a természetellenes politikai játszmában kihasználni, azt én nem tudnám e pillanatban határozottan megállapítani. Majd csak évek múlva — kerülő utón — fogjuk megtudni ezt, valakinek az emlékirataiból — talán éppen az övéiből.. De azt merem a leghatározottabban állítani, hogyha nyitott szemekkel sétált ebbe a republikánus cssapdába, akkor a nemzeti hőst megillető babérkoszorúnak igen sok levelét hamarosan elfujja a szél; ha pedig akaratlanul került ebbe a kelepcébe, akkor nyilvánvaló, hogy a? elnöki teendők ellátásához szükséges bölcseség- nek, körültekintésnek és éleslátásnak oly nagyfokú hiányában szenved, hogy ipso facto nagy hiba volna őt megválasztani. Különben is: éppen azzal, hogy vállalta a jelölést, bizonyította be legjobban, hogy nem alkalmas a jelölésre, hiszen ha az imént említett tulajdonságoknak birtokában volna, okvetlenül rá kellett volna jönnie, hogy é' semmiképen sem alkalmas arra, hogy további négy évig a Fehér Ház lakója legyen. . . Mindazonáltal legyünk őszinték. Ha összehasonlítom a nem nagyon egészséges Eisehowert néhány más, robusztus egészségnek örvendő, esetleges republikánus jelölttel, hát kétségkívül Ike felé hajlik a mérleg nyelve. Mert ugyan ki jöhetne számításba kívüle? Nixon — ez a csapnivalóan rossz televíziós ripacs (ham), akinek az én szememben rengeteg sok elszámolnivalója van, amit a televiziós komédia egyáltalán nem tisztázott — hasonlatos a pacsirtához, amelyről köztudomású, hogy “fenn énekel.” Ha ő lenne az elnök, erős kisértést éreznék, hogy kivándoroljak ebből az országból... Knowland, Formóza hűséges szenátora, aki becsületesebb ugyan, mint Nixon “barátja,” mert róla legalább pontosan tudjuk, hol a szive, egy huncut fagarassal sem ér többet jeles földijénél. . .Dewey? örültünk, hogy lekerült a színpadról és őszintén reméljük, hogy nem fog újra feltűnni rajta. . . Humphrey pénzügyminiszter vagy Wilson hadügyminiszter? Vagy éppen Dulles, a kétbalkezes és kétballábas Marx londoni emlékművének leleplezéze A külső highgatei temető alig különbözik London többi temetőjétől. Fehér kőből készült sírkövek szomorú serege, hellyel-közel egy-egy zöld bokor és itt-ott egy-egy fa. Londonban sok hasonló temető van, de a highgaieit nemcsak a londoniak ismerik. Ismeri azt a világ minden öntudatos dolgozója, kedves ez a temető minden dolgozó szivének. 73 esztendővel ezelőtt itt temették el Kari Marxot, a világproletáriátus nagy tanítóját és vezérét. Az uralkodó osztályok tudatában vannak e tanítás nagy erejének, ezért üldözték Marxot életében és bosszút álltak rajta halála után. Életében kiüldözték abból az országból, ahol született, halála után pedig, miután néhány közeli harcostársa és barátja utolsó útjára kisérte, “a kitaszítottak földjén” temették el. így nevezték akkoriban a highgatei temetőt. De Friedrich Engels, Marx müvének folytatója, azt mondotta a tátongó sir felett: “Neve és müve is élni fog századokon át.” Marx sírján az év minden szakában láthattunk gondos kézzel odahelyezett koszorúkat, friss virágokat — tulipánt, rózsát, biborszinü szegfűt, vagy szerény örökzöld tuja-ágacskát. Az angol munkások régóta dédelgették azt a gondolatot, hogy emlékművet állítanak Marx sírjára. A gondolat megvalósítását azonban állandóan gátolták különböző jogi akadályok. 1950-ben Edgar Longuet, Marx együk unokája, a francia ellenállási mozgalom aktiv részvevője Londonba, utazott, hogy meglátogassa dicső nagyapja sirját. Akkoriban a sir tulajdonjoga öröklés utján Edgar Longuet-é lett és Longuet szívesen beleegyezett, hogy átadja e jogot a londoni Marx-emlékkönyvtárnak. A sir gondozására és az emlékmű építésére alakított tanácsnak több évi munkájába került, amig leküzdhet- te a .jogi akadályokat. A highgatei temető tulajdonosai azonban határozottan szembeszálltak azzal, hogy emlékművet állítsanak Marx sírhelyén. Uj parcellát kellett szerezni és 1954. november 23-án Kari Marxnak, nejének, Jenny von Westphalennek, unokájuknak, Edgar Lon- guetnek és Helene Demuthnak, a hü szolgálónak hamvait uj sírba tették. A szülők sírjára helyezték az Eleonórának, Marx leányának hamvait rejtő urnát, amelyet eddig a Marx-emlékkönvv- tárban őriztek. 1954-ben az ország legnevesebb szobrászainak, festőművészeinek és építészeinek javaslatára a tanács Lawrence Bradshaw szobrászt bízta meg az emlékmű elkészítésével. Anglia dolgozói körében élénk visszhangot keltett a tanács felhívása. Mindenütt gyűjteni kezdtek az emlékműre. Különös lelkesedéssel válaszoltak a felhívásra a walesi bányászok, a gépipari, a villamosipari, az építőipari szakszervezetek alapszervezetei. Hozzájárult a gyűjtéshez a Munkáspárt sok alapszervezete, valamint egyes magánszemélyek is_ Hozzájárulások érkeztek az emlékmű építéséhez a Szovjetunió, a Kinai Nép- köztársaság, a népi demokratikus országok, Franciaország, Olaszország és más országok szervezeteitől és dolgozóitól. És ime, 1856. március 14-én, Marx halálának napján, Londonban ünnepélyes keretek között leleplezték a highgatei temetőben Kari Marx emlékművét. Andrew Rokhstein, az emlékmüépi- tő bizottság elnöke az ünnepély megnyitójában bejelentette, hogy Franciaországból megérkezett a leleplezési ünnepségre Marx két dédunokája, Frédéric Longuet festőművész és Robert Longuet ügyvéd. A koszurukkal és virágokkal borított talpazatra hull a lepel és feltárul Marx nagyalakú bronz mellszobra. Hatalmas váll, magas gondolkodó homlok; a vastag szemöldök alól messzetekint annak az embernek átható pillantása, aki megláthatta a Jövőt... A cornwalli gránitból faragott világosszürke talpazatra rávésték: “Világ proletárjai egyesüljetek!” A talpazatban elhelyezték a régi sírból áthozott emléktáblát, amelyen ott áll a Marx-szal együtt eltemetett feleségének, leányának, unokájának és Helene Dekiilügyminiszter?! Isten az égben! A Wall-street TELJESEN birtokába venné az országot! Ha jól meggondoljuk, nincs egy valamirevaló jelöltjük. Még a végén meg kell egyeznünk velük, hogy íAHOGYAN ÉN LÁTOM j \__________írja: EHN___________f ÚTRA KÉSZEN Csaknem hat éve, amikor 1950-ben New York ból visszaérkeztem Kaliforniába, gondolok és készülök az útra, amely nagy kerülővel megint el visz New Yorkba és ugyancsak nagy kerülővel onnan vissza Los Angelesbe. E sorok írásakor már úgyszólván csak napok' választanak el április elsejétől, — az indulás napjától. Tucson, a carlbadi cseppkőbarlang és Dallas érintésével,, rövid időre New Orleans-ban fogunk megállni. Amikor 1928-ban utoljára láttam a Dél metropolisát, New Orleans “wide open” város volt, ami azt jelenti, hogy a “törvényellenes” hazárdjátékok nyíltan folytak, az “örömházak” leplezetlenül bonyolították le az üzletet é3 az úgynevezett “tánctermekben”, vakító sötétségben, 13—14 éves, fürdőruhába vetkőzött taxitáncosok álltak az urak rendelkezésére, táncon- kint tiz centért. Vájjon változott-e, fejlődött-e New Orleans és ha igen, milyen irányban? Miami felé a Mexikói öbölhöz nyúló déli államokon vezet utunk: Texas, Louisiana, Mississippi, Alabama, Florida. 1941 és 43 között a Dél lakója voltam. Láttam éjszakai lovaglás közepette a Ku-Klux-Klan fehérlepedős bandáit; az egyszobás viskókban meghúzódó néger családokat és az egész Délt jellemző visszamaradottságot, elfo gultságot és tespedést. Az alabamai és mississip- pi-i hírek arra mutatnak, hogy a helyzet csak annyiban változott, hogy a néger kisebbséget sanyargató, gyilkoló bandákat most szövetségi szenátorok és állami kormányzók vezetik, bátorítják, — lepedő nélkül. Miamiban 15 évvel ezelőtt naponta 87 dollárt “spóroltam” olyképpen, hogy megnéztem egy előkelő tengerparti szálloda szobáját, amely potom napi 90 dollárért volt kapható és azután napi 3 dollárért béreltem szerény lakóhelyet. Úgy hallom, hogy most már bizonyos még előkelőbb lakosztályokért napi 150, sőt 300 dollárt is lehet fi zetni, akinek kedve (és pénze) van hozzá. Ez azt jelenti, hogy ez alkalommal 147, sőt 297 dől lárt lesz alkalmam naponta megspórolni, ha ugyan találok megint lakást napi háromért... Miamiban, jó lesz régi, évtizedes barátokkal találkozni, azzal a lelkes kis csoporttal, amely a haladás zászlaja alatt végzi példás munkáját. Key West, Havana, a gyönyörű Sh^rftndoah völgy és Washington, D. C. után New Yorkban töltjük a május hónapot. Ott megint spórolni fogok, — 3 centes bélyeget, mert a rovatomat személyesen adhatom át a szerkesztőségnek... Júniusban az északi államokban és a Yellowstone Parkon, Bryce Canyon-on, Zion National Parkon és a Grand Canyon-on át térünk vissza Los Angelesbe. FI három hónapra terjedő, 9—10 ezer mérföldes autó-ut nyomán sok mindenre próbálok majd választ kapni... A keleti városokban vájjon jobb minőségű, kevésbé könnvfacsaró-e a “smog,” mint Los Angelesben? Másutt is követnek el öngyilkosságot 9 éves fiuk? A néger, mexikói és portorikói kisebbségek vajon egyebütt is lerombolásra érett “slum”-okban laknak- e? Az amerikai aranyifjuság mily szakértelemmel végzi a hétvégi iskola-rombolásokat más nagy városokban? A férjek diszkrétek-e, mint a “mi” Scott barátunk, aki senkinek el nem árulta felesége eltűnését? És vajon szerte az országban, Los Angelesen kivid is vannak-e magvar nyomtatványok, amelyek az óhaza becsmérlését tűzték ki fő célként és Rosztovszkihoz hasonló Lajosokat tartanak-e főmunkatársi minőségben, akik nek egyedüli foglalkozásuk a hivatalos besugás? A használt autókereskedők ugyan egyebütt is ráfizetésből élnek és igaz-e, hogy ebben a nagy országban mindenki Kaliforniába vágyik? Az útról és visszaérkezésünk után Los Angelesből talán részletes felvilágoistással szolgálhatok majd azok számára, akiket úgy érdekelnek a dolgok, (ahogyan én látom. muthnak neve... A táb’a alatt a talpazat egész széliében vésték fel Marx savait: “A filozófusok a világot csak különbözőképpen magvasa zhat ják; de a feladat az, hogy megváltoztassuk”. nincs más választásuk, mint KÖLCSÖNKÉRNI Eisenhower nevét, hátha azzal valahogy sikerülni fog rászedni az országot, mint ahogy rászedték Eisenhowert!
